Az olajexport csúcsa

Mint korábban felhívtam rá a figyelmet, a világ országainak többségét kitevő olajimportőrök számára nem az összesen kitermelt olaj mennyisége, hanem az exportált, azaz a világpiacon elérhető olaj mennyisége a fontos. Az importőrök helyzete tehát nemcsak attól függ, mennyi olajat termelnek ki a világon, hanem, attól is, mennyit használnak fel ebből a kitermelő országok: minél kevesebbet, annál jobb. Ezt az összefüggést írja le az export-ország modell (Export Land Model). Ha valaki kissé cinikusan ebből azt a következtetést vonná le, hogy egy olajimportőr országnak érdekében áll elpusztítani egy olajtermelő országot (persze gondosan megkímélve az olajkútjait), társadalmát visszaküldeni a középkorba, és ezáltal radikálisan csökkenteni annak belső fogyasztását, aligha jár messze attól, ami az USA vezetőinek a fejében is megfordult, amikor elhatározták Irak megtámadását...

De vissza az olajpiacra! Mindenkinek a figyelmébe ajánlom a crudeoilpeak.info c. blog friss bejegyzését. E szerint az olajexport csúcsa 2005-ben volt, kb. egyidőben a konvencionális olaj csúcsával. Íme az idézett blog szemléletes grafikonja az olajexport csúcsáról:

A grafikonról leolvasható, hogy a legtöbb termelő ország olajexportja folyamatosan csökken, vagy azért, mert már túl vannak az olajcsúcsukon, vagy azért, mert nő a belső fogyasztásuk, vagy pedig e két tényező együttes hatására. Közben számos feltörekvő ország, köztük elsősorban Kína olajszomja egyre növekszik. Ez érthető is, hiszen az ország maga évente 18 millió autót állít elő és rengeteget importál, mert tömegek ülnek át a bicikliről az autóra. Mivel az olajtermelés 2005 óta nem képes jelentősen növekedni, Kína csak mások rovására tudja növelni a fogyasztását. Ez azt jelenti, hogy az olajár tovább fog emelkedni (természetesen nem folyamatosan, mert nagy gazdasági összeomlások idején az olajár is csökkeni fog, de ez nem fogja megtörni az általánosan emelkedő tendenciát). Ez nemcsak az autósok, hanem mindenki számára rossz hír, mert az olajár emelkedése szinte minden mezőgazdasági és ipari termék, sőt a legtöbb szolgáltatás árának emelkedését vonja majd maga után, hiszen az olajra szinte minden gazdasági tevékenységhez szükség van. Mindez a kereslet csökkenése révén tovább mélyíti a gazdasági válságot. És akkor még nem beszéltünk az olaj miatt borítékolhatóan kitörő nemzetközi konfliktusokról, sőt, háborúkról...

A tücsök és a hangya meséje: Németország és Európa a gazdasági válságban

A Németország energiahelyzetéről szóló bejegyzésem végén arra a paradoxonra hívtam fel a figyelmet, hogy Németország gazdasági sikereit a külkereskedelmi partnerek fenntarthatatlan pénzügyi politikájának köszönheti, mert azok csak eladósodás árán képesek megvenni a német ipari termékeket. Furcsa módon a német politikusok gyakran mintha nem lennének tudatában ennek amikor az USÁ-t, Franciaországot vagy a dél-európai országokat ostorozzák az eladósodás miatt. 

Egy néhány napja megjelent hír szerint a német GDP 2012 végén a várt enyhe növekedés helyett 0,6%-kal csökkent, nagyobb mértékben, mint a németek által oly sokat bírált Franciaországban. A berlini szövetségi kormány nem is késlekedik a megszorítások bejelentésével: a múlt héten közölték, hogy csökkentik a megújuló energiaforrásokból termelt elektromos áram szubvencióját.  

