Béka a vízben: az olajcsúcs és a közlekedés

Ha meg akarsz főzni egy békát, tedd hideg vízbe, és lassan melegítsd alatta a vizet. Nem fogja észrevenni, hogy melegszik a víz, és hamarosan ropogtathatod a finom elevenen főtt békát. Ha azonban forró vízbe dobod a békát, kiugrik a lábosból, te pedig éhen maradsz. Gyakran ezzel a hasonlattal magyarázzák, miért nem érzékelik sokan a világ megváltozását: olyanok vagyunk, mint a békák a lassan melegített főzővízben. A hasonlat találó voltát mi sem mutatja szemléletesebben, mint az, hogy a magánemberek továbbra is rengeteg pénzt ölnek az áhított autó megszerzésébe és fenntartására, az államok pedig autópályák és repülőterek építésébe. Pedig nagyon sok jel szól amellett, hogy ezeket már most egyre kevesebben tudják használni, és ez a tendencia várhatóan nem is fog megváltozni.

A karácsony táji utazások különösen aktuálissá teszik a kérdést, hogyan befolyásolja az olajcsúcs a közlekedést. A közlekedés az életnek az a területe, amelyet a legközvetlenebbül befolyásol az olaj ára és hozzáférhetősége, mert a költségek nagy részét éppen az olaj teszi ki, és a fekete aranyat nem lehet helyettesíteni sem szénnel, sem elektromos árammal, termeljék azt atomenergiával vagy megújuló energiaforrásokból. Az egyetlen fontos kivétel a vasúti közlekedés, amely legalábbis a kontinentális Európában javarészt villamosítva van. A mai bejegyzésben arról lesz szó, milyen hatást gyakorol az olajcsúcs a gépkocsi-használatra. A légi közlekedés helyzetével rövidesen külön bejegyzésben foglalkozom.

Szerte a világon a robbanómotorral hajtott automobilnak van a legnagyobb jelentősége a személy- és az áruszállításban. Biztonsággal kijelenthető, hogy az autók meghajtásához szükséges benzin, ill. gázolaj nélkül a mai civilizáltnak tekintett élet elképzelhetetlen. Ez még akkor is igaz, ha országonként fontos különbségek vannak. Az USA-ban például néhány nagyváros belső kerületeitől eltekintve teljesen elképzelhetetlen az élet autózás nélkül: sőt, már az is hatalmas nehézséget okoz, ha egy család csak egy autót tud megvásárolni és fenntartani. Európa nagy részén kevésbé elterjedt az elővárosi életforma, fejlettebb a tömegközlekedés és a városszerkezet nagy része az autók elterjedése előtt épült ki: ennek köszönhetően kevésbé függünk az autótól, de mi sem tudnánk meglenni nélküle. Oroszországban, Kínában és a harmadik világban jóval kisebb a magánautó-használat. A világ egészére igaz azonban, hogy a teherszállításban és ami különösen fontos, az élelmiszerellátásban hatalmas szerepe van a teherautóknak: ha egy ország csak egy-két hétre olaj nélkül maradna, azonnal éhínségek ütnék fel a fejüket.

A fejlett világban hosszú ideig, sőt, érthetetlen módon még ma is az az elképzelés uralkodik a közgazdászok között, hogy az olaj mindig bőségesen és olcsón rendelkezésre fog állni. Ezért nincs szükség – szól az érv – a vasút fejlesztésére, hiszen a gépkocsi minden tekintetben jobb. Ennek a szemléletnek jellegzetes megnyilvánulása Mihályi Péter cikke a Közlekedéstudományi Szemle 2004-es számában. A cikk, mint látható, mindössze egy évvel az olajcsúcs bekövetkezte előtt jelent meg, de a politikai téren is befolyásos közgazdász professzornak természetesen sejtelme sem volt róla. Amellett érvel, hogy Magyarországon az ország kis területéből, a nagyvárosok csekély számából (egy) és a lakosság, azaz a potenciális utazók viszonylag alacsony számából fakadóan az autó a legjobb közlekedési eszköz. Ha megépülnek az autópályák Debrecenbe, Szegedre és Pécsre, a vasút még többet veszít majd a versenyképességéből. Nos, azóta megépültek az autópályák, legalábbis Debrecenbe és Szegedre, lássuk valóban versenyképesebb lett-e a személygépkocsi a vasútnál.

