Szíria és egy birodalom alkonya

Ezekben a napokban még nem lehet tudni, Obama elnök kiaadja-e a parancsot a Szíria elleni légitámadásra. A személyes benyomásom az, hogy már letett erről a tervről és igyekszik a lehető legkisebb presztízsveszteséggel kihátrálni eredeti terve mögül. Ez az amerikai befolyás hanyatlásának egyértelmű jele, és biztosan bátorításul szolgál majd az USA valamennyi ellenfelének a Közel-Keleten. Ez pedig végzetes következményekkel jár az USA számára, hiszen egyrészt – a fracking-forradalomról szóló téves hírverés ellenére – rá van szorulva a közel-keleti olajimportra, másrészt a szövetséges arab olajtermelő országok kulcsszerepet játszanak a dollár értékállóságát biztosító petrodollár-rendszerben. Az USA gyengülése miatt pedig ezek az országok könnyen más szövetségesek után nézhetnek. 

Az amerikai befolyás gyengülése nem most kezdődött. Míg a 2001 szeptemberi terrortámadás után az USA nagy nemzetközi egyetértés és támogatás mellett rohanta le Afganisztánt, majd két évvel később még mindig nagy, noha már kevésbé lelkes szövetséges részvétellel rövid idő alatt legyőzte Szaddam Husszein iraki diktátort, addig 2011-ben már csak Nagy-Britannia és Franciaország vett részt a líbiai háborúban, amelyben végül győztek ugyan, de jóval hosszabb és hevesebb harcok árán mint korábban. 2013-ra pedig eljutottunk odáig, hogy az USA leghűbb szövetségese, Nagy-Britannia megtagadta a részvételét a támadásban, és egyedül Franciaország áll mellette (a franciák szorult helyzetéhez ld. ezt és ezt a bejegyzést). A szövetségesek elmaradásánál is fontosabb azonban, hogy Putyinnak néhány hadihajó kiküldésével, két határozott nyilatkozattal és egy szentpétervári bizalmas beszélgetéssel sikerült megrendítenie Obama harcias elhatározását. Míg az USÁ-nak a vegyi fegyverek bevetése a „vörös vonal“, addig Oroszországnak és szövetségeseinek Szíria megtámadása. Egyelőre az utóbbi vonal tűnik erősebbnek. 

A következőkben néhány hosszabb ideje zajló folyamatra szeretném felhívni a figyelmet, amely közvetve vagy közvetlenül hozzájárult e helyzet kialakulásához, ill. most új lendületet kaphat. 

Szövetség Szaúd-Arábiával 

Az amerikaiak legfontosabb közel-keleti szövetségese Izrael mellett Szaúd-Arábia. A szaúdiak a szíriai felkelők legerősebb támogatói, és így természetesen üdvözölnék az amerikai légitámadásokat. Ha elmarad a támadás, és a felkelők esetleg vereséget szenvednek, a szaúdiak valószínűleg az amerikaiakat okolják majd a kudarcért, ami aláásná a szövetségesi viszonyt, ami pedig a már említett okokból erősen megrendítené az USÁ-t. A két ország közötti szövetségesi viszon már régóta nem olyan felhőtlen, mint gondolnánk. Néhány hete látott napvilágot, hogy 2001 nyarán a szaúdiak az USA palesztinai passzivitása és az izraeli offenzíva miatt azzal fenyegették szövetségeseiket, hogy a jövőben nem veszik figyelembe az USA külpolitikai érdekeit. Ez nagy riadalmat okozott Bush kormányában, és csak a szeptemberi merénylet után kialakult nemzetközi közhangulat tartotta a szaúdiakat az amerikaiak szövetségében. A World Trade Center és a Pentagon elleni támadások tehát ebből a szempontból is kapóra jöttek az amerikaiak. A szeptember 11-i támadásokról egyébként csak egy dolgot lehet biztosan tudni: nem úgy történt, ahogyan a hivatalos amerikai jelentés állítja. A feltételezett tettesek ellen nem folyt jogilag komolyan vehető eljárás, Oszama bin Laden a hiedelemmel ellentétben sohasem ismerte be, hogy felelős lenne a támadásért, a tornyok nem dőlhettek össze a repülőgép-becsapódások okozta irodatüzek miatt úgy, ahogyan összedőltek, a WTC 7-es épület is összedőlt, pedig nem csapódott bele repülőgép, és még hosszan lehetne sorolni a tisztázásra váró kérdéseket (ld. bővebben az Architects and Engineers for the 911 Truth nevű amerikai szervezet honlapját). Ha ez megtörténik, biztosan alaposan megváltoztatja a terrortámadásról alkotott képünket. 