Ez az esemény alkalmat kínál arra, hogy ígéretemhez híven részletesebben írjak a németek szerepéről és stratégiájáról az Európai Unióban. Mielőtt erre rátérnék, engedjenek meg egy megjegyzést a kétes értékű néppszichológia köréből. Azt hiszem, sokan, akik személyesen is ismernek németeket, osztják azt a benyomásomat, miszerint a németek mintha a tücsök és a hangya világában élnének, ahol természetesen ők a hangyák, akik szorgalmuknak és takrékosságuknak köszönhetik a magas életszínvonalat, amelyre olyan büszkék. Ez önmagában nem lenne baj, ha ugyanakkor nem lennének meggyőződve arról, hogy ha egy egyén vagy egy ország nem boldogul, az csak annak lehet az oka, hogy lusta és felelőtlenül herdálja a pénzt, következésképp nem érdemel sem részvétet sem segítséget. Érdekes módon a mese eredeti aisóposi változatában a hangya végül megkönyörül a tücskön, és a hegedűszóért cserébe enni ad neki. A mese modern polgári éthost tükröző la fontaine-i változatából ez az utolsó humánus mozzanat hiányzik: a hangya kiadja a tücsök útját, akire így az éhezés, sőt, ki tudja, talán a halál vár a hosszú tél alatt. A következőkben azt szeretném bebizonyítani, hogy a németek tévednek, amikor a tücsök és a hangya képletében látják a világot, és ha már ragaszkodnak a mesékhez, jobb lenne, ha a régi görög változatot követnék. 

A következőkben elsősorban Rafael Poch „Németország a Nagy Egyenlőtlenségben“ (Alemania en la Gran Desigualdad, Sinpermiso 2012/11, 191-211) c. tanulmányára támaszkodom. Eszerint a német gazdaság exportsikereiben nagy szerepet játszott Gerhard Schröder kancellár Agenda 2010 nevű reformprogramja, amelynek keretében radikálisan megkurtították a szociális juttatásokat. Ennek a legjellegzetesebb eleme a kitalálója után Hartz IV-nek nevezett munkanélküli segély, amelyet a hosszú ideje munkanélküli németek kapnak. Ez 400 euróra rúg, amely ugyan Magyarországon tisztes középosztálybeli létet biztosítana, de Németországban éppen csak az éhhalál elkerüléséhez elegendő. Ezzel párhuzamosan elterjedtek az ún. minijobok, szintén 400 eurós fizetésekkel. A munkabérek közben jóval kisebb mértékben nőttek, mint máshol Európában. Ez a német gazdaságot igen versenyképessé tette a világpiacon, és nagy többletet eredményezett a külkereskedelmi mérlegben, a többi európai ország külkereskedelmi mérlegében azonban hiányt okozott. 

De mi történjen a Németországba áramló pénzzel? Mivel belső fogyasztás növelése nem jött szóba, a beáramló pénztől meg kellett szabadulni, mégpedig hitelek formájában. A 2000-es években a német bankok nagy összegben nyújtottak hiteleket az európai periféria országainak és az USÁ-nak, ami Németországnak kétszeresen is előnyére szolgált. Egyrészt kamatostul kapták vissza a kihelyezett pénzt, másrészt lehetővé tették a hitelt felvevő országoknak, hogy az exportcikkek vásárlásával tovább fejlesszék a német ipart. A féktelen hitelezés, többek között ingatlanokra, ráadásul devizában (ismerősen hangzi, ugye?) ezért Németországnak valójában nagyon is kapóra jött, sőt, egyenesen bátorította is ezt a praxist. 

Ilyen módon állt elő a már említett egyenlőtlen és instabil helyzet: a német exportsikerek kulcsa Dél- és Kelet-Európa eladódása, nem utolsósorban éppen a német bankok felé. Józan ésszel könnyen belátható, hogy ez csak addig tartható fenn, amíg Németország külkereskedelmi partnerei képesek újabb és újabb hiteleket felvenni valamint a régieket visszefizetni. Ha azonban képtelenné válnak erre, akkor az mind a német bankokat, mind az iparvállalatokat súlyos helyzetbe hozza. 

