Hamarosan itt a fellendülés!

Ha hihetünk a Portfolio cikkének az Európai Autógyártók Szövetségének (ACEA), az európai autóipar hamarosan elkezdi a kilábalást a válságból, annak köszönhetően, hogy az autóeladások az elmúlt hónapokban „robusztus növekedésnek“ indultak. A mellékelt grafikonon nyíllal jelölik is, ha az olvasó nem venné észre, hol látható ez az erőteljes növekedés. 

A cikket tovább olvasva kiderül, hogy a növekedés a válságtól sújtott Spanyolországnak és Nagy-Britanniának köszönhető. Az Olvasó értetlenül csóválja a fejét: hogyan lendítheti fel Spanyolország az autóipart, noha másról sem érkeznek hírek, mint a munkanélküliség és szegénység terjedéséről? És hogyan állhat az autóipar a fellendülés előtt a jelenlegi szociális, energia- és nyersanyaghelyzetben? 

Természetesen egyikről sincs szó, és ez kitűnik egy másik, ugyanabban a cikkben publikált grafikonból, amely nem az elmúlt három, hanem az elmúlt hat év eladásait mutatja. 

Az, amit robusztus fellendülésnek titulálnak, valójában csak egy nagyon szerény növekedés, amihez hasonlót 2009-ben és 2011-ben is meg lehet figyelni. A trend azonban egyértelműen csökkenést mutat. A 2008 óta az európai autópiac ugyanis mintegy 40 %-kal zsugorodott, és az elmúlt három hónap biztató fejleményei ellenére is fényévekre van attól, hogy elérje a válság előtti szintet. Ezért van, hogy a legtöbb európai autógyár veszteséges. Ebben az összefüggésben még nevetségesebbnek hat az elmúlt fél év fejleményeit robusztus növekedésnek titulálni. Nem néztem ugyan utána, de biztos vagyok benne, hogy 2009-ben és 2011-ben is ugyanilyen bizakodó előrejelzések láttal napvilágot. 

Ezek az optimista előrejelzések a magyar futballedzőket juttatják az ember eszébe, akik még a legsúlyosabb vereségek ellenére is biztató jeleket vélnek felfedezni a csapatuk játékában és töretlenül hisznek a továbbjutásban. Persze a trénerek nyilatkozataihoz hasonlóan ezek az előrejelzések sem azzal igénnyel készülnek, hogy bárkit eligazítsanak a világban, vagy hogy emlékezzenek rá akár csak fél év múlva is. Valóban, az Olvasó csak néhány másodpercet szán erre a cikkre, az X-Faktor győzteséről és a Madonna kutyájának egészségi állapotáról szóló híradások között, és csak egy homályos érzés marad benne – „minden rendben“ –, mire felpumpálja a biciklije gumiját, és útnak indul a munkahelyére, ha van még neki.

Nomád hentesek

Néhány napja jelent meg egy riport a HVG-ben a Magyarországról származó „nomád hentesekről“, akiket munkaerő-kölcsönző vállalkozások közvetítenek német húsfeldolgozó cégeknek. A cikkből kiderül, hogy a hentesek napi 16 órát dolgoznak szinte szünet nélkül. Órabérük mindössze 500 forint, és külföldi munka esetén tömegszállásokon éjszakáznak. Gyakran megesik, hogy még a nyomorúságos bérüket sem fizetik ki nekik, és a munkaeszközeiket is nekik kell megvásárolniuk. A húsipari cégeknek és a munkaközvetítőknek a kezére játszik a hatalmas munkanélküliség és az általános elszegényedés, máskülönben aligha találnának munkásokat még ilyen feltételek mellett is. Ezért nem véletlen, hogy Németországban főként kelet-európaiak dolgoznak ezeknek a cégeknek. A németek nem lusták dolgozni, de nem fogadják el a szektor alacsony béreit (ahogyan nálunk sem dolgozna senki bangladeshi bérekért egy ruhagyárban). 

A HVG cikke csak egy az európai élelmiszeriparban uralkodó gátlástalan kizsákmányolást feltáró cikkek sorában. Nem túlzás azt állítani, hogy ilyen viszonyokat Európában utoljára talán Engels és kortársai láttak. A munkásosztály életszínvonala a 19. század végétől körülbelül az ezredfordulóig folyamatosan emelkedett, mostanra azonban ez a fejlődés megtört: egyre nagyobb a munkanélküliség, akiknek pedig még van munkahelyük, azok egyre alacsonyabb bérért végeznek egyre megerőltetőbb munkát. Az ilyen munka rövid idő alatt elhasználja a munkásokat, hiszen a munkakörülmények és a bérek nem teszik lehetővé munkaerejük újratermelését. A munkások kizsákmányolásának erősödésével egyidőben zajlik, és mint bizonyítani szeretném, azzal szoros összefüggésben áll egy másik folyamat: az iparilag előállított élelmiszerek minőségének romlása. Ez utóbbira jó példa a marhahúsosként árult lasagnében felfedezett lóhús botránya. 

Az intuíció azt sugallja, hogy ezeknek a széles körben elterjedt jelenségeknek az emberi kapzsiságnál és gátlástalanságnál mélyebb okai vannak. De melyek azok? 

Az ezredforduló óta a négy legfontosabb gazdasági tényező, az élelmiszer, az energia, a nyersanyagok és a munkaerő ára folyamatosan növekszik, és nincs kilátás arra, hogy ez a tendencia belátható időn belül megfordulna. Ahogyan Jason Moore amerikai történész felhívja rá a figyelmet, e négy tényező ára ma szorosan összefügg egymással. Az élelmiszerek ára meghatározza a munkaerő árát. Ha ez utóbbi emelkedik, megemelkedik az energia és a nyersanyagok ára is, hiszen ezeknek az előállításához emberi munka szükséges. Ha az energia és a nyersanyagok árát a geológiai korlátok megemelik, akkor megemelkedik az élelmiszerek ára is, hiszen a gépesített mezőgazdaság energia és nyersanyag-igénye hatalmas. Ezáltal emelkedik az élelmiszerek ára, ami megemeli a munkaerő árát és így tovább. 

Ez persze egy elméleti konstrukció, a valóságban azonban az összefüggés a négy termelési tényező között nem mindig ilyen szoros. A négy tényező közül az egyiknek az ára ugyanis jóval nagyobb rugalmasságot mutat, mint a többi. A munkaerő árát ugyanis gazdasági és politikai kényszerek és alkuk vagy éppen a nyílt erőszak segítségével lejjebb lehet szorítani vagy éppen meg lehet emelni. Ma persze főként az előbbire látunk példákat. Ennek azonban van két súlyos következménye. Az első az, hogy az alacsony bérért dolgoztatott munkások kevesebb és rosszabb minőségű élelmiszert tudnak vásárolni, ha pedig már a legalapvetőbb szükségleteiket sem tudják kielégíteni, szinte törvényszerűen lázadások törnek ki (ahogyan az Észak-Afrikában és a Közel-Keleten az elmúlt években be is következett). A második következmény pedig az, hogy csökken a kereslet a nem élelmiszeripari termékek iránt, és  ez recessziót okoz a többi gazdasági ágazatban. 

Ezeknek az összefüggéseknek a fényében jól megérthetjük az élemiszeripar új jelenségeit. Az élelmiszeripar két oldalról áll nyomás alatt. A szociális válság miatt alacsonyan kell tartaniuk az árakat, miközben az energia és a nyersanyagok árának emelkedése miatt a termelés költségei folyamatosan emelkednek. Erre a helyzetre a nagy élelmiszeripari vállalatok a minőség és a bérek leszorításával válaszolnak. Így kerülnek éhbérért dolgoztatott magyar hentesek Németországba és lóhús a marhahúsos lasagnébe. 

Mindez nem működne az európai politikai elit cinkossága nélkül. Ugyan időről időre megjelennek újságcikkek az élelmiszeriparban uralkodó állapotokról, sőt, néha még egy-egy kisebb botrány is kirobban, de az EU és tagországai szemet hunynak fölöttük, és minden megy tovább a régi kerékvágásban. Ennek valószínűleg nem a korrupció a fő oka, hanem az, hogy a politkusok pontosan tudják: az élelmiszerárak drasztikus emelkedése véget vetne az egyébként is ingatag társadalmi békének Európában. Márpedig a munkavállalók jogainak védelme és a szigorúbb minőségellenőrzés egyaránt az árak emelkedéséhez vezetnének a szupermarketekben. Mivel pedig a lakosság már nem nagyon tudja szorosabbra húzni a nadrágszíjat (a magyar lakosság több mint egyharmada szegénynek számít), ez gyorsan az egyiptomihoz hasonló helyzethez vezetne.

IEA: World Energy Outlook 2013

A Nemzetközi Energia Ügynökség (International Energy Agency) nov. 12-én publikálta éves jelentését a világ energiahelyzetéről. A médiában az IEA jelentéseit általában nagy figyelem és bizalom övezi, annak ellenére is, hogy előrejelzései rendre túlzottan optimistának bizonyultak. Borsos ára (120 euró) miatt nem állt módomban beszerezni a terjedelmes (708 oldalas) jelentést, de a különböző újságokban és blogokon megjelent összefoglalók alapján szeretném néhány érdekes dologra felhívni a figyelmet (A legrészletesebb elemzés Antonio Turiel blogján olvasható spanyolul, ez pedig a német Telepolis összefoglalója). Ezt azért is tartom fontosnak, mert az egyetlen általam ismert magyar nyelvű tudósítás éppen a legfontosabb dolgokat hagyja figyelmen kívül, és Európa szorult helyzetének hangsúlyozásával azt sugallja, mintha Ázsia és Amerika nem ugyanolyan problémákkal nézne szembe.

A WEO szokás szerint három forgatókönyvet vázol fel. Az első arról szól, mi lesz, ha a jelenlegi politika folytatódik, a második azzal számol, hogy a világ államai foganatosítják a klímaváltozás megfékezésére bejelentett intézkedéseket, a harmadik pedig, azzal, hogy ezeknél drasztikusabb intézkedéseket léptetnek életbe a klímaváltozás leküzdésére. Az IEA a második forgatókönyvet tekinti a legvalószínűbbnek, ezért a továbbiak erre a forgatókönyvre vonatkoznak. 

Olajcsúcs 

A legfontosabb újdonság a jelentésben az, hogy Nemzetközi Energia Ügynökség elismeri a jelenleg ismert olajmezők hozamának csökkenését. Az idei WEO alábbi grafikonjából ("A jelenleg kitermelés alatt álló olajmezők hozama további befektetés nélkül") kitűnik, milyen drámainak tartja az Ügynökség a helyzetet. 

Az IEA persze nem szeretné, ha olvasói aggódnának, ezért azt sugallja, ha megtörténik a szükséges befektetés, nem fog hanyatlani a kitermelés. Figyelmet érdemel azonban, hogy a grafikon szerint 2012-ről 2013-ra jelentősen csökkent már a konvencionális olajkitermelés. Úgy látszik, a magán és állami olajtársaságok hatalmas befektetései és rendkívüli erőfeszítései sem elegendőek a konvencionális olajtermelés szinten tartásához. 

Fracking 

A 2013-as WEO szerint a frackinggel végzett amerikai olajtermelés 2025-ben éri majd el a csúcsát, de az USA még így sem tudja majd teljesen ellátni magát olajjal. Az egész világon a fracking-csúcs 2030-ban fog bekövetkezni, amikor is az így kinyert napi 6 milló hordó olaj a konvencionális olajtermelés 9%-át teszi majd ki. Az IEA tehát azt sugallja, a következő néhány évben nem lesz gond, hiszen a modern olajtermelési módszerek ellensúlyozni tudják a konvencionális kitermelés visszaesését. Utána meg majd csak kitalálunk valami. A helyzet valójában ennél sokkal rosszabb: az amerikai nem konvencionális olajtermelés hanyatlása már a következő években várható. A WEO tehát nem mondja nyíltan ki, hogy a globális olajcsúcs akut probléma, de a sorok között olvasva világos, hogy a helyzetet még az Energia Ügynökség is rendkívül súlyosnak találja. 

Export Land-model 

Az IAE-nek is feltűnt, hogy az olajcsúcsukat elérő országokban az olajigény általában tovább nő, amit rövid idő elteltével csak importból lehet kielégíteni. Ez pedig szükségszerűen magasabb olajárakhoz vezet (és gazdasági recesszióhoz, tehetjük hozzá).  