Az autópályák építtetői nem látták előre a következő fejleményeket: az olajcsúcs miatt az olajárak tartósan magasak lesznek és az ezáltal okozott gazdasági válság miatt  egyre kevesebben engedhetik meg maguknak, hogy autózzanak. A benzinkutak forgalma Magyarországon az elmúlt évben mintegy 10%-kal esett, ami nagyjából megfelel az európai trendnek (ld. pl. itt a 4. pontot). Közben az autóeladások száma is drasztikusan csökkent, és ezzel Magyarország szintén nincs egyedül Európában. Ez a két tendencia minden jel szerint folytatódik majd a jövőben, azaz egyre többen és többen lesznek kénytelenek lemondani az autózás örömeiről. Ez pedig azt jelenti, hogy ha nincsen vasút, a lakosság mobilitása jelentősen csökkenni fog, és az emberek a saját falujukba és városukba bezárva élik majd le életüket. Az új autópályák már most is kísértetiesen üresek. Az elmúlt években a legkülönbözőbb napokon és napszakokban jártam a Debrecen és Budapest közötti autópályán, és tapasztalatom szerint csak Budapest vonzáskörzetében, körülbelül a főváros és Hatvan között volt érdemleges személygépkocsi-forgalom. Azon a szakaszon tehát, ahol már a 80-as években megépült az autópálya. Tegyük hozzá, hogy a pályaépítők nem is az autózó magánembereket tartották szem előtt, hanem a nagy nyugati vállalatokat, akik így könnyen eljuttathatják az árujukat a keleti végekre. Nem véletlen, hogy csak kelet-nyugati irányban épültek autópályák, mondjuk Kelet-Magyarország és Lengyelország között még véletlenül sem.

Magyarország esete nem egyedi. Spanyolországról szeretnék röviden írni, mert a spanyol példa rendkívül tanulságos. Egyrészt azért, mert az elmúlt mintegy két évtizedben az EU támogatásával rengeteg autópályát építettek, és 2008 óta egy nagyon mély, a mai napi le nem zárult válságba zuhantak, ami csak azért súlyosabb a miénknél, mert ők magasabb szintről kezdték a zuhanást. A válság következtében Spanyolországban is erősen visszaesett az autóeladások száma és az üzemanyagfogyasztás. Ezért aztán még Madrid körül is nagyon alacsony a forgalom az újonnan épített pályákon. Az új autópályákon a tényleges forgalom kb. a negyede annak, amit az építéskor terveztek – derül ki egy tudósításból. Azon kívül, hogy rengeteg pénzt és erőforrást pazaroltak felesleges autópályák megépítésére, ez azért is baj, mert az építkezéseket hitelből finanszírozták, de az alacsony kihasználtság miatt ezeket a hiteleket nem tudják visszafizetni, és ez tovább súlyosbítja az ország pénzügyi nehézségeit. A spanyolok tehát az ingatlanbuborék mellett egy infrastruktúra-buborékot is felfújtak, amely 2008-ban annak rendje és módja szerint ki is pukkant.

Mindennek következtében nemcsak az autópályákat hitelből építő konzorciumok és államok vannak nehéz helyzetben, hanem az autógyártók is. Európában mára a luxusmárkákon kívül a Volkswagen maradt az egyetlen stabilan nyereséges autógyártó. A többiek, elsősorban a dél-európai piacon erős francia gyárak súlyos veszteségeket szenvednek, de a német Opel is kénytelen bezárni bochumi gyárát. Mi történik majd az autógyárak munkásaival, mi lesz a gyárak beszállítóival?