Amikor tehát a német politikusok a szorgos hangyák szerepét játszva súlyos megszorításokat követelnek az úgymond "a lehetőségeik fölött elő" dél- és kelet-európai országoktól, akkor a saját iparukat is válságba taszítják. Ha azonban az adósok nem hajtanak végre megszorításokat, és egyszerűen csődbe mennek, akkor a német bankok omlanak össze. A problémának csak az lehetne a megoldása, ha megkezdődne a gazdasági növkedés, de – ez a blogom ceterum censeo-ja – az olajcsúcs, az éghajlatváltozás és a pénzügyi összeomlás miatt erre nincsen kilátás. 

A történet iróniája abban rejlik, hogy a német bankok az ún. PIGS-országok embertelen megszorító csomagjai ellenére is csak hatalmas állami mentőakcióknak köszönhetik túlélésüket. A német állam csak a válság első évében, 2008 és 2009 között összesen 480 milliárd euróval segítette ki a bankjait. A legnagyobb „mentőcsomagot“ (értsd: ajándékot) 100 milliárd euró értékben a HypoReal Estate kapta, amelyet az amerikai subprime jelzálogpiacon folytatott csalárd üzletei a csőd szélére sodortak. 

A német ipar egy ideig jobban állta a sarat, de 2012-re az exportpiacok gyengélkedése miatt, mint a bevezetőben említettem, itt is bekövetkezett az elkerülhetetlen visszaesés alátámasztására álljon itt néhány adat: Az egyik legnagyobb német nehézipari konszern, a ThyssenKrupp tavaly több milliárd eurós veszteséget szenvedett. Az eladások rohamos csökkenése miatt az Opel kénytelen bezárni bochumi gyárát. A német hajózási vállalatok nagy része is folyamatosan veszteséget termel. 

Németországban járva sofelé lázas építkezést lát az ember: elsősorban magánlakások és irodaházak épülnek sokfelé. Bár nem tudom adatokkal alátámasztani, de az a benyomásom, hogy Németország egy ingatlanbuborékkal próbálja a gazdaságot élénkíteni. E stratégia sikeressége erősen kétséges, hiszen, sem az USÁ-ban, sem Spanyolországban, sem, hogy messzebre ne menjünk, Magyarországon nem vezetett a kívánt eredményhez. 

Ezzel újabb paradoxonokhoz érkeztünk: Németország, az európai integráció elkötelezett híve, az Uniót szétfeszítő konfliktusokat gerjeszt és takarékos pénzügyi politikájával önmagát taszítja válságba. Nem lehet tudni, hogy nem vezetnek-e ezek a paradoxonok egyre hevesebb konfliktusokhoz, majd az Európai Unió felbomlásához, de ha a németeknek közben sikerül kilépniük a tücsök és a hangya mesevilágából, akkor legalább egy pozitív következményük biztosan lesz.

Éhség

A hétfői budapesti eseményekben számomra az Éhségmenet feltűnése volt a legmeglepőbb, talán azért, mert elkerülték a figyelmemet az előkészületekről szóló hírek az újságokban – már ha voltak ilyenek egyáltalán. A névválasztással a szervezők bizonyára a lehető legerősebb feltűnés és érzelmi hatás kiváltására törekedtek, de ez nem jelenti azt, hogy az éhség ne lenne valóban komoly probléma Magyarországon. Mindenki tudja, mert a saját bőrén érzi, vagy ha olyan szerencsés, hogy nem, akkor másodkézből, hogy az országban sokan ténylegesen éheznek, többeknek nagy gondot okoz a megfelelő élelem beszerzése, és még többen vannak olyanok, akiknek a keresetéből éppen csak futja a lakbérre, a rezsire és a szükséges élelmiszerekre, de utazásra, szórakozásra (a TV-nézésen kívül), könyvek vásárlására vagy éppen megtakarításra már gondolni sem tudnak. 