Energetikai hatékonyság 

Hűtlen lenne önmagához az IEA, ha beismerné, hogy az energiafelhasználás szükségszerű csökkenése az előttünk álló évtizedekben szükségszerűen gazdasági visszaeséshez fog vezetni. Hogyan lehetséges ezt elkerülni? A csodaszer az energiafelhasználás hatékonysága, amelynek köszönhetően a GDP növekedése el tud szakadni az energiafelhasználástól. Az IEA-t nem zavarja, hogy ez eddig még sehol sem sikerült, és azt sem részletezi, hogyan lesz ez most lehetséges. Márpedig nagy szükség lenne erre az útmutatásra, mert az csupán a látszat, hogy Európában és Észak-Amerikában a gazdasági növekedés az utóbbi évtizedekben felülmúlta az energiafelhasználás növekedését. A nyugati vállatatok ugyanis egyszerűen kitelepítették a gyáraikat Kínába, és ezért Európa és az USA helyett itt nő az energiafelhasználás. Mivel pedig más energiahordozó nem áll rendelkezésre, a kínai gyárak túlnyomó részt a rendkívül környezetszennyező szénből előállított elektromos árammal működnek (a légszennyezés tragikus következményeiről ld. ezt a hírt Kína legfiatalabb tüdőrákos betegéről). 

Összegzés 

Nagy előrelépés, hogy az IEA kezd felfigyelni az olajcsúcsra és a nem konvencionális olajtermelési eljárások szűk lehetőségeire. A helyzet súlyosságának teljes fel- ill. elismerése helyett azonban az IEA továbbra is megalapozatlan optimizmussal látja a helyzetet, és túlzott reményeket vet az energafelhasználás hatékonyságának növekedésébe és a nem konvencionális olajtermelésbe. Az Ügynökség talán néhány év múlva ezeket a nézeteket is korrigálni fogja. Attól tartok, akkor már késő lesz.


Add. 2014. jan. 16.: Még egy szó a frackingről. Az FAZ mai cikke tudomásom szerint az első híradás a főáramú médiában, amely nyíltan kimondja, hogy a fracking nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: a cégek nem nyereségesek, a fúrásokból kinyert olaj mennyisége pedig nagyon gyorsan csökken (decline rate). Csupa olyan dologról van szó tehát, ami mások már évekkel ezelőtt leírtak. Reggelente sietünk elolvasni a napi sajtót, hogy évek óta napvilágot látott, nem éppen elsődleges frissességű híreket olvassunk. 

Olvasónapló. Dmitry Orlov: The Five Stages of Collapse. Survivors‘ Toolkit. Gabriola Island 2013.

Dmitry Orlov öt évvel ezelőtt publikálta blogján az Összeomlás öt fázisa című esszéjét, azzal a céllal, hogy analitikus eszköztárat kínáljon az összeomlás jobb megértéséhez. Az esszé szerint a társadalmak összeomlásának öt fő színtere, ill. mivel ezek időben gyakran egymást követik, öt fázisa van: (1.) pénzügyi, (2.) kereskedelmi, (3.) politikai, (4.) társadalmi, (5.) kulturális összeomlás. A pénzügyi válság 2008-as kitörése óta a fejlett világ nagy része kétségkívül az első fázisban tart (kisebb része, mint pl. Görögország, már meglehetősen előrehaladt az első három fázis terén). Mivel teljes pénzügyi rendszert a jegybankok és a kormányok erőfeszítései és főként a pénznyomtatás segítségével sikerült mesterségesen életben tartani, később Orlov finomította modelljét: amikor az „unorthodox“ pénzügyi lépések elveszítik hatásukat, az összeomlás első három fázisa egyszerre fog bekövetkezni, nagyobb pusztítást okozva, mintha hagyták volna, hogy a pénzügyi összeomlás bejárja útját. 

Orlov korábban is gyakran hangsúlyozta, hogy modellje nem prófécia, és nem szükségszerű, hogy a pénzügyi összeomlás után egy társadalom végigjárja mind az öt fázist. A Szovjetunió Orlov által testközelből figyelt összeomlását például sikerült megállítani a harmadik fázisnál. Továbbá, akármilyen ijesztően is hangzik, az összeomlás nem feltétlenül jár végzetes következményekkel, hiszen a múltban is gyakran megtörtént már, sőt, vannak olyan társadalmak, amelyek úgyszólván a permanens összeomlás állapotában vannak. Az összeomlás ugyan nem jó dolog, de együtt lehet vele élni. 

Idén Orlov egész könyvet szentelt az összeomlás öt fázisának. Az öt fejezet mindegyike két részre oszlik. Az összeomlás adott fázisának elméleti leírását egy-egy esettanulmány követi. Az eredeti esszéhez képest ezek számítanak igazi újdonságnak a könyvben, ezért a következőkben ezekről írok röviden. 

A pénzügyi összeomlást eddig csak egy ország tapasztalta meg teljes egészében, Izland, mégpedig 2008 szeptemberében (Orlov könyve még a tavaszi ciprusi sajnálatos események előtt született). Más országokkal – köztük Magyarországgal – ellentétben Izland nem mentette meg közpénzen a magánkézen hagyott bankjait, hanem állami felügyelet alá vonta őket, és nem fizette ki a külföldi, főként brit és holland betéteseket. Láss csodát, Izlandnak 2012-re sikerült újjáélesztenie nemcsak a pénzügyi szektort, hanem a gazdaság többi ágát is, amiben az is szerepet játszott, hogy a korábban a bankoknál foglalkoztatott magasan képzett és kreatív emberek más ágazatokban kerestek munkát. Izland tehát sikeresen birkózott meg az összeomlás első fázisával, és útját állta kiterjedésének. A receptet más országok is alkalmazhatnák – gondolhatnánk. Korántsem biztos azonban, hogy amit a világ pénzügyi rendszere elviselt 2008 és 2010 között egy kicsiny ország esetében, azt elviselné most, ha pl. az USA vagy Nagy-Britannia bankjai mennének hirtelen csődbe. 

A pénzügyi összeomlást törvényszerűen követi a kereskedelmi összeomlás, hiszen a mai, kontinenseken átívelő ellátási láncok világában az áruk mozgatása mindig banki tranzakciókat is maga után von. Súlyos likviditási problémák vagy éppen a bankok eltűnése pedig egy időre megbéníthatja a kereskedelmet is. Ilyen helyzetekben Orlov szerint a maffia-szerű szervezetek virágzanak fel. Szerzőnk itt hazai terepen mozog, hiszen a kilencvenes években testközelből figyelhette az orosz maffia széleskörű tevékenységét. A multinacionális vállalatok és a maffiák között az az egyik lényeges különbség, hogy az előbbiekben olyan emberek működnek együtt és kötnek üzleteket, akik soha nem látták és nem is fogják látni egymást, kontinensi távolságra vannak egymástól és tetszőlegesen kicserélhetők, míg a maffiákban az együttműködés a személyes kapcsolaton és bizalmon alapul. A kereskedelmi összeomlás közepette ezért a maffiák képesek arra, hogy nemesfémekkel, olajjal, fegyverrel, sőt, élelmiszerrel kereskedjenek, bankokat és szállodákat üzemeltessenek, vagy éppen az eszközökben nem válogatva a szerződések betartásáról gondoskodjanak, ahogyan például a csecsen maffia is tette annak idején. Mindennek természetesen vannak nem kívánatos mellékhatásai, mint például a nyers testi erő kultuszát ápoló, ráadásul felfegyverzett fiatalamberek csoportos megjelenése az utcán és az erőszak terjedése. De mondta valaki, hogy az összeomlás egy fáklyásmenet? 

A kereskedelmi összeomlás kiteljesedése a politikai rendszer összeomlását is maga után vonja. Gondoljunk bele: mennyi respektet éreznénk a kormányhivatalok iránt, ha nem lehetne kenyeret kapni a Tesco-áruházban? A politikai összeomlás jelei egyébiránt már jelentkeznek Európában is: Skócia és Katalónia függetlenségi törekvései egyértelműen a gazdasági válság miatt erősödtek fel. Ezekre egyelőre nem látszik megoldás, és a helyzet súlyosbodásával más országok régiói is megtalálhatják a bűnbakot a lusta többségben, amely csak elszívja az erőforrásaikat, és akik nélkül ők sokkal jobban boldogulnának. 

Az állami struktúrák nélkül csak a modern nyugati ember nem tudja elképzelni az életet: Néhány évtizeddel ezelőttig még a világnak jó néhány olyan szeglete volt, amely nem álltak egy territoriális állam fennhatósága alatt. A legnagyobb ilyen terület a 20. sz. közepéig Délkelet-Ázsia Zomiának nevezett része volt, kb. Laosztól Tibetig. Mára ugyan nem sok ilyen terület maradt, de pl. a mai Európai Unióban sem mindenhol egyformán erős az állami fennhatóság. A krétai hegyekben például megesik, hogy egy embernek két autója van. Az egyiken van rendszám, ezzel jár a partmenti városokba, a másikon nincsen, azzal a hegyekben közlekedik, természetesen fittyet hányva a közlekedési szabályokra. A legtöbb ilyen terület egyébként nem síkságon, hanem hegyekben található, és innen származik a bonmot: Civilizations don‘t climb mountains. Orlov esettanulmánya ebben a fejezetben az Afganisztán és Pakisztán határán élő pashtukkal foglalkozik. E terület effektív meghódításával megpróbálkoztak már a britek, Pakisztán, a Szovjetunió, és most éppen az USA, ill. a NATO töri bele a bicskáját. A pashtuk politikai szeveződését az ún. gyenge vezetés jellemzi. A törzsfők tekintélye nem feltétlen, és nincs módjuk arra, hogy a közösség ellenére is keresztülvigyék az akaratukat. A pashtuknak nincs a területi államokéhoz hasonló igazságszolgáltatása, hanem ezt a vitás felek közötti megegyezések, ill. ennek hiányában a vérbosszú helyettesítik. 

Hogyan lehet alkalmazkodni a társadalmi összeomláshoz? Ehhez Orlov a cigányok példáját idézi fel, akiknek egy jelentős része a többségi társadalmon kívül él. Sietve jegyzem meg, hogy olyan cigányok, akikről szerzőnk beszél, Magyarországon már biztosan nem élnek nagy számban, mert elsősorban a szocializmus évtizedei alatt javarészt integrálódtak a magyar társadalomba, ill. annak az alsóbb rétegeibe, és ezzel az etnikai határvonal rendkívül elmosódott. Dél- és Kelet-Európában azonban még mindig találni olyan cigányokat, akik nem élnek teljesen letelepült életmódot, és csak alkalmanként lépnek kapcsolatba a többségi társadalom intézményeivel. Jellemző ezekre a cigányokra, három nevük van, azaz kitűnően el tudják rejteni az identitásukat, ill. mindig a megfelelőt választják. Az első nevüket anyjuktól kapják, és egész életükben titokban kell tartanuk. A második név a cigány név, amelyen a társaik szólítják őket, a harmadik, az ún gádzsó név pedig általában egy átlagos név, amelyet a nem cigányokkal való érintkezésben használnak. Mivel ez a név nem bír nagy jelentőséggel viselője számára, tetszőlegesen változtatható. A „civilizált“ ember nézőpontjából tehát a cigányok gyakran követnek el csalást, sőt kisebb bűntényeket is, de mindeközben alapvetően békések, nem hordanak maguknál fegyvert, és konfliktusok esetén könnyen továbbállnak. 

Az összeomlás ötödik fázisa a kulturális összeomlás, ami nem az egyetemek és a múzeumok csődjét jelenti (hiszen ez az első fázishoz tartozik, és Magyarországon éppen most zajlik), hanem az emberi együttélés elemi kereteinek és formáinak a megszűnését, tehát a lakóhelyi, baráti és családi kötelékek felbomlását. Orlov példája erre az Uganda északi részén élő ik nép, amely Colin Turnbull brit antropológus leírásából ismert. Az ikek egykor vadászásból és gyűjtögetésből éltek boldogan, de az ugandai-szudáni határ meghúzásával elvesztették földjük nagy részét, a földművelésre nekik kijelölt terület pedig alkalmatlan volt erre. A következmény éhínség volt, ezután pedig a kulturális összeomlás. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a gyerekeket gyakran kiteszik, a lányokat prostituáltnak adják el, a a lopások és a rablások pedig nemcsak a felnőttek, hanem már a gyerekek között is állandóan napirenden vannak. Így aztán az ikek mélységesen indivualisták lettek, miután a társadalmi kohézió szinte minden formája eltűnt a világukból. A távoli ik nép példája kapcsán Orlov húsba vágó kérdéseket vet fel: vajon mennyiben különböznénk az ikektől, ha az állam csődöt mondana, és nem lenne többé óvoda és nyugdíj? Különbözik-e az ikektől az a szülő, aki a gyerekével csak felszínes kapcsolatot ápol, és a tévé előtt hagyja unatkozni naphosszat? Vajon hányan lennénk hajlandóak magunkhoz venni és eltartani szüleinket vagy barátainkat, ha más nem gondoskodna róluk? Nem vagyunk-e ugyanolyan önzők, mint ők? 