Az USA olajellátása 

Mint már többször szó esett róla a blogon, az amerikai konvencionális olajtermelés 1971-ben érte el csúcsát, azóta pedig kérlelhetetlenül hanyatlik. Az utóbbi években a nem konvencionális módszereknek köszönhetően megfigyelhető némi bővülés, de ez sem energetikai, sem pénzügyi szempontból nem megoldás. Az új olajlelőhelyek hozama rohamosan csökken, az ezzel foglalkozó vállalatok pénzügyi helyzete rohamosan romlik. Az USA ezért nemhogy olajexportőr nem lesz, de továbbra is rá lesz szorulva a közel-keleti importra, és ezért nem engedheti meg, hogy kiszoruljon a térségből. Mi a helyzet a Közel-Keleten? A termelés zömét adó óriás olajmezők hozama kb. évi 5%-kal csökken, mivel már hosszú évtizedek óta intenzív kitermelés alatt állnak. Szaúd-Arábia rendkívüli erőfeszítésekkel próbálja ugyan lassítani ezt a folyamatot, de a termelés ugrásszerű növelésére már aligha képes. Eközben Kína és India olajéhsége tovább növekszik, és így egyre többen pályáznak az egyre zsugorodó tortára. 

Gazdasági és szociális válság az USÁ-ban 

Az utóbbi mintegy két évtizedben az amerikai ipari termelés folyamatosan zsugorodik, nemrégiben csődbe ment az autógyártás egykori fellegvára, Detroit, csökken a teljes munkaidős állások száma – még hosszan lehetne sorolni a gazdasági visszaesés félreismerhetetlen jeleit. Ennek következtében nő a szegénység: mára csaknem minden hatodik amerikai élelmezését az államtól kapott ételjegyek (food stamps) biztosítják. Ezt a visszaesést családi, önkormányzati és szövetségi szinten egyaránt rendkívüli eladósodással ellensúlyozták, de ez mára már csak a szövetségi szinten működik, és ennek is meg vannak számlálva a napjai. Nem csoda, hogy ebben a helyzetben az amerikai lakosság nem támogatja egy újabb háború megindítását. 

Fenntarthatatlan pénzügyek 

A mai amerikai pénzügyi helyzet kialakulásában az első fontos lépés az volt, amikor Nixon elnök 1971-ben egyoldalúan felmondta a bretton woodsi megegyezést, amelynek értelmében az amerikai dollár 35 dolláros árfolyamon volt rögzítve az aranyhoz, a többi valuta pedig a dollárhoz. Nixon lépését a vietnami háború államcsőddel fenyegető költségei tették szükségessé. Az azóta eltelt évtizedekben az USA folyamatosan többet tudott költeni, mint amennyit a gazdasági teljesítménye megengedne, mert a dollár nemzetközi tartalékvaluta szerepe miatt a pénznyomtatás nem vezetett az árfolyam összeomlásához, a biztonságosnak tekintett államkötvények kibocsátásával pedig alacsony kamattal tudott külföldről forrásokat bevonni. 2008-ban az amerikai pénzügyek új korszaka köszöntött be. A bankok csak a hatalmas állami mentőcsomagoknak köszönhetik túlélésüket, és azóta a „mennyiségi lazítás“ (quantitative easing, magyarul pénznyomtatás) tartja őket életben. Az államkötvények piacán a külföldiek aránya folyamatosan csökken, és mára a FED lett a kötvények legnagyobb vásárlója. Eközben a kamatok emelkednek, amely növeli a költségvetés terheit. Az ország kb. félévente eléri a költségvetési hiány plafonját, amit aztán drámai körülmények között, az utolsó percig dúló vita után egyszerűen megemelnek, mivel senkinek nem jut eszébe más. Ez a rendszer működhet még egy ideig (néhány hónapig vagy évig, ki tudja), de nem örökké. Minél később ér véget, annál fájdalmasabb lesz. 