Annak, hogy ez így van, sok oka van, és ezek közül ebben a bejegyzésben az egyik legfontosabbal, az élelmiszerárak változásával és általában a mezőgazdaság helyzetével szeretnék foglalkozni, a rövid távú változásoktól a hosszan tartó tendenciák felé haladva.

A boltban vagy a piacon járva mindenkinek feltűnhet, hogy idén minden élelmiszer ára rendkívül megemelkedett. Ennek a közvetlen oka az, hogy az idei nyár rendkívül forró és száraz volt Magyarországon és a világ legfontosabb gabonatermő vidékein, az USÁ-ban, Európa egészén és Oroszországban egyaránt. Így az idén nyáron jóval kevesebb búza és kukorica termett, mint szokásos, és ennek egyenes következménye volt az áremelkedés a piacokon. Az alábbi ábra a szélsőséges amerikai aszályhelyzetet mutatja. Már a citromsárga szín is abnormálisan száraz időjárást jelent, és minél sötétebb a szín, annál súlyosabb a helyzet. 

A helyzetet súlyosabbá teszi, hogy az idei aszályos nyár nem egy egyszeri időjárási anomália, hanem az általános éghajlatváltozás következménye, ami azt jelenti, hogy a jövőben több ilyen aszályos nyárra kell felkészülnünk. Az alábbi grafikon azt mutatja, hogy az északi-sarkvidéki jégsapka minden korábbinál nagyobb mértékben elolvadt idén nyáron:

Egy másik nem elhanyagolható oka az idei élelmiszer-ármelkedésnek az olaj árának tartós emelkedése. A 2008-as mély gazdasági visszaesést az olaj árának összeomlása követte ugyan, de a kínálat inelasztikussága miatt az ár nagyon hamar visszatért a 100 dollár körüli vagy éppen afölötti tartományba, ami pedig Magyarországon 400 Ft-nál drágább benzint és gázolajat jelent. Ez az élelmiszertermelés szempontjából azért fontos, mert a modern mezőgazdaság rendkívül sok olajat használ a műtrágyázáshoz, a földek gépesített megműveléséhez és a terméynek szállításához. 1 kalóriányi élelmiszer előállításához ma 4 kalórányi tüzelőanyagra van szükség. Egy klasszikussá vált tanulmány szerint a szó szoros értelmében fosszilis tüzelőanyagokat eszünk (Eating Fossil Fuels). Ez azt jelenti, hogy az olajcsúcs és az általa okozott áremelkedés automatikusan élelmiszer-áremelkedéshez vezet, ill. ha megszakad a mezőgazdaság olajellátása, akkor élelemhiány és éhínség lép fel. 

A takarmány árának és a termelési költségek emelkedése nemcsak azzal jár, hogy drágábbak lettek a hústermékek is, hanem azzal is, hogy idén több húsipari vállalat (köztük a kapuvári és a gyulai) is csődbe ment Magyarországon, mert növekvő költségeit nem tudta áthárítani az erősen „árérzékeny“ vásárlókra (ezt az eufemizmust használják újabban a „koldusszegény“ helyett).

Az áremelkedés egy további oka abban rejlik, hogy a biodízel előállítását szolgáló növénytermesztés erősen teret hódított Észak-Amerikában és Európában. A biodízel erőltetése a konvencionális olajtermelés hanyatlásának kompenzálásra kitalált, de hatástalan és öngyilkos stratégia. Azért hatástalan, mert a biodízel EROEI-aránya rendkívül alacsony, a legjobb esetben sem éri el a 2:1 arányt, és csak a fejlett államok hatalmas szubvencióival képes életben maradni. Öngyilkosnak pedig azért nem túlzás nevezni ezt a stratégiát, mert a biodízel előállítására szolgáló növények a tápláléknövények elől veszik el a talajt. Sokan mondták már korábban, hogy ha választanunk kell, hogy az autónk benzintartályát vagy a hasunkat töltsük-e meg, akkor az utóbbit kell választanunk, és úgy tűnik, idén a nagy aszály következtében még az USA vezetése is kezdi ezt megérteni.