Rövid ismertetésem nem térhetett ki Orlov minden inspiráló meglátására és legfőképpen nem adhatta vissza finom iróniával teli élvezetes stílusát. De az remélhetőleg világossá vált belőle, hogy Az összeomlás öt fázisa egy rendkívül eredeti és gondolatébresztő könyv. És ami a legfontosabb: az összeomlás soha nem volt ilyen érdekes!

Ceterum censeo: Amerikában nem zajlik olajforradalom

A múlt héten a Shell olajtársaság bejelentette, megszünteti Colorado állambeli kutatóprojektjét, amely a helyi olajpala-kitermelést volt hivatott megindítani. Nem lehet azt mondani, hogy hamar feladták volna: 31 év kísérletezés után látták be, hogy az olajpala kitermlése majd olajjá alakítása (amelynek során kerogén tartalmú kőzetet "főznek meg" hatalmas energiaráfordítással, és így nyernek olajat) nem gazdaságos. Ezzel a Shell követi a másik nagy olajtársaság, a Chevron példáját, amely már 2012 februárjában kilépett az olajpala-üzletből. Világosan látszik, a médiában gyakran hangoztatott nézetekkel ellentétben Amerikában  nem zajlik olajforradalom, a nem konvencionális olajtermelés körüli hírverés pedig csak egy újabb buborék fújását szolgálta, a pénzügyi befektetők rövidtávú haszonszerzése érdekében.

Ha érdekli Önöket a téma, olvassák el ezt és ezt az elemzést a resilience.org-ról.

Végtelen történet: Fukushima

Mindenki ismeri a történet kezdetét: 2011 márciusában földrengés és szökőár sújotta Japánt, és ebben súlyosan megsérült a fukushimai atomerőmű. Bár a japán kormány megpróbálta letagadni a baleset megtörténtét és súlyosságát, annyi mégis világos mára, hogy a történelem eddigi legsúlyosabb atomkatasztrófája következett be. Tanulságos volt ezekben a hetekben olvasni a híradásokat a fukushimai helyzetről: nem volt olyan hír, amelyről már másnap ne derült volna ki, hogy téves, és a helyzet mindig sokkal súlyosabbnak bizonyult, mint ahogy a tegnapi újság írta. 

Ahogy teltek a hónapok, a sajtó és a közönség mintha elvesztette volna az érdeklődését a fukushimai helyzet iránt. Így jóval szűkebb körhöz jutottak el a további igen aggasztó hírek. Kiderült például, hogy a japán kormány kezdettől fogva tudatában volt a helyzet súlyosságának, és komolyan mérlegelte Tokió kiürítését, de végül letettek róla (hova is ment volna a város 9 millió lakosa?). Ez egy súlyos, ám indokolt intézkedés lett volna. Arnie Gundersen amerikai atomenergia-szakértő szerint Tokióban a talaj annyira szennyezett, hogy az USÁ-ban atomhulladéknak tekintenék. Szintén nem sokan követték, hogy az atomerőművet üzemeltető TEPCO és a japán kormány újabb és újabb disznóságokat követ el azért, hogy elleplezze a probléma súlyosságát és a saját tehetetlenségét: legutóbb arra derült fény, hogy a fukushimai sugárzási adatok csak azért tűnnek olyan alacsonynak, mert a sugárzásmérő műszerek csak egy nagyon alacsony mértékig mérnek. A sugárzás valójában 18-szor magasabb. Közben napi több száz tonna erősen radioaktív hűtővíz ömlik az erőműből a tengerbe. De erre már fel se kapjuk a fejünket. Csak az eddig történtek alapján arra kell számítani, hogy a közeljövőben a sugárzás miatt Japánban a rákos megbetegedések száma ugrásszerűen nőni fog. Minél fiatalabb valaki, annál nagyobb az esélye, hogy élete folyamán kifejlődik benne a betegség. Rossz hír a japán kisgyerekeknek.

Sajnos jöhet még ennél is rosszabb. Senki nem tudja, hogyan ér véget ez a keserű történet, ha egyáltalán véget ér valaha, mert a fukushimai erőműben a helyzet korántsincs kontroll alatt. A következő nagy probléma az ún. 4. egységben van. A Globalresearch beszámolója szerint itt számos használt fűtőelemet tartanak több emelet magasságban egy erősen megrongálódott épületben (ld. fent). Az erősen sugárzó fűtőelemeket egyrészt folyamatosan hűteni kell, másrészt sürgősen el kell szállítani őket, mert egy újabb földrengés teljesen elpusztíthatja az épületet. A probléma az, hogy a fűtőelemek már most deformálódva vannak, és a munkálatok során könnyen megsérülhetnek. Mintha egy meghajlított cigarettásdobozból kellene kihúzni a cigarettákat, anélkül, hogy kiszóródna a dohány. Ha ez a művelet nem sikerül, a fütőelemek tüzet fognak, és olyan hatalmas sugárszennyezést okoznak, ami mellett az eddigi nagyon súlyos szennyezés is eltörpül. Ez egyesek szerint az emberiség létét sodorná veszélybe. Nem tudom megítélni, hogy ez valóban így van-e, de hogy a helyzet nagyon súlyos, az világos.

Milyen jövő vár így Japánra? Vajon rendeznek-e olimpiát 2020-ban?

Összerakni, ami összetartozik

Aki ma tájékozódni akar a világ helyzetéről, jóval könnyebben megteheti, mint három évtizeddel ezelőtt. A dolgát azonban az a korábban ismeretlen probléma nehezíti, hogy hatalmas tömegű irreleváns híranyagból kell kiválogatnia, ami fontos, majd a mozaikszerű darabkákból magának kell összeraknia, ami összetartozik. Szerencsére az internet segítségével ez nem lehetetlen feladat.

Íme öt összetartozó hír, öt különböző helyről.

Richard Heinberg írása arról, hogy az olajcsúcs a magas olajárakon keresztül az olajkereslet csúcsát okozza.

Bár Heinberg amerikai adatokat használ, ez Európában, és Magyarországon is így van. Ez először az autókereskedőket sújtja. A Népszabadság híradása szerint a magyarországi autókereskedelem évek óta szabadesésben zuhan és ez szintén nem elszigetelt magyar jelenség.

Az első hírnek akár örülhetnénk is, a második nem ráz meg minket nagyon, hiszen az autókereskedők nem a legnépesebb és a legrosszabb helyzetű társadalmi csoport, de a dolog ott fordul komolyra, hogy ennek folytán az európai autóipar rendkívül nehéz helyzetben van. A Portfolio cikke szerint a nagy európai gyárak a jövőben kapacitáscsökkenésre és csődökre számítanak az autóiparban. A kapacitáscsökkenés előbb-utóbb gyárbezárásokhoz vezet. Az Opel már bejelentette, hogy bezárja bochumi gyárát.

A kígyó ezzel a saját farkába harap. Mivel munkanélküliek ritkán vásárolnak autót, ha a gazdaság valamilyen csoda folytán nem kap életre, az olajkereslet, az autókereskedés és az autógyártás további zuhanása és a munkanélküliség emelkedése várható. 

Szíria és egy birodalom alkonya

Ezekben a napokban még nem lehet tudni, Obama elnök kiaadja-e a parancsot a Szíria elleni légitámadásra. A személyes benyomásom az, hogy már letett erről a tervről és igyekszik a lehető legkisebb presztízsveszteséggel kihátrálni eredeti terve mögül. Ez az amerikai befolyás hanyatlásának egyértelmű jele, és biztosan bátorításul szolgál majd az USA valamennyi ellenfelének a Közel-Keleten. Ez pedig végzetes következményekkel jár az USA számára, hiszen egyrészt – a fracking-forradalomról szóló téves hírverés ellenére – rá van szorulva a közel-keleti olajimportra, másrészt a szövetséges arab olajtermelő országok kulcsszerepet játszanak a dollár értékállóságát biztosító petrodollár-rendszerben. Az USA gyengülése miatt pedig ezek az országok könnyen más szövetségesek után nézhetnek. 

Az amerikai befolyás gyengülése nem most kezdődött. Míg a 2001 szeptemberi terrortámadás után az USA nagy nemzetközi egyetértés és támogatás mellett rohanta le Afganisztánt, majd két évvel később még mindig nagy, noha már kevésbé lelkes szövetséges részvétellel rövid idő alatt legyőzte Szaddam Husszein iraki diktátort, addig 2011-ben már csak Nagy-Britannia és Franciaország vett részt a líbiai háborúban, amelyben végül győztek ugyan, de jóval hosszabb és hevesebb harcok árán mint korábban. 2013-ra pedig eljutottunk odáig, hogy az USA leghűbb szövetségese, Nagy-Britannia megtagadta a részvételét a támadásban, és egyedül Franciaország áll mellette (a franciák szorult helyzetéhez ld. ezt és ezt a bejegyzést). A szövetségesek elmaradásánál is fontosabb azonban, hogy Putyinnak néhány hadihajó kiküldésével, két határozott nyilatkozattal és egy szentpétervári bizalmas beszélgetéssel sikerült megrendítenie Obama harcias elhatározását. Míg az USÁ-nak a vegyi fegyverek bevetése a „vörös vonal“, addig Oroszországnak és szövetségeseinek Szíria megtámadása. Egyelőre az utóbbi vonal tűnik erősebbnek. 

A következőkben néhány hosszabb ideje zajló folyamatra szeretném felhívni a figyelmet, amely közvetve vagy közvetlenül hozzájárult e helyzet kialakulásához, ill. most új lendületet kaphat. 

Szövetség Szaúd-Arábiával 

Az amerikaiak legfontosabb közel-keleti szövetségese Izrael mellett Szaúd-Arábia. A szaúdiak a szíriai felkelők legerősebb támogatói, és így természetesen üdvözölnék az amerikai légitámadásokat. Ha elmarad a támadás, és a felkelők esetleg vereséget szenvednek, a szaúdiak valószínűleg az amerikaiakat okolják majd a kudarcért, ami aláásná a szövetségesi viszonyt, ami pedig a már említett okokból erősen megrendítené az USÁ-t. A két ország közötti szövetségesi viszon már régóta nem olyan felhőtlen, mint gondolnánk. Néhány hete látott napvilágot, hogy 2001 nyarán a szaúdiak az USA palesztinai passzivitása és az izraeli offenzíva miatt azzal fenyegették szövetségeseiket, hogy a jövőben nem veszik figyelembe az USA külpolitikai érdekeit. Ez nagy riadalmat okozott Bush kormányában, és csak a szeptemberi merénylet után kialakult nemzetközi közhangulat tartotta a szaúdiakat az amerikaiak szövetségében. A World Trade Center és a Pentagon elleni támadások tehát ebből a szempontból is kapóra jöttek az amerikaiak. A szeptember 11-i támadásokról egyébként csak egy dolgot lehet biztosan tudni: nem úgy történt, ahogyan a hivatalos amerikai jelentés állítja. A feltételezett tettesek ellen nem folyt jogilag komolyan vehető eljárás, Oszama bin Laden a hiedelemmel ellentétben sohasem ismerte be, hogy felelős lenne a támadásért, a tornyok nem dőlhettek össze a repülőgép-becsapódások okozta irodatüzek miatt úgy, ahogyan összedőltek, a WTC 7-es épület is összedőlt, pedig nem csapódott bele repülőgép, és még hosszan lehetne sorolni a tisztázásra váró kérdéseket (ld. bővebben az Architects and Engineers for the 911 Truth nevű amerikai szervezet honlapját). Ha ez megtörténik, biztosan alaposan megváltoztatja a terrortámadásról alkotott képünket. 

