Számos bejegyzésben hivatkoztam már Antonio Turiel barcelonai fizikus The Oil Crash c. blogjára, amely véleményem szerint magasan kiemelkedik a hasonló témájú blogok közül. Azoknak az olvasóknak a kedvéért, akik nem tudják eredetiben olvasni Turiel blogját, lefordítottam egy 2010-ben született bejegyzését, amely az energia, a munka mint fizikai fogalom és a munka mint emberi tevékenység összefüggéseiről szól. Bár a 19. század vége óta a rabszolgaság jogilag nem létezik a fejlett világban (sőt, a „fejletlenben“ is legfeljebb elszórtan), ha alaposabban körülnéznek, egyre több olyan jelenséget láthatnak, amely ha nem is a rabszolgság visszatérésére, de mindenképpen a korlátozott szabadságú és a fogyasztói társadalomból örökre kiszorult társadalmi csoportok gyarapodására utal. Gondoljanak a Foxconn kínai gyáraiban dolgoztatott, és nem ritkán az öngyilkosságba hajszolt gyermekmunkásokra, a Németországban napi 16 órát dolgozó magyar hentesekre, akiknek csekély bérük nagy részét a tömegszállás kifizetésére kell fordítaniuk, vagy az uzsorásoktól függő vidéki lakosságra Magyarországon. A téma igen aktuális tehát, ezért is választottam ezt a bejegyzést Turiel blogjáról.
Mivel nem vagyok professzionális fordító, kérem nézzék el sietve készített fordításom hibáit. Remélem, a lényeg ezek ellenére is érthető lesz.
Antonio Turiel: Energia, munka és rabszolgaság
Kedves olvasóim,
Az utolsó előtti, a jövő bányáiról szóló poszt diszkussziójában némi vita alakult ki arról, milyen szerepet játszik majd ezeknek a „bányáknak“ (amelyek valójában ma szemétdombok) a kiaknázása, illetve, hogy meddig lehet elmenni ennek a legvégső erőforrásnak a kiaknázásában anélkül, hogy, miközben megpróbáljuk megőrizni a szokásos üzletmenetet (Business as Usual – BAU), ez elkerülhetetlenül a többség életkörülményeinek romlásához vezetne, miközben nem sikerül elérnie a szükséges célt, az átmenetet a nem a fogyasztáson alapuló társadalmohoz. Ez a veszély kétségkívül fennáll, mert ennek a legvégső erőforrásnak a kiaknázása csak hatalmas munkaerő igénybevételével lehetséges, amit pedig csak kétféleképpen lehet elérni: vagy egy hatalmas szolidáris társadalmi erőfeszítéssel, a civil társadalom teljes mozgósításával, vagy pedig erőszak alkalmazásával. Bár nem vagyok optimista az emberek közötti kapcsolatokat illetően, nem vagyok teljesen pesszimista sem, és ezért úgy gondolom, az első lehetőségre még van mód. Részben azért írom ezt a blogot, hogy azonosítsam az előttünk álló problémákat, felkészítsem az olvasóimat, és cselekvésre ösztönözzem őket ezek megoldására, még mielőtt túl késő lenne. Ami az olaj előállításáért végzett műanyagbányászatot illeti, ezt kizárólag azért szabad végezni, hogy elősegítsük a modellváltást, és sohasem csupán azért, hogy néhány évvel tovább tudjuk folytatni a szokásos üzletmenetet. Ennek ellenére tisztában vagyok vele, hogy tökéletesen lehetséges, sőt, egyenesen valószínű is a második lehetőség, a szükséges munkaerő erőszakos alávetése és a visszatérés a munkástömegek, vagy helyesebben jobbágyok kizsákmányolásához, hiszen a legközelebbi párhuzam inkább középkori, mint ipari lenne.
A Wikipedia szerint az energia nem más, mint a munkavégzés képessége, ahol a munka egy meglehetősen absztrakt fizikai fogalom, de összességében egy test valamilyen módon történő mechanikai transzfomációját jelenti. Következésképp munkát végzünk, amikor megváltoztatjuk egy fizikai test halmazállapotát, vagy valamilyen más tulajdonságát, ami éppen érdekesebb számunkra, és ezért értékes, míg az energia az a képesség, hogy elvégezzük ezt a munkát. Energiaforrásaink a transzformáció képességét tárolják számunkra, amivel igen gyakran élünk is. Az ASPO gyakran használt becslése szerint, egy amerikai átlagosan 12 kw teljesítményt használ (azaz 12000 Joule-t fogyaszt másodpercenként), míg egy európai 6 kw-ot fogyaszt, a világ átlaga pedig 1 kw körül van. Mindez ebben a formában eléggé hidegen hagy minket, hiszen nem tudjuk, hogy ez sok-e vagy kevés. És ez az igazság: az egyik első dolog, amit megtanítanak az embernek a fizika szakon, hogy a dolgok önmagukban se nem nagyok, se nem kicsik, hanem csupán más dolgokkal összehasonlítva azok. Ezért, ahhoz, hogy megtudjuk, hogy ezek a kw-számok kicsik-e vagy nagyok, össze kell hasonlítanunk valami kézzelfoghatóval. Az ASPO ebben is segítségünkre van: Egy jó formában levő sportoló bizonyos időn keresztül mintegy 100 watt teljesítményt képes leadni. Egy átlagos amerikainak tehát 120 erős és fáradhatatlan rabszolga teljesítménye áll a rendelkezésére, míg egy európainak 60 rabszolgája van, a világ átlaga pedig 10 (amely átlag egy kissé félrevezető a Nyugat bősége miatt).