Az áremelkedésben szerepet játszik még egy tényező, amelyről keveset beszélnek. A világ népességének robbanásszerű a növekedését az intenzív műtrágyázáson és gépesítésen alapuló mezőgazdaság elterjedése tette lehetővé az 1970-es években, amelyet félrevezető néven zöld forradalomnak neveznek. Az intenzíven műtrágyázott és monokulturálisan művelt földek jóval nagyobb hozamokat produkálnak a hagyományos művelésnél, de nagy hátrányuk, hogy valósággal kizsigerelik a talajt. A modern világ termőföldjeinek jelentős része ezért műtrágyázás nélkül már nem teremne jóformán semmit, sőt, a hozamok fenntartásához egyre több és több műtrágyára van szükség. Ez még akkor is problémát okozna, ha az olaj- és a foszfátellátás biztosításával (ami korántsem magától értetődő) gondoskodni lehetne elegendő műtrágyáról, mert ez megintcsak áremelkedés irányába ható tényező.

Az élelmiszer-áremelkedés, párosulva a súlyos gazdasági recesszióval és a növekvő munkanélküliséggel, nagyon feszültté teszi sokunk helyzetét, mert már nincs miről lemondani, a következő áremelkedéskor már az élelemről kell lemondnunk. Minél szegényebb egy társadalom, annál hamarabb és súlyosabb következményekkel jár ez. Egy januári híradás szerint (sajnos nem találom a linket) Indiában van a hétnek legalább olyan napja, amikor a családok több mint egy tizedének nincs mit enniei. Hasonlóan feszült a helyzet a Közel-Kelet és Észak-Afrika több országában is. Ez pedig törvényszerűen politikai instabilzálódáshoz, magyarul éhséglázadásokhoz vezet, ahogyan azt jól szemlélteti, az alábbi, gyakran reprodukált grafikon:

Hogy lesz-e Magyarországon éhséglázadás, azt nem tudom, de hogy éhség lesz, az szinte biztos.

Tandíj, röghözkötés és éhség

Ahogyan decemberben sejtettem, a diákok tüntetései folytatódnak. Ezúttal azonban nem a köztereken tüntettek, hanem a diákdemonstrációk hagyományos eszközeihez folyamodva az egyetemi épületeket foglalták el tiltakozásuk jeléül. A tegnapi diáktüntetéssel egyidőben és térben is nagyon közel zajlott az ún. Éhségmenet, ami világossá tette, hogy nemcsak a diákság, hanem a társadalom jóval szélesebb rétegei is kétségbeejtő helyzetben vannak. 

Közben folyamatosan ijesztő, de megalapozottnak tűnő hírek érkeznek a főiskolák és az egyetemek pénzügyi helyzetéről.  Nem egy intézményben állítólag csak a 2-3 hónap múlva elfogy pénz a bérek kifizetésére, másra pedig az egyetemek már régen nem költenek egy fillért sem, azaz nincs honnan elvonni és átcsoportosítani. A kiszivárgó hírek szerint az egyetemi vezetők tanácstalanok. Ha egyáltalán felrajzolódik valamilyen stratégia, az csupán abban áll, mint az ELTE esetében, hogy megpróbálják a más egyetemek rovására biztosítani a saját helyzetüket. Azaz a fulladozók egymást nyomják a víz alá, régi magyar szokás szerint.