Az USA olajellátása 

Mint már többször szó esett róla a blogon, az amerikai konvencionális olajtermelés 1971-ben érte el csúcsát, azóta pedig kérlelhetetlenül hanyatlik. Az utóbbi években a nem konvencionális módszereknek köszönhetően megfigyelhető némi bővülés, de ez sem energetikai, sem pénzügyi szempontból nem megoldás. Az új olajlelőhelyek hozama rohamosan csökken, az ezzel foglalkozó vállalatok pénzügyi helyzete rohamosan romlik. Az USA ezért nemhogy olajexportőr nem lesz, de továbbra is rá lesz szorulva a közel-keleti importra, és ezért nem engedheti meg, hogy kiszoruljon a térségből. Mi a helyzet a Közel-Keleten? A termelés zömét adó óriás olajmezők hozama kb. évi 5%-kal csökken, mivel már hosszú évtizedek óta intenzív kitermelés alatt állnak. Szaúd-Arábia rendkívüli erőfeszítésekkel próbálja ugyan lassítani ezt a folyamatot, de a termelés ugrásszerű növelésére már aligha képes. Eközben Kína és India olajéhsége tovább növekszik, és így egyre többen pályáznak az egyre zsugorodó tortára. 

Gazdasági és szociális válság az USÁ-ban 

Az utóbbi mintegy két évtizedben az amerikai ipari termelés folyamatosan zsugorodik, nemrégiben csődbe ment az autógyártás egykori fellegvára, Detroit, csökken a teljes munkaidős állások száma – még hosszan lehetne sorolni a gazdasági visszaesés félreismerhetetlen jeleit. Ennek következtében nő a szegénység: mára csaknem minden hatodik amerikai élelmezését az államtól kapott ételjegyek (food stamps) biztosítják. Ezt a visszaesést családi, önkormányzati és szövetségi szinten egyaránt rendkívüli eladósodással ellensúlyozták, de ez mára már csak a szövetségi szinten működik, és ennek is meg vannak számlálva a napjai. Nem csoda, hogy ebben a helyzetben az amerikai lakosság nem támogatja egy újabb háború megindítását. 

Fenntarthatatlan pénzügyek 

A mai amerikai pénzügyi helyzet kialakulásában az első fontos lépés az volt, amikor Nixon elnök 1971-ben egyoldalúan felmondta a bretton woodsi megegyezést, amelynek értelmében az amerikai dollár 35 dolláros árfolyamon volt rögzítve az aranyhoz, a többi valuta pedig a dollárhoz. Nixon lépését a vietnami háború államcsőddel fenyegető költségei tették szükségessé. Az azóta eltelt évtizedekben az USA folyamatosan többet tudott költeni, mint amennyit a gazdasági teljesítménye megengedne, mert a dollár nemzetközi tartalékvaluta szerepe miatt a pénznyomtatás nem vezetett az árfolyam összeomlásához, a biztonságosnak tekintett államkötvények kibocsátásával pedig alacsony kamattal tudott külföldről forrásokat bevonni. 2008-ban az amerikai pénzügyek új korszaka köszöntött be. A bankok csak a hatalmas állami mentőcsomagoknak köszönhetik túlélésüket, és azóta a „mennyiségi lazítás“ (quantitative easing, magyarul pénznyomtatás) tartja őket életben. Az államkötvények piacán a külföldiek aránya folyamatosan csökken, és mára a FED lett a kötvények legnagyobb vásárlója. Eközben a kamatok emelkednek, amely növeli a költségvetés terheit. Az ország kb. félévente eléri a költségvetési hiány plafonját, amit aztán drámai körülmények között, az utolsó percig dúló vita után egyszerűen megemelnek, mivel senkinek nem jut eszébe más. Ez a rendszer működhet még egy ideig (néhány hónapig vagy évig, ki tudja), de nem örökké. Minél később ér véget, annál fájdalmasabb lesz. 

Katonai félsikerek 

A szíriai támadás iránti csekély belső és külső lelkesedés egyik oka abban rejlik, hogy az afganisztáni, az iraki, de kisebb mértékben a líbiai háború is csak félsiker volt. Ugyan sikerült legyőzni a diktátorokat (ahol volt ilyen) és elfoglalni az országokat, de az eredetileg kitúzött célokat sehol sem érték el. Nincs béke, a lakosság és a helyi politikai elit ellenséges az amerikaiakkal, a gazdasági fellendülés és a nyugatias demokrácia beköszöntének pedig a leghalványabb jelei sem mutatkoznak. Ahogy Dimitry Orlov találóan megjegyezte, az amerikai hadsereg képes nagy károkat okozni, de nem tudja megnyerni a háborúkat. Az ellenfél pedig jól tudja, nem kell győznie, csak folytatnia kell a harcot, és előbb-utóbb egyedül marad majd a hadszíntéren. A szíriai támadás esetén egy ilyen félsiker lenne a jobbik lehetőség: a rosszabbik más országok belépése és a háború eszkalálódása. 

Hadiipari komplexum 

A szíriai beavatkozást az amerikai gazdaság legerősebb szektora, az ún. hadiipari komplexum (military-industrial complex) támogatja a leghevesebben. A hadiipar a második világháború óta nagyon erős, és túlzott befolyása ellenmár Dwight D. Eisenhower elnök is intett híres búcsúbeszédében. Mára a hadiipar az egyetlen prosperáló ágazat az amerikai iparban. Az USA jóval többet költ a hadseregre, mint bármelyik más állam a Földön, és ennek ellenére sem képesek megynerni a háborúkat. Ez a komplexum erősen össze van fonódva az állammal, és minden korábbi intelem ellenére nagy befolyást gyakorol rá. Hogy az USA megtámadja-e Szíriát és folytatja-e a háborúkat, vagy helyette elfogadja a nemzetközi befolyásának elkerülhetetlen hanyatlását és annak következményeit, az elsősorban a hadiipari komplexum és a józanabb politikai erők harcának kimenetelétől függ. Ha az USA tovább halad a megkezdett úton, az sokunkra hozhat mérhetetlen szenvedést. Hogy érzékeltessem, mekkora pusztítást okoz egy amerikai támadás, csak egy, a médiában ritkán említett szempontra szeretném felhívni a figyelmet. Az amerikai hadsereg nagy számban vet be szegényített urán (depleted uranium) töltetű páncéltörő lövedékeket. A szegényített után az urándúsítás erősen radiaoktív mellékterméke. E lövedékek használata miatt az amerikai katonák és a célpontok környékén élők között is nagyon sok a rákos megbetegedés és a leukémia. Az iraki Fallujah-ban, amelyet különösen erősen lőttek ilyen lövedékekkel, 2003 óta a korábbinál jóval több torzszülött csecsemő jön világra. Egy Irakban a háború óta megfordult orientalistától pedig azt hallottam, hogy a környéken vannak ún. „rákos falvak“, ahol a lakosság nagy része halálos beteg. 

Összegzés 

Nem a szíriai háború okozza ugyan az USA hanyatlását, de a beavatkozás körüli tétovázás és a többi egyidejűleg zajló folyamat különösen szembetűnővé teszi az „egyetlen szuperhatalom“ gyengülését. Az Egyesült Államok nem most áll az egyedüli válaszúton. Ahogyan a múltban is többször választhatott volna másik utat, úgy a jövőben is lesz erre lehetőség. Ez azonban nem könnyű, hiszen, ahogyan a fentiekből kitűnik, Amerikának egyszerre számos súlyos problémával kell szembenéznie, amelyeket meg lehet ugyan oldani, de csak nagyon radikális irányváltással. Ennek pedig az az előfeltétele, hogy az amerikai politikai elit és a társadalom egésze megértse, a hanyatlás elkerülhetetlen, de nem mindegy, hogyan.

Metsző pillantás kívülről. John Michael Greer: The Blood of the Earth: An essay on magic and peak oil, Croydon 2012.

Aki követi a John Michael Greer blogját, az Archdruid Reportot, annak nem újdonság itt ismertetendő,  A Föld vére: Esszé a mágiáról és az olajcsúcsról c. könyvének kiinduló tézise: mint minden emberi civilizációnak, a modern ipari civilizációnak is megvannak a maga mítoszai és dogmái. A modern világ alapvető hittétele az, hogy a fejlődés elkerülhetetlen és jó. Ehhez kapcsolódik techno-optimizmus hiedelme: minden problémára létezik tudományos-technikai megoldás, amelynek megtalálása pusztán elegendő pénz és szellemi erőfeszítés kérdése. A következő dolgok bizonyítják, hogy itt valóban mítoszokról, ill. hittételekről van szó. A fejlődésről szóló kijelentések mindenféle komoly és tényszerű indoklás nélkül szoktak elhangzani, és a legtöbben még akkor is ragaszkodnak hozzájuk, ha a tények sokasága mond ellent nekik. Továbbá a diskurzus a fejlődésről nem racionális, hanem emocionális: érvek helyett szenvedélyes hitvallások és ráolvasások uralják a közbeszédet. Próbáljon csak az Olvasó egy tetszőleges társaságban hangot adni annak a nézetnek, hogy a közeljövőben nem egy fényes scifi-világ, hanem hosszú hanyatlás és a gazdaság folyamatos zsugorodása vár ránk, és biztos lehet benne, hogy racionális cáfolatok helyett (az „eddig mindig fejlődtünk, és ezért jövőben is csak ez lehetséges“ érve nem számít racionálisnak) hisztérikus reakciókat fog kiváltani, ami akár ahhoz is vezethet, hogy barátai idiótának fogják tartani, és megszakítják vele a kapcsolatot. Mintha valaki egy középkori város főterén kijelentette volna, hogy nincs isten. Greer ezért a jövőről folytatott nyilvános diszkussziót a fejlődés rituális színházának (ritual theater of progress) nevezi, a fent vázolt hiedelem-rendszert pedig a fejlődés polgári vallásának (civil religion of progress). 

Greer szerint az olajcsúccsal kapcsolatos véleménynyilvánítások kitűnően illusztrálják ezeket a jelenségeket. Megalapozott kutatások tömege bizonyítja, hogy a konvencionális olajtermelés csúcsa 2005-ben volt, és ezután megkezdődő lassú hanyatlást csak a statisztikai módszerek megváltoztatásával és a nem konvencionális módszerek (fracking, olajpala, biodízel) bevetésével sikerült elleplezni. A magas olajárból fakadó keresletcsökkenés (demand destruction) szintén hozzásegített ahhoz, hogy az olajtermelés hanyatlása ne vezessen akut üzemanyaghiányhoz a fejlett világban. Mivel ez a folyamat a nyugati életvitel és a gazdaság egészét fenyegeti, az olajcsúcsnak és hatásai kezelésének a nyilvános diszkusszió centrumában kellene állnia. Az olajcsúcs azonban azonban teljesen marginális helyet foglal el a médiában, az elkerülhetetlen következményekkel történő szembenézés helyett pedig irracionális nézeteket sulykolnak a nagyközönség fejébe. Ilyen például az a közgazdászok körében népszerű nézet, hogy az olajtermelés nem a geológiai adottságok, hanem az olajár, azaz a pénz függvénye, a prognózisok a tartósan alacsony olajárról, és arról, hogy az USA hamarosan nemhogy önellátó, hanem exportőr lesz a földgáz és a kőolaj terén. Greer teljes joggal nevezi ezt szemfényvesztésnek, varázslásnak (thaumaturgia), a modern világ államait pedig varázsló-államoknak (magician state), hiszen a cél nem a probléma megoldása, hanem 

Ezen a ponton jut szerephez a mágia. A mágia, abban az értelemben, ahogyan Greer használja, a tudat akaratlagos befolyásolását jelenti. A valódi mágia segítségével az ember képes lehet kivonni magát civilizációnk kvázi-vallásos dogmáinak és mítoszainak hatása alól. A mágia tehát ebben az értelemben nem a varázslást, hanem a független, tiszta, racionális gondolkodást jelenti. Ehhez Greer szerint a jelenleg elérhető okkult irányzatok bármelyike hozzásegíthet. Mindez elengedhetetlen ahhoz, hogy még addig, amíg viszonylag sok erőforrás áll a rendelkezésünkre, megvalósíthassuk az egyéni átmenetet egy új életvitelhez, amely jobban illeszkedik a ipari civilizáció hanyatlása által megszabott új keretekhez. Ehhez Greer három praktikus tanácsot ad: Tanulj valamit, ami hasznosítható lesz ebben az új világban, ami segít az önfenntartásban, és amire a szomszédaid is igényt tarthatnak, és hajlandóak lesznek adni érte valamit cserébe. Adj fel valamit, ami eddig hozzátartozott az életedhez: könnyebb most lemondani az autóról, a televízióról, és sok minden másról, mint a nem nagyon távoli jövőben hirtelen elveszteni ezeket. A harmadik tanács az, hogy óvj meg valamit az eltűnéstől. A civilizációk hanyatlásának egyik általános következménye, hogy rengeteg értékes alkotás elvész és feledésbe megy. Az ókori görög és latin irodalomnak ma például csak egy töredékét ismerjük, amit a korai középkorban valamilyen okból másolásra érdemesnek tartottak. Csak rajtunk múlik, hogy a közeljövőben ne érje az emberiséget ilyen méretű veszteség. 