A minden feladatban minket szolgáló több tíz, sőt 100 rabszolgából álló személyes hadsereg képe valószínűleg világossá teszi, micsoda jólétben élünk. Amikor az angolok a 19. század elején gyors fellendülésnek indultak a bőségesen rendelkezésükre álló szénnek és a gőzgép feltalálásának köszönhetően, meg voltak győződve róla, hogy virágzásuk morális és intellektuális felsőbbrendűségüknek köszönhető, és nem egy olyan kézzelfogható dolgon alapul, mint a nagy mennyiségű fosszilis energia, amelyet hirtelen fel lehet használni nagy mennyiségű munka elvégzésére, és amelynek eredményeképp országuk hirtelen több tízezer más ország és lakossága munkaerejére számíthatott (miközben nem voltak szükségleteik). A kőolaj és a belső égésű motor elérkeztével ez a munkavégzési képesség tovább nőtt és elterjedt az egész világon. De mi fog történni most, hogy a kőolaj hanyatlásnak indul?
Az előttünk álló egyik veszély az, hogy a legnagyobb hatalmú személyek, akik kiemelkednek az energia-input elvesztése miatt fokozatosan elszegényedő társadalomból, helyzetüket arra használják, hogy részben vagy egészben megpróbálják megtartani mostani helyzetüket. Lehetséges, hogy ezek az emberek, a fosszilis energiából származó energia-rabszolgák híján ahhoz folyamodnak, hogy nagyon is létező hús-vér rabszolgákat tartsanak, akiknek minden nap csak annyi táplálékot adnának, hogy életben maradjanak. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen társadalom igen kevéssé lenne egalitárius, és az energia szűkössége miatt a hatalmasok és a rabszolgák közötti aránynak nyilvánvalóan 100:1-nek, vagy még nagyobbnak kellene lennie (tekintve, hogy az emberi rabszolgák se nem erősek, se nem fáradhatatlanok).
Nyilvánvalóan sem Önök, sem én nem szeretnének ezek közé a rabszolgák közé tartozni. A kérdés az, hogyan hozhat minket a szükség és az események alakulása akaratunk és minden igyekezetünk ellenére ilyen helyzetbe. Van egy dolog, amit ebben a tekintetben kockázatnak tartok: az adósság. Egy friss interjúban Nicole Foss (aka Stoneleigh), aki biológus, jogi szakértő és közgazdász, azt állítja, hogy ha nem tudjuk visszafizetni a személyes adósságokat, az az alávetettség különböző formáihoz vezethet: a börtöntől és a kényszermunkától a hitelező számára végzett kényszerű szolgálatig (ami lényegében rabszolgaság), sőt, egészen a kényszerű besorozásig a célból, hogy az erőforrásokért vívott háborúkban harcoljunk. Foss szerint ezek a lehetőségek nagyon valószínűek a hosszú ideig tartó defláció és rövid hiperinflációs periódusok keretei között, amelyek elpusztítják vagyonokat, és szükségszerűen oda vezetnek, hogy az adósságokat nem lehet visszafizetni. Ha a nem teljesítő hitelek volumene nagyra nő, csak két lehetőség marad: vagy hagyjuk csődbe menni a bankokat, vagy erőszakkal behajtjuk az adósoktól az adósságokat. A kormányok kezében a döntés, hogy melyik irányban hoznak törvényeket.
Így tehát kedves olvasó, ha jelzáloghitele vagy olyan kölcsöne van, amelyért személyesen felel, lehet, hogy el kellene gondolkodnia rajta, hogyan csökkentheti az érintettségét a lehető legnagyobb mértékben. A másik lehetőség, hogy elkezd szünet nélkül edzeni, hogy elérje a 100 wattos teljesítményt. Ennyire van szükség egy régi típusú villanykörtéhez, és ennyit fogyasztok csak a világítással, miközben ezeket a sorokat írom.
Üdv,
AMT