Ezek persze szónoki kérdések, hiszen világos, hogy mint oly sokan, ők is az utcára fognak kerülni. Érdekesebb kérdés az, hogy vajon mi történik, ha az olajkínálat csökkenése miatt az egyébként visszaesett keresletet sem lehet majd kielégíteni. Az első lehetőség a kormányok előtt, hogy nem tesznek semmit, és hagyják az egekbe szökni a benzinárakat. Ez történik most, és ha ez így folytatódik, az autózás egy szűk elit privilégiuma lesz, kb. mint hazánkban a 60-as években. Egy másik lehetőség az, hogy a kormányok erősen korlátozni fogják a hozzáférést az üzemanyaghoz (pl. a jegyrendszer bevezetésével), és esetleg állami dotációval alacsonyabban tartják az árakat. Ebben az esetben valamivel többen autózhatnak majd, de akkor is jóval kevesebbet, mint ma. Ez igen erősen át fogja alakítani az életünket. A szomorú, helyenként katsztrofális fejlemények helyett a folyamat örvendetes következményeivel szeretném befejezni ezt a bejegyzést: 1. tisztább lesz a levegő, 2. gyorsabb és biztonságosabb lesz a városi közlekedés, 3. gyalogolva vagy biciklizve többet mozgatjuk majd testünket, ezáltal pedig egészségesebbek és boldogabbak leszünk. Hurrá!

Diákellenállás – de mi ellen?

Dec. 11-én részt vettem a tandíj (vagy költségtérítés) bevezetése ellen tartott tüntetésen a Műegyetem aulájában. A részvételre két dolog indított: egyrészt egyetértettem a diákszervezetek követeléseivel, másrészt kíváncsi voltam, hogyan értelmezik a helyzetet a diákok, és milyen kiutat látnak belőle. A legfontosabb és a legkellemesebb tapasztalatom az volt: a nagyszámú résztvevő rendkívül hevesen és egyértelműen adott hangot a tiltakozásának. Emögött biztosan nem csak a tandíj bevezetése fölött érzett felháborodás állt, hanem az is, hogy az árak és a munkanélküliség növekedése valamint a gazdaság folyamatos visszaesése miatt a feszültségek egyre nőnek az egész magyar társadalomban. A tüntetés bennem azt a benyomást keltette, hogy ezek a feszültségek nagyon közel vannak a kitöréshez szükséges szinthez. Lehetségesnek tartom, hogy a diákok példáját mások is követni fogják. A következő időkben nagy szükség lesz egy jól fejlett protest-kultúrára, és ezért nagyon örültem a tüntetésnek.

Ami azonban a helyzet értelmezését és a elképzelt kiutat illeti, a tüntetésen hallottak némi csalódást okoztak. Jól tudom, hogy egy ilyen tömegmegmozdulás nem megfelelő alkalom az árnyalt és tényszerű elemzésre. A fő cél nem az elemzés és a stratégia felvázolása volt, hanem a nyomásgyakorlás a kormányra és a hallgatóság feltüzelése volt, ami a legtöbb szónoknak kitűnően sikerült. A diákszónokok a retorika terén messze felülmúlják a legtöbb politikusokat! A szerdai tüntetés kétségtelen sikere ellenére azonban biztos, hogy ha a diákok (és a társadalom többi része) valóban úgy értelmezi a helyzetet, ahogyan az a beszédekből kitűnt, akkor keserves csalódásokban lesz még részük.

Hogyan látják tehát a diákok a helyzetet? A kormány, különösen Orbán miniszterelnök és Hoffmann Rózsa államtitkár gonosz és inkompetens. Gonosz, mert nem akar kritikus és kiművelt emberfőket az országban, és ezért könyörtelenül kizárja a fiatalokat a felsőoktatás adta előnyökből, amelyeknek ők még tandíj fizetése nélkül jutottak a birtokába. Inkompetenciájuknak pedig azzal adják fényes bizonyítékát, hogy eltérnek a fejlett nyugati világ trendjétől, ahol egyre több és több pénzt és figyelmet fordítanak a felsőoktatásra, mert tudják, a tudásalapú gazdaság nem létezhet magasan képzett munkaerő nélkül. Ebből a helyzetértelmezésből fakad a felvázolt kiút: leváltani minimum Hoffmannt, de inkább az egész kormányt és kormánypártot (mivel a tüntetésen kerülték a direkt politizálást, ez viszonylag kevés hangot kapott), és több pénzt adni az egyetemeknek (ez volt a fő követelés).