Greer tehát egy metszően éles pillantást vet a modern ipari civilizációra egy olyan nézőpontból, amely ezen a kultúrán kívül helyezkedik el. Aki pedig magáévá teszi ezt a perspektívát, maga is kívül kerül ezen a kultúrán. Ha azonban igaz, hogy ez a kultúra eltűnőfélben van, ez nem nagy veszteség. Ebben a nagyon rövid ismertetőben számos érdekes meglátását kellett említés nélkül hagynom, amely a könyvét rendkívül inspiráló olvasmánnyá teszi. Egyetlen, igaz, lényegi ponton kell a könyvvel kapcsolatban ha nem is az ellenkezésemnek, de az értetlenségemnek hangot adnom. Miért van feltétlenül szükség a mágiára ahhoz, hogy meglássuk civilizációnk alaptételeinek hamis voltát, és kivonjuk magunkat a hatásuk alól? Félek, ezt csak akkor tudom meg, ha magam is megismerkedem a valódi mágiával.

Felkelések a láthatáron

Dózsa a tüzes trónon

Az elmúlt évben számos országban zajlottak a megszokottnál nagyobb tömegtüntetések, erőszakos felkelések vagy egyenesen polgárháborúk. A teljesség igénye nélkül:

Ázsia: Bangladesh, Afganisztán, Irak, Szíria, Törökország Afrika: Líbia, Egyiptom, Mali, Niger, Dél-Afrika (és valószínűleg még számos egyéb ország, amelyeknek az európai újságok nem szentelnek figyelmet)

Amerika: Brazília

Európa: Portugália, Spanyolország, Olaszország, Görögország, Bulgária, Szlovénia, Svédország (a nagy meglepetés), Magyarország (bár a megmozdulások hevessége nem mérhető a többi európai országokéhoz, de a magyar átlagot messze meghaladja).

Minket természetesen a leginkább az európai tömegmegmozdulások érintenek. Igaz, hogy Európában nem zajlik sehol polgárháború, mint Szíriában (amit különösen véressé tesz, hogy az egyik oldalt az USA, a másikat Oroszország és Irán látja el fegyverekkel), a kormányok viszonylag urai a helyzetnek, ellentétben pl. Líbiával (ahol megesik, hogy fegyveres felkelők elfoglalnak egy minisztériumot), és államközi háború kitörése sem fenyeget közvetlenül, nem úgy, mint a Nílus-völgy országai között. Az európai megmozdulások száma mégis jóval magasabb, mint az elmúlt években, és ez azt jelzi, hogy a társadalmi feszültségek egyre erősebbek. Ezért véleményem szerint a jövőben nálunk is előfordulnak majd olyan erőszakos konfliktusok, mint a „harmadik világban“.

Hogy világos legyen, miért állítom ezt, lépjünk vissza fél évezredet a történelemben. Egy híján 500 évvel ezelőtt tört ki a Dózsa György vezette parasztfelkelés, amelynek okairól a legjobb és a mai napig mérvadó tanulmányt Mályusz Elemér publikálta 1926-ban („Az 1514. évi jobbágyháború okai“, Társadalomtudomány c. folyóiratban, terjedelme mindössze 8 oldal). Mályusz szerint a felkelést nem a legrosszabb helyzetben levő jobbágyok robbantották ki, hanem a mezővárosi polgárság (maga Dózsa is ide tartozott). Ez a jobbágyi eredetű réteg az 1514-et megelőző évtizedekben folyamatosan bővítette a szabadságjogait és a szarvasmarha-exportba bekapcsolódva a vagyonosodni is kezdett. 1514 előtt azonban a nemesség megpróbálta újra jobbágysorba vetni a mezővárosok polgárságát, megtörve ezzel egy ígéretes felemelkedési folyamatot. Tanulságos, hogy a felkelést nem a legszegényebbek, hanem a feltörésben megakadályozott középréteg robbantotta ki. A felemelkedő középosztály meghiúsult reményei Crane Brinton „The Anatomy of Revolution“ c. klasszikus munkája szerint is fontos szerepet játszik a forradalmak kirobbanásában.

Azt hiszem, hasonló folyamatok állnak a mai európai megmozdulások mögött is. Az elmúlt évtizedekben a világ számos országában sokan bíztak a felemelkedésükben, aminek a legékesebb jele a nagyarányú hitelfelvétel volt. Hiszen aki hitelt vesz fel lakás vagy autó vásárlására vagy éppen a tanulmányai finanszírozására, az bízik abban, hogy a helyzete hosszú időn át javulni fog. Akik ilyen hiteleket vesznek fel, azok általában nem a legszegényebbek, hanem a középosztály valódi vagy reménybeli tagjai. Számításuk egészen a 2008-ig be is vált, azóta azonban egyre többen csalatkoznak a felemelkedésükhöz fűzött reményükben.

Természetesen nem állítom, hogy ez a zavargások egyetlen oka, hiszen számos más tényező is áll mögöttük, úgy mint a bevándorlók nehéz beilleszkedése (Svédország), etnikai konfliktus (Spanyolország–Katalónia), vallási és kulturális ellentét (Törökország), a korrupció miatti felháborodás (Bulgária), az idegen megszállás elleni tiltakozás (Afganisztán, Irak). Mégis, ha van közös nevező a világban észlelhető szociális feszültségek mögött, akkor az a középosztály felemelkedésének megtörése.

Minden jel arra mutat, hogy a felemelkedés esélyei a pénzügyi és gazdasági válság mélyülése miatt romlani fognak és nem javulni. Néhány intő jel, amely rövidtávon problémákat okozhat: júniusban Ben Bernanke, a FED elnöke bejelentette, hogy ha megindul a gazdasági növekedés az USÁ-ban, esetleg visszavehetnek a „mennyiségi lazítás“ (amerikai eufemizmus a pénznyomtatásra) üteméből. Erre a new yorki tőzsde nagyott esett, hiszen a tőzsdén kereskedők tudják a legjobban, hogy a részvénypiac teljesen elszakadt a reálgazdaságtól, és csak a jegybank pénznyomdájának köszönhetően szárnyal. Kínában szintén nagy tőzsdei visszaesés következett be, részben az amerikai fejlemények miatt, részben pedig azért, mert egyre világosabban látható, hogy Kína egy hatalmas ingatlanbuborékkal ellensúlyozta az exportpiacain 2008 óta csökkenő keresletet.

A megoldatlan pénzügyi problémák mellett az olajárak rendkívül magas szintje és az olajkitermelés küszöbön álló hanyatlása azt vetíti előre, hogy hosszabb távon Európában és Észak-Amerikában nőni fog a munkanélküliség. Ezzel párhuzamosan tovább zajlik majd egy másik, kevesebb figyelemre méltatott folyamat, a jól fizetett, középosztályi életformát lehetővé tevő állások eltűnése. Az Egyesült Államokban, Németországban és a mediterrán országokban már nagyon előrehaladott stádiumban jár ez a folyamat. A néhány száz dolláros vagy eurós bérből pedig nem lehet visszafizetni a diák- és a lakáshitelt, nem lehet autót vásárolni, és elérhetetlen távolságba kerül sok minden más is, amit korábban természetesnek vettünk.

Akinek alig van pénze, az otthon ül és a tévét nézi, hiszen ez az időtöltés legolcsóbb formája. A televízió pedig boldogtalanná tesz, hiszen folyamatosan azt mutatja nekünk, mi mindenünk nincsen. Így ahelyett, hogy örülnénk annak, amink van, boldogtalanok leszünk. A válság kitörése előtt ezt vásárlással orvosoltuk, ha kellett, akár az eladósodás árán is. Most, hogy pénz és hitel híján egyre kevesebbet vásárolhatunk, széles tömegekben nő a frusztráció, ami törvényszerűen önpusztításhoz (a recesszió és az öngyilkosságok száma közötti összefüggés elég világosnak tűnik), ill. társadalmi feszültségekhez és robbanásokhoz vezet.

Ez utóbbi fázishoz Európában és Észak-Amerikában még nem érkeztünk el, mert ezt a politikai szerveződés folyamatánka kell megelőznie. A tér azonban nyitva áll: Magyarországon, csakúgy mint Európa számos országában hatalmas az egyik párttal sem rokoszenvezők aránya, akik csak arra várnak, hogy valaki megszólítsa őket. A Fidesz ereje éppen ezért csak látszólag nagy: csak addig maradnak majd hatalmon, amíg az egyetlen politikailag szervezett alternatívát az MSZP, az Együtt és néhány még kisebb párt alkotják, akikben a közvélemény szemlátomást csöppet sem bízik. A teljes magyar és nemzetközi politikai paletta úgyszólván egyik pillanatról a másikra gyökeresen átalakulhat.

Fél évezreddel ezelőtt a magyar nemesek legyőzték a parasztsereget, Dózsát pedig tüzes trónon égették meg, és ezzel Magyarországot évszázadokra visszavetették a fejlődésben. Remélem, a közeljövő felkelései nem jutnak erre a sorsra, és nem az új rabszolgaság terjedésének leszünk tanúi és áldozatai.

A. Turiel: Energia, munka és rabszolgaság

Számos bejegyzésben hivatkoztam már Antonio Turiel barcelonai fizikus The Oil Crash c. blogjára, amely véleményem szerint magasan kiemelkedik a hasonló témájú blogok közül. Azoknak az olvasóknak a kedvéért, akik nem tudják eredetiben olvasni Turiel blogját, lefordítottam egy 2010-ben született bejegyzését, amely az energia, a munka mint fizikai fogalom és a munka mint emberi tevékenység összefüggéseiről szól. Bár a 19. század vége óta a rabszolgaság jogilag nem létezik a fejlett világban (sőt, a „fejletlenben“ is legfeljebb elszórtan), ha alaposabban körülnéznek, egyre több olyan jelenséget láthatnak, amely ha nem is a rabszolgság visszatérésére, de mindenképpen a korlátozott szabadságú és a fogyasztói társadalomból örökre kiszorult társadalmi csoportok gyarapodására utal. Gondoljanak a Foxconn kínai gyáraiban dolgoztatott, és nem ritkán az öngyilkosságba hajszolt gyermekmunkásokra, a Németországban napi 16 órát dolgozó magyar hentesekre, akiknek csekély bérük nagy részét a tömegszállás kifizetésére kell fordítaniuk, vagy az uzsorásoktól függő vidéki lakosságra Magyarországon. A téma igen aktuális tehát, ezért is választottam ezt a bejegyzést Turiel blogjáról.

Mivel nem vagyok professzionális fordító, kérem nézzék el sietve készített fordításom hibáit. Remélem, a lényeg ezek ellenére is érthető lesz.