Katonai félsikerek 

A szíriai támadás iránti csekély belső és külső lelkesedés egyik oka abban rejlik, hogy az afganisztáni, az iraki, de kisebb mértékben a líbiai háború is csak félsiker volt. Ugyan sikerült legyőzni a diktátorokat (ahol volt ilyen) és elfoglalni az országokat, de az eredetileg kitúzött célokat sehol sem érték el. Nincs béke, a lakosság és a helyi politikai elit ellenséges az amerikaiakkal, a gazdasági fellendülés és a nyugatias demokrácia beköszöntének pedig a leghalványabb jelei sem mutatkoznak. Ahogy Dimitry Orlov találóan megjegyezte, az amerikai hadsereg képes nagy károkat okozni, de nem tudja megnyerni a háborúkat. Az ellenfél pedig jól tudja, nem kell győznie, csak folytatnia kell a harcot, és előbb-utóbb egyedül marad majd a hadszíntéren. A szíriai támadás esetén egy ilyen félsiker lenne a jobbik lehetőség: a rosszabbik más országok belépése és a háború eszkalálódása. 

Hadiipari komplexum 

A szíriai beavatkozást az amerikai gazdaság legerősebb szektora, az ún. hadiipari komplexum (military-industrial complex) támogatja a leghevesebben. A hadiipar a második világháború óta nagyon erős, és túlzott befolyása ellenmár Dwight D. Eisenhower elnök is intett híres búcsúbeszédében. Mára a hadiipar az egyetlen prosperáló ágazat az amerikai iparban. Az USA jóval többet költ a hadseregre, mint bármelyik más állam a Földön, és ennek ellenére sem képesek megynerni a háborúkat. Ez a komplexum erősen össze van fonódva az állammal, és minden korábbi intelem ellenére nagy befolyást gyakorol rá. Hogy az USA megtámadja-e Szíriát és folytatja-e a háborúkat, vagy helyette elfogadja a nemzetközi befolyásának elkerülhetetlen hanyatlását és annak következményeit, az elsősorban a hadiipari komplexum és a józanabb politikai erők harcának kimenetelétől függ. Ha az USA tovább halad a megkezdett úton, az sokunkra hozhat mérhetetlen szenvedést. Hogy érzékeltessem, mekkora pusztítást okoz egy amerikai támadás, csak egy, a médiában ritkán említett szempontra szeretném felhívni a figyelmet. Az amerikai hadsereg nagy számban vet be szegényített urán (depleted uranium) töltetű páncéltörő lövedékeket. A szegényített után az urándúsítás erősen radiaoktív mellékterméke. E lövedékek használata miatt az amerikai katonák és a célpontok környékén élők között is nagyon sok a rákos megbetegedés és a leukémia. Az iraki Fallujah-ban, amelyet különösen erősen lőttek ilyen lövedékekkel, 2003 óta a korábbinál jóval több torzszülött csecsemő jön világra. Egy Irakban a háború óta megfordult orientalistától pedig azt hallottam, hogy a környéken vannak ún. „rákos falvak“, ahol a lakosság nagy része halálos beteg. 

Összegzés 

Nem a szíriai háború okozza ugyan az USA hanyatlását, de a beavatkozás körüli tétovázás és a többi egyidejűleg zajló folyamat különösen szembetűnővé teszi az „egyetlen szuperhatalom“ gyengülését. Az Egyesült Államok nem most áll az egyedüli válaszúton. Ahogyan a múltban is többször választhatott volna másik utat, úgy a jövőben is lesz erre lehetőség. Ez azonban nem könnyű, hiszen, ahogyan a fentiekből kitűnik, Amerikának egyszerre számos súlyos problémával kell szembenéznie, amelyeket meg lehet ugyan oldani, de csak nagyon radikális irányváltással. Ennek pedig az az előfeltétele, hogy az amerikai politikai elit és a társadalom egésze megértse, a hanyatlás elkerülhetetlen, de nem mindegy, hogyan.