Nehezen tévedhetnének nagyobbat. Nem ismerem személyesen se Hoffmannt, se Orbánt, és így nem tudom, milyen emberek és pontosan mit gondolnak és éreznek a világról. De még ha valóban gonoszak és inkompetensek lennének, akkor sem hiszem, hogy csak ezzel meg lehetne magyarázni a viselkedésüket. E személyes tényezőknél súlyosabbnak gyanítom az ország gazdasági, pénzügyi és társadalmi helyzetét. Már hosszú ideje folyamatosan tart a recesszió Magyarországon, és nincs jele a fellendülésnek. Idén az élelmiszer-árak emelkedése különösen nehéz helyzetbe hozta a magyar társadalom nagy részét kitevő egyik hónapról a másikra tengődő rétegeket. Mindennek tetejébe jövőre önkormányzati csődök sora fenyeget, ha a kormány nem vállalja át az adósságok nagy részét. És akkor még nem beszéltünk a szekrényben rejtőző csontvázakról, mint a BKV, a kórházak, az orvosok elvándorlása stb. Hogyan lehet ezeken a problémákon úrrá lenni? A külföldi hitelfelvétel egyre nehezebb, de az EU egyébként sem engedi a további eladósodást, és folyamatosan szigorú megszorító intézkedéseket követel. Véleményem szerint Orbán és a FIDESZ csak azért és addig maradhat kormányon, amíg a megszorításokat végrehajtja, ha nem teszi, azonnal megpuccsolják (később alaposabban utánajárok annak a manapság gyakran feltett kérdésnek, hogy lehet-e Orbánból diktátor?). Ebben a helyzetben a kormány nagyon szigorú költségvetésre kényszerül, és meg kell próbálnia mindenhonnan annyit elvonni, amennyi még éppen nem vezet összeomláshoz vagy polgárháborúhoz. 

Az új javaslat az egyetemi férőhelyek drasztikus csökkentéséről is azt hivatott kipuhatolni, meddig mehet el a kormány a megszorításban. A tiltakozások hevességét látva valószínűleg valamennyivel növelni fogják a keretszámokat, hogy lélegzetvételnyi szünethez jussanak, amíg kitalálják, honnan vegyék el azt a pénzt, amit az egyetemeknek és a diákoknak adnak. Nem lesz könnyű megtalálni a forrást, és az elvonás valószínűleg újabb csoportok tiltakozását fogja kiváltani. Mert könnyen meglehet, hogy a szerdai tüntetéssel a diákok kiengedték a szellemet a palackból, és a példájukat mások is követni fogják. (Ezt a bejegyzést még 15-én, szombaton írtam, de azóta minden megváltozott, mert a kormány szemlátomást nagyon megijedt a tiltakozás hevességétől: a legújabb terv szerint jövőre nem lesznek keretszámok, csak egy felvételi minimumpontszám. Aki ezt eléri, ingyen tanulhat az egyetemen. Az ördög persze a részletekben lesz: milyen magas lesz a pontszám, és ki rendezi a felvételi vizsgát vagy az érettségit.)