Antonio Turiel: Energia, munka és rabszolgaság
Kedves olvasóim,
Az utolsó előtti, a jövő bányáiról szóló poszt diszkussziójában némi vita alakult ki arról, milyen szerepet játszik majd ezeknek a „bányáknak“ (amelyek valójában ma szemétdombok) a kiaknázása, illetve, hogy meddig lehet elmenni ennek a legvégső erőforrásnak a kiaknázásában anélkül, hogy, miközben megpróbáljuk megőrizni a szokásos üzletmenetet (Business as Usual – BAU), ez elkerülhetetlenül a többség életkörülményeinek romlásához vezetne, miközben nem sikerül elérnie a szükséges célt, az átmenetet a nem a fogyasztáson alapuló társadalmohoz. Ez a veszély kétségkívül fennáll, mert ennek a legvégső erőforrásnak a kiaknázása csak hatalmas munkaerő igénybevételével lehetséges, amit pedig csak kétféleképpen lehet elérni: vagy egy hatalmas szolidáris társadalmi erőfeszítéssel, a civil társadalom teljes mozgósításával, vagy pedig erőszak alkalmazásával. Bár nem vagyok optimista az emberek közötti kapcsolatokat illetően, nem vagyok teljesen pesszimista sem, és ezért úgy gondolom, az első lehetőségre még van mód. Részben azért írom ezt a blogot, hogy azonosítsam az előttünk álló problémákat, felkészítsem az olvasóimat, és cselekvésre ösztönözzem őket ezek megoldására, még mielőtt túl késő lenne. Ami az olaj előállításáért végzett műanyagbányászatot illeti, ezt kizárólag azért szabad végezni, hogy elősegítsük a modellváltást, és sohasem csupán azért, hogy néhány évvel tovább tudjuk folytatni a szokásos üzletmenetet. Ennek ellenére tisztában vagyok vele, hogy tökéletesen lehetséges, sőt, egyenesen valószínű is a második lehetőség, a szükséges munkaerő erőszakos alávetése és a visszatérés a munkástömegek, vagy helyesebben jobbágyok kizsákmányolásához, hiszen a legközelebbi párhuzam inkább középkori, mint ipari lenne.
A Wikipedia szerint az energia nem más, mint a munkavégzés képessége, ahol a munka egy meglehetősen absztrakt fizikai fogalom, de összességében egy test valamilyen módon történő mechanikai transzfomációját jelenti. Következésképp munkát végzünk, amikor megváltoztatjuk egy fizikai test halmazállapotát, vagy valamilyen más tulajdonságát, ami éppen érdekesebb számunkra, és ezért értékes, míg az energia az a képesség, hogy elvégezzük ezt a munkát. Energiaforrásaink a transzformáció képességét tárolják számunkra, amivel igen gyakran élünk is. Az ASPO gyakran használt becslése szerint, egy amerikai átlagosan 12 kw teljesítményt használ (azaz 12000 Joule-t fogyaszt másodpercenként), míg egy európai 6 kw-ot fogyaszt, a világ átlaga pedig 1 kw körül van. Mindez ebben a formában eléggé hidegen hagy minket, hiszen nem tudjuk, hogy ez sok-e vagy kevés. És ez az igazság: az egyik első dolog, amit megtanítanak az embernek a fizika szakon, hogy a dolgok önmagukban se nem nagyok, se nem kicsik, hanem csupán más dolgokkal összehasonlítva azok. Ezért, ahhoz, hogy megtudjuk, hogy ezek a kw-számok kicsik-e vagy nagyok, össze kell hasonlítanunk valami kézzelfoghatóval. Az ASPO ebben is segítségünkre van: Egy jó formában levő sportoló bizonyos időn keresztül mintegy 100 watt teljesítményt képes leadni. Egy átlagos amerikainak tehát 120 erős és fáradhatatlan rabszolga teljesítménye áll a rendelkezésére, míg egy európainak 60 rabszolgája van, a világ átlaga pedig 10 (amely átlag egy kissé félrevezető a Nyugat bősége miatt).

A minden feladatban minket szolgáló több tíz, sőt 100 rabszolgából álló személyes hadsereg képe valószínűleg világossá teszi, micsoda jólétben élünk. Amikor az angolok a 19. század elején gyors fellendülésnek indultak a bőségesen rendelkezésükre álló szénnek és a gőzgép feltalálásának köszönhetően, meg voltak győződve róla, hogy virágzásuk morális és intellektuális felsőbbrendűségüknek köszönhető, és nem egy olyan kézzelfogható dolgon alapul, mint a nagy mennyiségű fosszilis energia, amelyet hirtelen fel lehet használni nagy mennyiségű munka elvégzésére, és amelynek eredményeképp országuk hirtelen több tízezer más ország és lakossága munkaerejére számíthatott (miközben nem voltak szükségleteik). A kőolaj és a belső égésű motor elérkeztével ez a munkavégzési képesség tovább nőtt és elterjedt az egész világon. De mi fog történni most, hogy a kőolaj hanyatlásnak indul?
Az előttünk álló egyik veszély az, hogy a legnagyobb hatalmú személyek, akik kiemelkednek az energia-input elvesztése miatt fokozatosan elszegényedő társadalomból, helyzetüket arra használják, hogy részben vagy egészben megpróbálják megtartani mostani helyzetüket. Lehetséges, hogy ezek az emberek, a fosszilis energiából származó energia-rabszolgák híján ahhoz folyamodnak, hogy nagyon is létező hús-vér rabszolgákat tartsanak, akiknek minden nap csak annyi táplálékot adnának, hogy életben maradjanak. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen társadalom igen kevéssé lenne egalitárius, és az energia szűkössége miatt a hatalmasok és a rabszolgák közötti aránynak nyilvánvalóan 100:1-nek, vagy még nagyobbnak kellene lennie (tekintve, hogy az emberi rabszolgák se nem erősek, se nem fáradhatatlanok).
Nyilvánvalóan sem Önök, sem én nem szeretnének ezek közé a rabszolgák közé tartozni. A kérdés az, hogyan hozhat minket a szükség és az események alakulása akaratunk és minden igyekezetünk ellenére ilyen helyzetbe. Van egy dolog, amit ebben a tekintetben kockázatnak tartok: az adósság. Egy friss interjúban Nicole Foss (aka Stoneleigh), aki biológus, jogi szakértő és közgazdász, azt állítja, hogy ha nem tudjuk visszafizetni a személyes adósságokat, az az alávetettség különböző formáihoz vezethet: a börtöntől és a kényszermunkától a hitelező számára végzett kényszerű szolgálatig (ami lényegében rabszolgaság), sőt, egészen a kényszerű besorozásig a célból, hogy az erőforrásokért vívott háborúkban harcoljunk. Foss szerint ezek a lehetőségek nagyon valószínűek a hosszú ideig tartó defláció és rövid hiperinflációs periódusok keretei között, amelyek elpusztítják vagyonokat, és szükségszerűen oda vezetnek, hogy az adósságokat nem lehet visszafizetni. Ha a nem teljesítő hitelek volumene nagyra nő, csak két lehetőség marad: vagy hagyjuk csődbe menni a bankokat, vagy erőszakkal behajtjuk az adósoktól az adósságokat. A kormányok kezében a döntés, hogy melyik irányban hoznak törvényeket.
Így tehát kedves olvasó, ha jelzáloghitele vagy olyan kölcsöne van, amelyért személyesen felel, lehet, hogy el kellene gondolkodnia rajta, hogyan csökkentheti az érintettségét a lehető legnagyobb mértékben. A másik lehetőség, hogy elkezd szünet nélkül edzeni, hogy elérje a 100 wattos teljesítményt. Ennyire van szükség egy régi típusú villanykörtéhez, és ennyit fogyasztok csak a világítással, miközben ezeket a sorokat írom.
Üdv,
AMT

Egy elveszett illúzió: fracking-forradalom Amerikában

Minden médiaszakember tudja, ha elég sokáig ismételnek egy képtelenséget (legyen szó a száj ph-értékéről vagy egy politikai párt azonnali fellendülést ígérő programjáról), a nagyközönség el fogja hinni. Hasonló dolog történik az amerikai nem konvencionális gáz- és olajkészletek kiaknázásával. A média, mint erről korábban már írtam, készpénznek veszi, hogy az USA néhány év múlva már nem szorul gáz- és olajimportra. A magyar újságokban annyira magától értetődőnek veszik ezt, hogy minden különösebb magyarázat nélkül az "amerikai palagáz-forradalomat" emlegetik nap mint nap.

Persze aki egy kicsit is utánajárt a dolognak, eddig is tudta, hogy a médiakampány célja a közönség ámítása mellett az, hogy befektetőket vonzzanak a gáz és olajkitermelő cégekhez, és ezáltal rövid távon nyereséget érjenek el. 

Mostanra azonban már a nagy újságok is megírták, hogy a palagáz kitermelésével foglalkozó cégek hatalmas veszteségeket szenvednek el, és ezért csökkentik a befektetéseiket is. Az iparág kilátásai tehát egyre sötétebbek. Olvassanak el erről egy kitűnő összefoglalást az Automatic Earth-ön!

A történetben nem  néhány olajcég és befektetési alap várható csődja a tragikus, hanem az, hogy a fellendülés néhány évig tartó illúziójáért hatalmas árat kell fizetni: a nem konvencionális készletek kiaknázásához ugyanis rengeteg vízre van szükség. Amerika déli államaiban, ahol a készletek vannak, a vízhiány eddig is nagy probléma volt, de ez most tovább súlyosbodik. ld. erről a Guardian cikkét. Egy további probléma abban rejlik, hogy a frackinghez használt vizet vegyi anyagokkal keverik, és ez beszennyezheti a talajvizet. A New Scientist szerint pedig a fracking Ohióban egy év alatt több mint 100 kisebb földrengést okozott. 

Olvasnivaló

Ajánlom olvasóimnak a Washington Post interjúját a világ olajhelyzetéről Chris Neiderrel, magyar fordításban az FFEK oldalán. Az interjúnak nem a tartalma érdekes igazán, hiszen az ma már nem számít újdonságnak, hanem az, hogy egy mainstream amerikai újságban jelent meg. 

Az orosz olajcsap

Hírül adta az újság, Oroszország júliusban csavar egyet az olajcsapon, azaz csökkenti az Európába szállított olaj mennyiségét. Ezt alig néhány héttel azután jelentették be, hogy elkészült a Kelet-Szibériát Kínával összekötő vezeték, és immár nem vasúti kocsikon szállítják az eddiginél nyilván jóval több olajat. Az összefüggés elég nyilvánvaló: az oroszok Kínát részesítik előnyben velünk szemben. A kínai olajszállításoknak természetesen nem kellene mindenképpen csökkenteniük az európai exportot, ha Oroszország képes lenne növelni az olajtermelését. De éppen itt a probléma: Oroszország már túl van az olajcsúcsán, és nem képes jelentősen bővíteni a kitermelést, sőt, rendkívüli erőfeszítésekre van szüksége a visszaesés elkerülésére. Nem nehéz belátni, milyen következményei lesznek ennek számunkra: az eddiginél is drágább lesz az olaj, így a benzin és a gázolaj is, ezáltal pedig valamilyen mértékben minden más termék is, aminek az előállításához vagy szállításához olajra van szükség. Tehát minden.

Energiewende – visszavonva

Az elmúlt években Németország volt a zöld és megújuló energiahordozókra való áttérés (Energiewende) éllovasa. Az ún. "öko-áram" támogatása azonban nagy áremelkedéshez vezetett, ami miatt a német iparvállalatok hevesen tiltakoztak. A tiltakozásnak meglett a hatása: a szeptemberben esedékes választásokon győzelemre álló CDU/CSU koalíció kormányprogramjában a megújuló erőforrások helyett "új és hatékony szén- és gázerőművek" építése szerepel. A program szerint az "öko-áramnak" állami szubvenció nélkül is versenyképesnek kellene lennie a piacon – ami erősen kétséges, hogy valaha bekövetkezik-e. A napenergiát csak a napsütötte déli országokban tartják járható útnak (noha, ahogy Spanyolország példája mutatja, ott is elég rögös ez az út). A megújuló energiaforrások csak néhány évtized múlva tudják majd biztosítani Németország energiaellátását – tartják a német kereszténydemokraták. Mindannyian tudjuk, egy választási programban a "néhány évtized múlva" azt jelenti, hogy "soha, és éppen ezért nem is tartjuk kötelességünknek, hogy a kisujjunkat is megmozdítsuk érte".

Mindez felveti a szónoki kérdést: ha a világ egyik leggazdagabb és a környezetvédelemre a leginkább ügyelő országában letettek arról, hogy a fosszilis tüzelőanyagokat megújuló energiaforrásokkal váltsák fel, mennyi az esélye, hogy ez bárhol máshol a világban bekövetkezik?

Energy Return on Investment

A megújuló és zöld erőforrásokról, a bioüzemanyagról, az észak-amerikai nem konvencionális készletekről és olaj- és földgázbányászati módszerekről megjelenő hírek 99%-a megalapozatlanul optimista és teljesen téves. Mint egy korábbi bejegyzésben említettem, mindenki nagyon könnyen eldöntheti, hogy egy híradást komolyan lehet-e venni, mégpedig úgy, hogy megnézi, szerepelnek-e benne az alábbi kulcsfogalmak: termelési ráta (production rate), resource/reserve, és, ami a legfontosabb, az energiahordozó előállításának és a belőle kinyerhető energiának az aránya, vagy másnéven a nettó energia, angolul EROEI (vagy EROI, ld. a címet). 