Mivel ezt mindenki tudja, nem is érdemes rá több szót vesztegetni. De van-e megoldás, és ha igen, mi az? Véleményem szerint a jelenlegi lehetőségeink és elvárásaink szabta keretek között nincs. Ha a FIDESZ a következő választásokon elszenvedi jól megérdemelt vereségét, az új kormánynak sem lesz nagyobb a mozgástere. Az energiahelyzet és a pénzügyi buborékok kipukkanása miatt a gazdasági válság itthon és külföldön egyaránt tovább fog mélyülni, és az Európai Unió a nemrég elfogadott költségvetése értelmében 2020-ig a megszorítások mellett tette le a voksát. Ez azt jelenti, hogy ha még ha más színű is lesz az új kormány, ugyanolyan, sőt, erősebb megszorító politikát kell majd folytatnia, mint a mostaninak. A hangsúlyokat persze helyezheti majd máshová, pl. adhat valamivel több pénzt az egyetemeknek, de azt máshonnan kell majd elvennie, és ez ott szül majd hiányt, majd törvényszerűen elégedetlenséget. Közben az éhség és a türelmetlenség növekedni fog, még akkor is, ha az új kormány rokonszenvesebb személyekből áll majd, és minden tagja makulátlan demokrata lesz (amit kötve hiszek).

Mindez alapján valószínű, hogy a következő években befejezzük az összeomlás már említett első, pénzügyi fázisát, és kezdetét veheti a második, a kereskedelmi majd a politikai összeomlás.

A cigányság és az összeomlás fázisai

Az utóbbi hetekben Bayer Zsolt fasiszta cikke nyomán újra sokat beszélnek és írnak a cigányság helyzetéről. Elő- előfordul ez hazánkban, de nem kell tőle megijedni, mert a nagyérdemű közönség hamar megunja majd, és izgalmasabb témák felé fordul, például, hogy eredeti-e egy politikusunk szakdolgozata. Amíg azonban forró a téma, szeretnék a magam módján hozzászólni, hátha megfontolandónak találják csak hipotetikusan létező olvasóim.

A cigányság helyzetét Dimitrij Orlov klasszikussá vált, „Az összeomlás öt állomása“ (Five Stages of Collapse) c. cikkének fogalomtárával szeretném megközelíteni. Orlov szerint egy társadalom összeomlásának öt állomása lehet. Az első a pénzügyi összeomlás, amikor a pénzügyi infrastruktúra intézményei, majd maga a pénz is összeomlik. Ennek az első jele az, amikor meginog a bizalom ezekben az intézményekben. Ezt követi a kereskedelem összeomlása: mivel bankok, pénz, csekkek, hitellevelek nélkül a kereskedelem nem működhet, az első fázis, ha nem sikerül gyorsan kezelni, maga után vonja a másodikat. A forgalomban levő áruk mennyisége ezért rohamosan csökken, krónikus áruhiány és éhínségek léphetnek fel. Ha ez megtörténik, gyorsan elérkezhetünk a harmadik állomáshoz, a politikai összeomláshoz, mert a pénzügyi rendszer és a kereskedelem összeomlása megingatja az emberek hitét az állami intézményekben. Ekkor az emberek vonakodnak engedelmeskedni a törvényeknek, befizetni az adót stb., és szakadár mozgalmak szétfeszíthetnek korábban szilárdnak hitt országokat. Az összeomlás negyedik fázisa a társadalom összeomlása, amikor az emberek már csak a legszűkebb környezetükben bíznak, hordákat alkotnak és fosztogatják egymást. Az ötödik, egyben legutolsó fázis a kulturális összeomlás, amikor az embereket összefűző legelemibb kötelékek is felbomlanak, és mindenki csak a saját bőrét próbálja menteni.