A második gondolat, miszerint a kormány elhajlik az európai trendtől, a felsőoktatás méretének és dotálásának növelésétől, szintén téves. A legtöbb fejlett országban ugyanis súlyosan csökkentik az egyetemek támogatását és a diákság létszámát. Senkit nem lep meg, hogy ez történik az olyan látványos összeomlásban levő országokban, mint Görögország vagy Spanyolország. Spanyolországban ezért mindennaposak az elbocsátások elleni egyetemi sztrájkok, sőt, a madridi professzorok nemrég tiltakozásul az utcákon tartották az egyetemi előadásaikat. De lényegében ugyanez a helyzet Nagy-Britanniában is, ahol azonban az egyetemek eltérő finanszírozása (az költségvetési ellátás helyett a tandíjak játsszák a legnagyobb szerepet) és a decentralizáció miatt a megszorítások ódiuma nem a központi kormányokra, hanem az egyetemi vezetőkre hárul. A szociális válság és a tandíjak kényszerű emelése miatt (a legtöbb egyetemen a törvény által megengedett maximumot, 9000 fontot kérik), számos egyetem nem tud elég diákot felvenni, és ez nagyon gyorsan eddig bombabiztosnak hitt oktatói állások megszüntetéséhez vezethet. A kormány javaslata tehát sajnos nem elhajlás, hanem maga az európai (és észak-amerikai) trend.

Arról pedig végképp nem esett, de nem is eshetett szó a tüntetésen, hogy a már most jelentkező, de jövőben csak súlyosodó erőforrás-hiány és a klímaváltozás által okozott tartós gazdasági hanyatlás közepette vajon milyen felsőoktatás képzelhető el egyáltalán. Minden jel arra mutat, hogy az egyetemek száma és mérete a politikusok legnagyobb jóindulata és akarata ellenére is szükségszerűen csökkenni fog. Az ún. tudás-alapú társadalom, amely nekem egyébként már most is inkább egy délibábnak mint valós szisztémának tűnik, e folyamattal egy időben előbb-utóbb ki fog kopni a közbeszédből.

Az igazi probléma tehát nem a kormány, hanem a válság. Mivel a kormánnyal ellentétben ez utóbbit nem tudjuk elüldözni, kénytelenek vagyunk alkalmazkodni hozzá, és a várhatóan szűkülő keretek között a lehető legjobb feltételeket kiharcolni. Egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan, és kinek lesz majd hozzáférése az egyetemekhez! Mivel ez politikai döntéseken múlik, amelyeket a következő években fognak meghozni most van a legnagyobb szükség a tiltakozásra és a politikai részvételre, ha kell, az utcán is. Ki kell kényszerítenünk, hogy a szegények, azaz a többség ne szoruljon ki az egyetemekről, pusztán az anyagi helyzete miatt, és az oktatás ne váljon egy szűk elit, egy új nemesség előjogává. De amíg szűklátókörűen és tévesen értelmezzük a helyzetet, árnyékokkal harcolunk, addig a leghevesebb tiltakozás is kudarcra van ítélve.

A magyar komédia: egy ország a szakdolgozatok és doktori értekezések nyomában

Miközben az egész világ, köztük Magyarország is, súlyos problémákkal néz szembe, újra megtaláltuk a nekünk megfelelő súlyú problémát: politikusai szakdolgozatai és doktori disszertációi után kutatunk. Ki-kiderül ugyanis, hogy magas rangú államférfiak dolgozatai javarészt bizony innen-onnan vannak összeollózva. Kezdődött az egész Schmitt Pállal, majd gyanúba került Gyurcsány Ferenc is (aki azóta sem találja a szakdolgozatát, amely talán egy költözésnél kallódhatott el), most pedig Semjén Zsoltról került napvilágra, amit egy ilyen formátumú gondolkodóról igazán senki nem feltételezett volna. Ez aztán hetekre, sőt, hónapokra leköti a közvéleményt: minden elképzelhető médiumban felháborodnak, visszautasítanak, gúnyolódnak újságírók és hozzászólók százai. Igazi komédia ez annak, akinek van hozzá humorérzéke. Tragikus ugyanakkor, hogy közben minden fontos és húsbavágó dolog feledésbe merül. 