Ez utóbbi jelentőségét illusztrálandó álljon itt egy bekezdés hevenyészett fordításomban Charles Hall, az EROEI egyik legfontosabb kutatójának frissen publikált tanulmányából: 

„Az EROI jelentősége messze túlmegy azon a kérdésen, hogy az arány pozitív vagy negatív-e. A kukoricából nyert ethanolról folyó jelenlegi vita számos résztvevője szerint a kukoricából nyert ethanol EROI-ja kevesebb, mint 1:1, mások viszont amellett érvelnek, hogy a kukoricából nyert ethanol egyértelmű energiatöbbletet mutat, hiszen 1,2 - 1,6 energiaegységet nyújt minden befektetett energiaegység után. Ez a vita azonban szem előtt téveszt egy nagyon fontos problémát. Képzeljünk el egy társadalmat, amely egyetlen erőforrástól, az olajtól függ. Ha ennek az olajnak az EROI-ja 1,1:1, akkor kipumpálhatnánk az olajat a földből, és megnézhetnénk... de semmi többet. Energiaveszteséget jelentene, ha bármi mást csinálnánk vele. 1,2:1 aránynál gázolajat lehetne finomítani belőle, és 1,3:1 aránynál el lehetne juttatni oda, ahol fel akarjuk használni. Ha történetesen meg akarnánk hajtani vele egy teherautót, akkor legalább 3:1-es EROI-arányra lenne szükség (az olajkútnál) a teherautó és a szükséges utak és hidak megépítéséhez (beszámítva az értékvesztést). Ha ezen kívül még tenni is szeretnénk valamit a teherautóba és utána elszállítani, az mintegy 5:1-es EROI-t igényelne. Feltételezzük, hogy be akarjuk számítani az értékvesztést (azaz a munkabért) az olajbányász munkás, az olajfinomító munkása, a teherautósofőr és a mezőgazdasági munkás vonatkozásában is: ebben az esetben 7:1 vagy 8:1 arányú EROI-ra lenne szükség. Ahhoz, hogy ezeknek a gyerekei iskolába járhassanak, 9:1 vagy 10:1 kellene, az egészségbiztosításhoz 12:1, ahhoz pedig, hogy az életük ne nélkülözze a művészeteket és a tudományokat, mintegy 14:1, és így tovább.“ 

A jövő nagy ígéretének tekintett nem-konvencionális olajkészletek, a napenergia és az atomenergia egyaránt messze alatta maradnak a Hall által említett 14:1-es, a civilzált élethez szükséges (minimális) aránynak. A konvencionális olajkészletek pedig vészesen közelítik ezt az értéket – felülről.

Az új kor kihívása: a fenntartható visszafejlődés

Városi kiskert New Yorkban (forrás)

Az ENSZ 1987-es, ún. Brundtland-jelentése szerint a fenntartható fejlődés olyan fejlődési folyamat, amely „kielégíti a jelen szükségleteit anélkül, hogy csökkentené a jövendő generációk képességét, hogy kielégítsék a saját szükségleteiket”. Az ENSZ jelentése óta a fogalom nagy karriert futott be. Magyarul is olvasható a témáról egy könyv, az országgyűlésnek van egy – egyébként magáról nem sokat hallató – fenntarható fejlődési bizottsága, Franciaországban pedig még minisztériuma is van Ökológia, Fenntartható Fejlődés és Energia Minisztériuma néven (Persze a franciák sem gondolják komolyan a fenntartható fejlődést, hiszen ahelyett, hogy leállítanák az atomerőműveiket, háborút vezetnek az uránellátásuk biztosításáért). 

A fenntartható fejlődés fent olvasható definíciója azt sugallja, hogy lehetséges a jelen szükségleteit kielégíteni más módon is, mint ahogyan most történik. Olaj és szén égetése helyett például a megújuló és zöld energiahordozók előtérbe helyezésével. A hatékony környezetvédelem pedig lehetséges a jelenlegi gazdasági rendszer keretein belül is. A fenntartható fejlődés fogalma tehát optimizmust is sugároz: Aggodalomra semmi ok, minden megy tovább a normális kerékvágásban! Ha pedig el kell ismerni, hogy a jelenlegi gazdasági rendszernek súlyos belső feszültségei és külső mellékhatásai vannak, megédesíthetjük a keserű pirulát az ígérettel, hogy az elkerülhetetlen változások ellenére a fejlődés töretlen lesz. 

Véleményem szerint szembe kell néznünk azzal, hogy fenntartható fejlődés nem lehetséges, és helyesebb lenne fenntartható visszafejlődésről beszélnünk. A blogon sokszor kifejtett okokból az élet számos területén visszafejlődésre vagyunk ítélve: már most egyre kevesebbet utazunk, vásárolunk, napról napra kevesebben dolgoznak közülünk szabályos munkahelyen, és ezek a tendenciák a belátható jövőben folytatódni fognak. A kérdés az, hogyan lehet ezt fenntarthatóvá tenni, azaz úgy fejlődni vissza, hogy közben nemcsak életben maradunk, hanem az életminőségünből is a lehető legkevesebbet veszítünk. Erre a kérdésre természetesen nem tudom választ, de talán a megoldások keresésére ösztönözhetem olvasóimat, ha megosztom velük néhány ötletemet, idő hiányában csak az élet két szférájára, a közlekedésre és az élelmezésre szorítkozva. A következőkhöz alapelvként a latin közmondás szolgál: volentem fata ducunt, nolentem trahunt. 

Közlekedés 

A már többször idézett statisztikai adat szerint ma Magyarországon 40%-kal kevesebb benzint adnak el a benzinkutakon, mint 2009-ben, mert kevesebb honfitársunknak van autója, ill., akinek még van, az is kevesebbet használja a magas üzemanyagárak miatt. Közben a kedvezmények szűkítése miatt drágább lesz a vasúti közlekedés is. Magyarország nincsen egyedül ezzel, hiszen Európa és Észak-Amerika nagy részén ugyanez történik. Ez szükségszerűen azt jelenti, hogy kevesebbet utazunk, mint néhány évvel ezelőtt. De mivel nem ülhetünk mindig otthon, hogyan közlekedjünk? A városon, ill. falun belüli közlekedéssel ne legyen gondunk, hiszen erre a legjobb eszköz a kerékpár. Egy tanknyi benzin áráért már jó használt biciklit lehet vásárolni, és még egyszer annyi pénzért egy olyan lakatot is kapunk, amivel a biciklitolvajok tetemes részét eltántoríthatjuk szándékuktól. Valahol azt olvastam, hogy városon belül 6 km-es távolságig a kerékpárral ugyanolyan gyorsak, vagy még gyorsabbak lehetünk, mint az autó, és ezt saját tapasztalataim is alátámasztják. Ez azt jelenti, hogy a kerékpár még Budapesten is versenyképes riválisa az autónak: járhatunk vele Kőbányáról a Belvárosba dolgozni. A nyári izzadás miatt se fájjon a fejünk, hiszen erre találták ki a desodorokat. A településen kívüli utazások esetén már kénytelenek leszünk kompromisszumokat tenni. Az utóbbi években az autómegosztás az ifjúsági szubkulturából átkerült a fősodorba, és ma már teljes állásban dolgozó felnőttek is élnek vele. Ez nagyon helyes is, hiszen elképesztő pazarlás, ha csak egyetlen személy használ egy autót. A dolog hátulütője azonban, hogy az autómegosztás piacán egyre több lesz a vevő és egyre kevesebb, aki utast keres majd a kocsijába. A vasút a jövőben még zsúfoltabb és drágább lesz, így valószínűleg kevesebb kedvünk és „tehetségünk“ lesz hozzá. Mi hát a megoldás? Be kell szerezni egy jó kerékpárt, és persze az sem árt, ha olyan kondícióban tartjuk magunkat, hogy képesek legyünk meghajtani. Egyébként pedig olyan életformát kell kialakítani, ami nem von maga után gyakori és hosszú utazást, azaz pl. ingázást Budapestre valamelyik alvóvárosból. 

Élelmezés 

A statisztikai adatok nemcsak a benzinfelhasználás hanem a kiskereskedelmi forgalom drasztikus csökkenését is jelzik. Magyarul: egyre kevesebbet vásárolunk, és ez jól is van így. Néhány évvel ezelőtt még elszörnyedve néztem a szupermarketek pénztárainál, hogy az emberek a hétvégi bevásárlásnál mennyi rossz ízű, egészségtelen és ráadásul drága élelmiszert halmoztak fel a kosarukban (csipsz, kóla, mirelitételek stb.). Mára ez a jelenség erősen visszaszorult, és a legtöbben kénytelenek a legszükségesebbre szorítkozni. Akkor szembesülünk súlyosabb problémával, ha a legszükségesebbre sincs pénzünk vagy van pénzünk de a bevásárlóközpontban nincsen elég áru (pl. a pénzügyi rendszer összeomlása miatt). Erre a problémára nem tudok megoldást, de a nehézségeket lehet enyhíteni, ha a lehető legkevésbé feldolgozott élelmiszereket vásároljuk, és azokat magunk főzzük meg, ill. ha magunk is termelünk élelmiszereket. Már egy lakótelepi erkélyen is fontos terményeket, pl. fűszereket, paradicsomot lehet termeszteni, de komolyabb mezőgazdasági termeléshez már föld kell. Szerencsére nincs szükség hatalmas latifundiumra.  Dimitry Orlov „Reinventing Collapse: The Soviet Experience and American Prospects“ (Az összeomlás újrafelfedezése: a szovjet tapasztalat és az amerikai kilátások) c. könyvében leírja, hogy a Szovjetunióban sokan voltak kicsiny, mintegy 1/10 hektáros (1000 m2) konyhakertek büszke tulajdonosai. 1990-ben, amikor a Szovjetunió összeomlása miatt a boltok polcaira igen ritkán kerültek élelmiszerek, sok orosz túlélését ezek a kicsiny kertek biztosították. Orlov a SZU-ban töltötte 1990 nyarát, és ritkán evett mást, mint import rizst, saját termelésű cukkínit és a közeli tóból illegálisan fogott halat. A tanulság: már egy kicsiny kert is sokat javíthat az élelmezésünkön. A teljes önellátást azonban nem lehet elérni, így súlyos helyzetekben minden bizonnyal az éhínség vár majd ránk. Nem tehetünk mást, mint hogy hozzászokunk ehhez a gondolathoz. 

Visszafejlődés 

Ha megvalósítjuk ezeket a javaslatokat, az életminőségünk biztosan alacsonyabb lesz, mint amilyen 10 évvel ezelőtt volt, ill. amilyet 10 éve elképzeltünk. Hiszen kétségkívül jobb egy nagy autóval ide-oda utazgatni és hitelkártyával mindenfélét vásárolgatni, mint az esőben biciklivel tekerni a kiskertbe és feszülten várni, mikor érik a cukkíni. De ha nem tesszük meg önként ezeket a lépéseket, a körülmények előbb-utóbb minden bizonnyal rákényszerítenek majd. Ezért gondolom, hogy a fenntartható visszafejlődés, és nem a fejlődés kihívása áll előttünk.

Egy téves kiút: a napenergia

Napelemek valahol Spanyolországban

A világ minden felelős politkusa tisztában van azzal, hogy a konvencionális olajtermelés csúcsa 2004 és 2006 között következett be, azóta a már kitermelés alatt álló olajmezők hozama évente mintegy 6%-kal csökken, és ez állandó gazdasági visszaesést von maga után. Hogy e felelős politikusok közül hányan tudják, hogy az olajtermelés csökkenését semmi sem képes ellensúlyozni, azt már nehezebb megmondani. Mindenesetre a kétségbeesés magas fokát jelzi, hogy a világ az egyre kevésbé hatékony energiaforrásokra fanyalodik rá. Ilyen a biodízel, a nem konvencionális módszerekkel kinyert észak-amerikai olaj és gáz, a biomassza, vagy a tengervízből kivohatónak vélt metán. Magyarországon, ahogy megszokhattuk, mindennek csak az inkább szánalmas, mint szórakoztató paródiája jelent meg: Széles Gábor politika-közeli üzletember egy forradalmi találmány, az energiacella piaci bevezetését ígérte meg, ami egy csapásra megoldaná nemcsak Magyarország, hanem az egész világ energiagondjait is (ezzel egyidőben Matolcsy György az ingyen és korlátlanul hozzáférhető pénzről fantáziált – őszintén remélem, hogy mindketten tudatosan és cinikusan hazudnak, és nem őrültek meg).