Orlov is felhívja a figyelmet arra, hogy ez nem prófécia, hanem egy analitikus eszköztár, amely a kaotikus helyzetek jobb megértését szolgálja. Ezen kívül nem szükségszerű, hogy minden társadalom, amely megkezdi az összeomlás első fázisát, eljusson az ötödikig is. Az Orlov testközelből látta a Szovjetunió összeomlását, ahol a folyamatot sikerült a harmadik fázisban, az állam összeomlásánál megállítani. Továbbá fontos az is, hogy az öt fázis nem következik be szükségszerűen egymás után és egymástól jól ekülöníthető módon. Az Egyesült Államokban például a 2008-as csődhullám után rendkívüli intézkedésekkel sikerült megakadályozni a pénzügyi rendszer azonnali és látványos összeomlását. Mivel azonban a válság okait nem oldották meg, az első három fázis valószínűleg egyidőben és elsöprő erővel fog jelentkezni – tartja Orlov. Ma Európában kétségkívül Görögország tart a legelőrébb az összeomlásban, mégpedig a harmadik fázisnál, a politikai összeomlásnál. A fasiszta Arany Hajnal felemelkedése miatt, megszűnt az állam erőszakmonopóliuma, az adófizetési morál a korábbinál is mélyebbre süllyedt, sőt néha hallani arról, hogy egy-egy településről egyszerűen elkergetik az adóellenőröket. Ugyanakkor Görögországban a pénzügyi összeomlás nem teljes, mert az ország a bankjait csak részben, a pénznemét pedig egyáltalán nem uralja. Ezeket pedig az Európai Unió mesterségesen életben tartja – hogy saját magát is megóvja az összeomlástól.

Nézzük milyen helyzetben van a magyarországi cigányság! A cigányság Magyarországon mindig egyfajta párhuzamos társadalmat alkotott, sajátos foglalkozásokkal, társadalmi hierarchiával, életmóddal, kultúrával és részben saját nyelvvel is. A szocializmus alatt javarészt városokba, ill. a szocialista nagyiparba kényszerítették őket, és bár lakóhelyük, munkahelyi helyzetük és iskolázottságuk alapján egyaránt a társadalmi hierarchia legalján foglaltak helyet, mégis megindult az integrációjuk. Ahhoz, hogy ez teljes sikerrel járjon,  persze jóval hosszabb időnek kellett volna eltelnie. Ezt a folyamatot azonban megszakította a szocialista nagyipar összeomlása 1989 után. A cigányság, az ún. „magyarság“ nem csekély részével együtt ekkor kiszorult a munakerőpiacról (az idézőjel azt kívánja kifejezni, hogy a magyarság nem a cigányságtól különálló csoport, hanem az utóbbi része az előbbinek). A helyzetet valamelyest enyhítette a 90-es évek végének és a 2000-es évek elejének építkezési láza, amikor sok cigány kapott lakóhelyétől távol rosszul fizetett, bizonytalan és gyakran illegális munkát (ekkor virágzott a Moszkva téri „emberpiac“), cáfolva ezzel a cigányság lustaságáról alkotott közkeletű rasszista nézetet. Úgy tűnik tehát, hogy a cigányság két szék között a padlóra esett: elveszítette régi kultúráját, de nem volt képes beilleszkedni a modern ipari, ill. posztindusztriális gazdaságba. Ahogy telik az idő, a cigányság esélyei erre egyre kisebbek, hiszen több nemzedék alatt kialakult egy olyan habitus, amely nagyon messze áll attól, amit a mai „tudásalapú társadalomban“ a cégek elvárnak a munkásoktól. 