Mivel a botrányokat csak azért robbantják ki, hogy pálcát törhessenek a rajtakapott politikusok fölött, általában nem vetődik fel az a tovább vezető, de nagyon fontos kérdés, hogy vajon milyen állapotban van a magyar felsőoktatás, ha ilyenek megtörténhetnek. Véleményem szerint ráadádul a politikusok plagizált dolgozatai csak a jéghegy csúcsát jelentik: elterjedt jelenség ugyanis, hogy az alapkövetelményeket sem teljesítő munkákkal szereznek nálunk diplomákat és tudományos fokozatokat, de ezeket az eseteket cinkos hallgatás övezi. Nem szokták tehát feltenni a kérdést, milyen kultúra és munkamorál uralkodik az egyetemeken, ha a konzulensnek, aki a a bírálatot írja és a jegyet adja, nem tűnik fel, hogy egy dolgozat a saját tanulmányaiból tartalmaz átvételeket? Senki sem firtatja, hogyan lehet az, ha egy doktori értkezés bírálója, miután önmaga oldalakon keresztül sorolta az alapvető formai és tartalmi hiányosságokat, a bírálat végén "természetesen" a legjobb minősítést, a summa cum laude-t javasolja? Miért engednek egyáltalán védési eljárásra olyan dolgozatokat, amelyekből teljesen hiányoznak a lábjegyzetek? Hogyan fordulhat elő, hogy a témát elvben jól ismerő bírálók nem veszik észre a kirívó plágiumokat?

E szónoki kérdésekre lehet hosszan és röviden is válaszolni, én most röviden tenném. Ezek az esetek azért történhetnek meg, mert az egyetemek is Magyarország szerves részei, és ezért a máshol uralkodó kultúra és mentalitás uralja őket is, és nagyon hasonló problémákkal is kell megküzdeniük nap mint nap. Ez alapján illuzórikus lenne elvárni, hogy lényegesen jobb teljesítményt nyújtsanak, mint a magyar futballisták, szakácsok, villanyszerelők (elnézést e szakmák képviselőitől, nem akartam őket megbántani), vagy éppen a politikusok.

Hamarosan következik egy újabb bejegyzés, egy fontosabb és érdekesebb kérdésről.

Exportőrök és importőrök, 2: Oroszország

Oroszország Szaúd-Arábia mellett a világ másik nagy olajexportőre. Közelsége miatt Magyarország és egész Közép-Európa számára hallatlanul fontos, mennyi olaja van az oroszoknak, kinek adják azt el és milyen áron. Ennek természetesen az oroszok is tudatában vannak, különösen Vlagyimir Putyin, aki a természeti erőforrások állami felhasználásáról írta a doktoriját (amellyel szemben, ahogyan az manapság szokásos, plágiumvádak is felmerültek, de, mint általában, biztosan csak a politkai ellenfelek alaptalan vádaskodásáról van szó). De vissza az olajhoz! A következő grafikon Oroszország olajtermelését mutatja, amelyről Oroszország elmúlt harminc évének fordulatos és helyenként tragikus történelme is leolvasható:

Látható, hogy az olajtermelés és az olajfogyasztás csúcsa a szovjet korszak végén, a 80-as évek közepe táján volt. Az ország kőolaját részben a SZU-ban, elsősorban a szovjet nehéz- és hadiiparban használták fel, részben exportálták. Már a Szovjetunió összeomlása előtt csökkenni kezdett a kitermelés, miközben a felhasználás változatlan maradt. A grafikonon nem látszik, hogy ebben az időben az olajárak történelmi mélypontra kerültek, mivel az olajpiacon nagy volt a kínálat: ekkor kezdődött az alaszkai olaj kitermelése, csúcspontján járt az északi-tengeri olajbányászat (mára mindkettő messze túl van a csúcsán) és az arab országok sem fogták vissza a termelésüket. Ez a két tényező, az olajcsúcs és az alacsony olajárak nagyon jelentős szerepet játszottak a SZU összeomlásában (ehhez bővebben ld. Jegor Gajdar cikkét az ÉS-ben).