Józanabb emberek a megújuló energiaforrásokban, elsősorban a szél- és a napenergiában keresik a kiutat. Ez utóbbiról az utóbbi időben számos diadalittas tudósítás jelent meg, mivel a napelemek ára az elmúlt mintegy két évtizedben alaposan lecsökkent, és ez – így az optimista prognózis – bőséges és olcsó elektromos áramhoz juttathat minket, és egyben a kiszoríthatja környezetszennyező szénhidrogéneket is (íme egy példa a sok közül). A napelemgyártó cégek annyira belelovallták magukat az optimizmusba, hogy a piacon hatalmas fölösleges kapacitás jelent meg, aminek következtében aztán a legnagyobb napelemgyártó, a kínai Suntech márciusban csődbe is ment.

A resilience.org nevű honlapon a múlt héten megjelent egy riport a spanyol napenergia-szektor tündökléséről és hanyatlásáról, amelyből megérthetjük, miért nem nő a napenergia-felhasználás olyan ütemben, ahogyan az optimisták várták. A riport elsősorban Pedro Prieto spanyol mérnök és vállalkozó tapasztalatain alapul. Prieto azért vágott bele a 2000-es évek elején a napenergia-üzletbe, mert tisztában volt a fosszilis energiahordozók küszöbön álló hanyatlásával. Erről számos figyelemreméltó tanulmányt is publikált, amelyeket a figyelmébe ajánlok mindenkinek, aki tud spanyolul.

A napenergia felhasználására sehol Európában nem kínálkoznak olyan kedvező feltételek, mint Spanyolországban, ahol nagy területek állnak rendelkezésre és rengeteget süt a nap. Éppen ezért a 2000-es évek elején hatalmas tempóban kezdtek napelemeket telepíteni elsősorban a napsütötte spanyol vidék a fejletlenebb területetein, pl. Extremadurában. A spanyol kormány arra számított, hogy a napenergiából 2010-re 400 MW elektromos áramot fognak előállítani, de ezt a célt már 2006-7 táján sikerült elérni. A bankok a nagy profit reményében rengeteg pénzt öntöttek a hatalmas tempóban bővülő szektorba.

A nagy fellendülés azonban elleplezett egy alapvető problémát, amely hamarosan a felszínre is jutott. A napenergiából történő áramtermelés csak a nagy állami szubvencióknak köszönhetően volt nyereséges. A termelés bővülése tehát egyre nagyobb pénzügyi terhet jelentett a spanyol állam számára, amelyet 2008 óta egy hatalmas pénzügyi és gazdasági válság is sújt. Az állam ezért a támogatások drasztikus csökkentésére kényszerült. Ennek köszönhetően becslések szerint az 57900 „nappark“ közül 44000 a csőd szélén áll. A buborék tehát kipukkant, és ez magával rántotta az egész ágazatot. Hasonló sors vár az amerikai nem konvencionális olajtermelésre is. (Mennyire más ez a történet, mint pl. John D. Rockefelleré, akinek a Standard Oil nevű olajbányászcége a 20. sz. elején megalapozta a Rockefeller-család máig tartó gazdagságát!)

Pedro Prieto szerint a napenergia-felhasználásnak vannak mélyebb problémái is. Becslése szerint a a napenergiából nyert elektromos áramból nyert energia és az annak előállításhoz szükséges energia befektetés aránya, azaz az EROEI, mindössze 2,4:1. Ez rendkívül kevés, és önmagában nem teszi lehetővé az ipari civilizáció fenntartását. Ezen kívül a napelemek előallításával foglalkozó iparág ma több elektromos áramot igényel, mint amennyit előállít. És akkor még nem beszéltünk a napelemekhez szükséges ritka földekről, amelyek korántsem állnak korlátlanul rendelkezésre.

A napenergia tehát nem fogja megoldani a már most nagyon súlyos, és a jövőben egyre súlyosabbá váló energia-problémákat. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a napenergia valamikor ne játszhatna fontos szerepet a világ elektromos áram-ellátásában. Csakhogy abban a világban a zöld energiáról szőtt álmokkal ellentétben az általános technikai színvonal és a mobilitás jóval alacsonyabb lesz, mint ma.

Add. 2013. máj. 20.: Nemcsak a spanyol napenergia-ipar van mély válságban. A FAZ friss cikke szerint a bőkezű állami szubvenciók ellenére a német napalem-iparon is csődhullám söpör végig.

A ritka földek csúcsa

Ha az olvasó egy science-fiction elbeszélést vár e cím után, akkor sajnos csalódni fog, de csak részben. A ritka földek (rare earths) egy része ugyanis, amelyekről ebben a bejegyzésben szó lesz, kozmikus eredetű, azaz meteoritok becsapódása révén került a Földre, és ez meg is meg is magyarázza, miért olyan ritkák. Olyan anyagokról van szó, mint a lantán, a neodímium, a gallium, a kadmium, az indium, a germánium, a tungsztén, a szelén, a rénium, a tellúrium, a tórium és még néhány hasonló. Ezeket az anyagokat az elektrotechnikában, az orvosi műszergyártásban és a haditechnikában használják, szupervezetők, LED-ek és még sok minden más előállítására, amelyek nélkül mai életünk elképzelhetetlen lenne. A ritka földeknek ezen kívül a jövő technikájában is fontos szerepet szánnak. 

Csakúgy, mint az olaj esetében, ezeknek az anyagoknak a kitermelése is általában egy haranggörbét ír le, azaz a termelés bővülés egy idő után eléri a csúcsát, majd kérlelhetetlenül csökkenni kezd. A kérdés tehát az, hol tartanak a ritka földek most? A téma jelentősége miatt fontosnak érzem, hogy írjak róla, de kérem a tisztelt Olvasót, vegye figyelembe, hogy finoman szólva nem vagyok szakértője ennek a témának, ezért minden javításért vagy kiegészítésért hálás leszek. Ami most következik, az elsősorban Antonio Turiel „A ritka földek háborúja“ és „A réz problémája“ c. elemzésein alapul. 

Mivel ezek az anyagok rendkívül ritkák, nincsenek olyan bányák, amelyek csak egy anyag kitermelésére szakosodtak volna, hanem valamilyen más, gyakrabban és nagyobb mennyiségben előforduló anyag kitermelésének melléktermékeként jutnak a felszínre. A gallium például az alumínium, a kadmium a cink, a szelén pedig a molibdén bányászásának mellékterméke. 

A ritka földekkel három probléma van. 

1. Az elsődleges fémek, amelyeknek a kitermeléséhez kapcsolódnak, nem állnak rendelkezésre korlátlanul, sőt van köztük olyan, pl. a molibdén vagy az ólom, amely már túl van kitermelésének csúcsán, azaz a velük együtt kitermelt ritka földek mennyisége is csökkenni fog. 

2. A ritka földek maguk is rendkívül korlátozott mennyiségben fordulnak elő. Például a gallium mennyiségét mindössze 95 tonnára, a réniumét 57 tonnára becsülik. 

3. A ritka földek 97%-át Kína ellenőrzi. 

Az első két problémán nem áll módunkban változtatni. A ritka földek újrafelhasználása a leselejtezett gépekből enyhíthet valamit a helyzeten, de sok esetben ezek az anyagok annyira elhasználódnak, hogy nem lehet őket újrafelhasználni. Az újra használhatóvá tétel pedig nagyon drága és energiaigényes folyamat. A harmadik problémán lehet elvileg segíteni, de csak háború árán, amit remélem, nem akar senki. 

A fent vázolt tényezőkből kifolyólag a ritka földek ára hatalmas emelkedésen ment keresztül az elmúlt években. Az emelkedés bizonyos esetekben elérte a 300%-ot is, amihez képest az olaj kb. kétszeres áremelkedése nem is számít olyan magasnak. Ennek az a következménye, hogy számos áru, például a számítógépek egyre drágábbak lesznek. Ezt a folyamatot felerősíti, hogy közben a vásárlóközönség pénztárcája is egyre vékonyabb. 

Egy másik fontos következmény az, hogy a ritka földek szűkössége gátat szab bizonyos új technológiák széles körű bevetésének. Gyakran hallani például, hogy „elég lenne egy Magyarországnyi területet telerakni napelemmel a Szaharában, és mindjárt megoldódnának Európa energiagondjai“, és hasonló kijelentéseket. A gond csak az, hogy a napelemekhez a mai technológia alapján tellúriumra van szükség, és ebből biztosan nem áll majd annyi rendelkezésre, amennyi a vizionált hatalmas szaharai napelemmezőkhöz kell (hogy egy másik, nem kevésbé súlyos problémáról, a napenergia túlságosan alacson EROEI-jéről ne is beszéljünk). A hibrid hajtású autókban, így pl. a Toyota Priusban járművenként 1 kg neodímiumot és 10 kg lantánt használnak fel. A szélturbinák szintén ritka földekkel készült mágnesekkel működnek kellően nagy hatásfokon. A legnagyobb turbinák 2 tonnás mágnesekkel működnek, amelyeknek mintegy 12%-át teszik ki a ritka földek (ld. bővebben a Physics Today már idézett cikkét). 

Ezen kívül vannak még olyan anyagok, amelyek ugyan nem számítanak a ritka földek közé, de kitermelésük nagyon közel jár a csúcshoz, és az utóbbi években nagy áremelkedésen mentek keresztül. Az elektromos autóról szóló bejegyzésben említettem már, hogy a véges mennyiségben és világszerte csak néhány lelőhelyen elérhető, de egyelőre semmi mással nem helyettesíthető lítium hiánya lesz valószínűleg az elektromos hajtás elterjedésének legfontosabb gátja. 

Bár szó van új bányák nyitásáról és új technológiákról egyes ritka földek helyettesítésére, de ezek egyelőre nincsenek elég előrehaladott állapotban ahhoz, hogy egy hirtelen bekövetkező politikai vagy geológiai okú ellátási sokkot enyhíteni tudna. 

A ritka földeken kívül van még egy nélkülözhetetlen fém, amely szintén nem áll rendelkezésre korlátlanul. A rézről van szó, amelyet az emberiség ősidők óta használ, ma pedig nélkülözhetetlen az elektromos vezetékek előállításához. A könnyen és olcsón kitermelhető rezet már régen kitermeltük. Hogy ma milyen nehéz a réz bányászata, arra jó példa a Utah állambeli Bingham Canyon bányája, amelyben egy 3 km átmérőjű és több száz méter mély kráterből bányásszák a rezet, amelynek a koncentrációja rendkívül alacsony egy tonna kőzetet kell kibányászni és összetörni ahhoz, hogy kinyerjenek 2 kg rezet. Mindez gázolaj meghajtású gépekkel történik, amelynek a növekvő ára még magasabbra fogja hajtani a réz árát. Nézzék meg a réz árának alakulását mutató a grafikont. Kísértetiesen hasonlít az olajár alakulására (a mély szegénység mellett ez is lehet az oka, miért lopnak annyi vasúti kábelt Magyarországon): 

Szakértők számításai szerint a kitermelés jelenlegi üteme mellett 26-40 éven belül kiemrülnek a világ rézkészletei. Mivel azonban csakúgy mint a kőolaj esetében geológiai és gazdasági tényezők miatt sohasem lehet 100%-ban kiaknázni a Földben rejlő készleteket, a rézkitermelés csúcsa valószínűleg igen közel van. A réz esete annyiban kedvezőbb az olajénál, hogy a rezet újra lehet hasznosítani. Ez azonban pénzt, munkaerőt és energiát igényel, ami az árakat tovább hajtja majd felfelé. 

A modern ipar ellátása ritka földekkel és a rézzel tehát nagyon súlyos kihívások előtt áll, és ez gátat fog szabni a megújuló erőforrások bevetéséről és a digitalizált high-tech világról szóló álmok megvalósításának is. Mindez párosulva az olajtermelés visszaesésével egy low-tech világot vetít előre. 

Tudják, a mai napig min írja Woody Allen a filmjeinek forgatókönyveit? Egy Perkeo típusú írógépen! Kb. száz éves német gyártmány, de még sokáig működni fog. Lehet, hogy ez a jövő?