A SZU összeomlása után Borisz Jelcin elnöksége alatt, a szervezett bűnözés virágzása idején az olajtermelés, fogyasztás és az olajexport is nagy mértékben visszaesett. A grafikonon nem látszik, hogy mindezt a gazdaság és a belkereskedelem összeomlása kísérte, amely milliók életét követelő éhínségeket is okozott. Ez Magyarországot is nagyon súlyosan értintette: megszűntek a magyar cégek volt szovjet piacai, az olajexport visszaesése pedig drasztikus benzinár-emelkedést okozott, amit a taxisblokád tett emlékezetessé.

A helyzet 2000-től változott meg, amikor Putyin átvette a hatalmat, és az eszközökben nem válogatva visszaállította az állami ellenőrzést az olajtermelés fölött. Ennek köszönhetően az olajtermelés fellendült, és jelenleg mintegy napi 10 millió hordóra rúg. Az olajárak emelkedésével együtt ez az exportbevételek gyors emelkedését eredményezte, olyannyira, hogy mára az állam bevételeinek mintegy fele a szénhidrogén exportból származik. Mint látható, közben a belső olajfogyasztás nem emelkedett, ami arra utal, hogy ezt a folyamatot nem kísérte az orosz ipar fellendülése. A putyini konszolidáció tehát lényegében azt jelenti, hogy Oroszország feléli az exportból származó bevételt.

A grafikonról az is leolvasható, hogy 2005 táján az olajtermelés növekedése erősen lelassult, és sohasem sikerült elérnie a 80-as évek közepének rekordszintjét. Oroszország és az egész világ (különösen a mi régiónk és Magyaroszág) számára nagyon fontos, hogyan alakul a jövőben az orosz olajtermelés.

Ezzel kapcsolatban egy néhány napja az Oil Drumon megjelent elemzés arra hívta fel a figyelmet, hogy a régóta kitermelés alatt álló hatalmas nyugat-szibériai olajmezők hozama gyors ütemben, évi 6%-kal hanyatlik. A helyzet veszélyességét érzékelve az orosz kormány és az olajcégek nagy erőfeszítéseket tesz, hogy legalább 2020-ig fenntartsák az olajkitermelés jelenlegi mértékét. Ezért jelentősen csökkentették az olajcégekre kivetett adót, hogy anyagi ösztönözzék őket és elég pénzt hagyjanak náluk azokhoz a nagy befektetésekhez, amelyekkel új, kelet-szibériai olajmezőket lehet megnyitni. Ezekkel azonban az a probléma, hogy távol vannak, az éghajlat miatt nem egyszerű a kitermelés, és az egész vállalkozás hatalmas befektetést igényel. Ezen kívül amerikai cégek bevonásával olyan technikákat kívánnak meghonosítani, mint a vízszintes fúrás (horizontal drilling) és a hydraulic fracking (ezt nem tudom, hogyan hívják magyarul), amelyekkel kapcsolatban az amerikai tapasztalatok nem éppen biztatók. 2020 után valószínűleg minden erőfeszítés ellenére jelentősen csökkenni fog az orosz olajexport.

Biztos, hogy Oroszországnak addig is számos problémával kell majd szembenéznie. Az olajkitermelés fenntartásáért tett befektetések egyrészt erőforrásokat és pénzt vonnak el a lakosságtól. Másrészt az új lelőhelyek olajának nettó energiája (EROEI) kevesebb lesz, mint a régi nagy olajmezőké. Ez destabilizálhatja az orosz belpolitikát és Putyin hatalmát, amelynek a legitimációja abból fakad, hogy megszüntette a 90-es évek anarchiáját. Nem Putyint sajnálom, de nem biztos, hogy ami vagy aki utána jön, az jobb lesz. Ugyanakkor az olajárak nagymértékű további emelkedése javíthat valamit a helyzeten. Ez azonban meg fogja nehezíteni exportpiacok helyzetét. Különösen nehéz helyzetben lesznek az orosz exporttól függő országok, köztük Magyarország, mert növekedni fognak az árak, és élesedni fog a verseny a potenciális vásárlók között.