Ha azt kérdezzük, az öt fázis mely állomásait lehet felfedezni a cigányság helyzetében, először is figyelembe kell vennünk, hogy ők nem alkotnak önálló államot, ezért az orlovi fogalmakat csak némi módosítással lehet rájuk alkalmazni. Annyi kétségtelennek tűnik, hogy a cigányság abszolválta az összeomlás első fázisát, a pénzügyi összeomlást. A cigányság kezébe kerülő pénz javarészt a szociális juttatásokból származik, és ha az állam ezt nem képes tovább garantálni, akkor teljesen pénz nélkül maradhatnak (eltekintve a cigányság csekély részét képező vállalkozóktól, félig vagy egyáltalán nem legális ügyleteket űző tagaitól). A második fázis, a kereskedelmi összeomlás jelei után sem kell sajnos sokáig kutatni. Rendszeres és tisztes jövedelem híján gyakran még a napi betevő falatot sem tudják megvenni, vagy ha igen, tetemes uzsorakölcsönt kell felvenniük érte, tovább mélyítve pénzügyi összeomlásukat. Legtöbbjük egyálatlán nem képes a vezetékes vizet, fűtést, gyakran még a villamos áramot sem fizetni. Sok magyar településen ezért igazi afrikai viszonyok, sőt még rosszabbak is uralkodnak, mert nálunk Afrikával ellentétben télen igen hideg szokott lenni. A harmadik fázis, a politikai összeomlás ott figyelhető meg náluk, hogy az állami intézményeket, a szabályokat és törvényeket nem érzik magukénak, és azokkal csak érintőlegesen kerülnek kapcsolatba (Aki többet szeretne tudni erről a párhuzamos világról, és nincsenek személyes tapasztalatai, annak ajánlom Tenigl-Takács László Szentmárton könnyei c. remek könyvét). Míg a cigányság nagy része egyértelműen túljutott már az összeomlás első három fázisán, a negyedik fázisnak, a közösségek összeomlásának csak kevés jele van. Vannak cigány uzsorások, akik kegyetlenül sanyargatják cigány ügyfeleiket, de alapvetően a cigányok szolidárisak sorstársaikkal. Ugyanez a helyzet a családokkal. Bár a cigány szülők a mindennapi élet szörnyű gondjai miatt általában nincsenek abban a helyzetben, hogy stressz nélkül foglalkozzanak kisgyerekeikkel, ami aztán kihat rájuk egész életükön át. Ennek ellenére a cigányok nagyon önzetlenül segítenek rokonaiknak, aminek az a leglátványosabb jele, hogy körükben nem létezik a hajléktalanság, mert mindig akad valaki, aki befogadja a szerencsétlenül járt rokonát. Ebben a tekintetben igazán tanulhatnánk a cigányságtól.

Mivel hagytuk, hogy a cigányok kiszakadjanak a magyarországi társadalomból, és nagyon messzire jussanak az összeomlás útján, morális és pragmatikus szempontok által diktált kötelességünk is, hogy segítsünk rajtuk. Mivel az összeomlás jóval gyorsabban következik be, mint az újjáépítés, rengeteg türelemre, megbocsátásra és kitartásra van szükségünk.

Még ha a magyar társadalomban meg is lennének ezek a nagyszerű képességek, ezek csak akkor vezethetnének sikerre, ha a magyar állam nem omlana össze közben. A kilátások ezen a téren nem biztatók, mert Magyarország, Európa számos más országával, például Spanyolországgal, Portugáliával, Nagy-Britanniával együtt az összeomlás első fázisánál tart, és akármikor átléphetünk a második fázisba, amikor a kereskedelem is összeomlik. Szerencsére nem kell sokat törnünk a fejünket, mi történik majd ezután, hiszen elég hozzá ellátogatni egy magyar faluba. Ezért mielőtt elúrhodna a kevélység a Tisztelt Olvasón, és a cigányokat hibáztatná helyzetükért, gondoljon arra, hogy a különbség köztük és köztünk pusztán annyi, hogy ők két állomással előrébb járnak az összeomlás útján, de pillanatok alatt utolérhetjük őket.

Addendum, 2013. ápr. 25: Ha a cigányok egy-két lépéssel előrébb tartanak azon az úton, amelyen mi is járunk, nem árt, ha tanulunk tőlük. Hogy pontosan mit, megtudhatják Ugo Bardi firenzei vegyészprofesszor legfrissebb blogbejegyzéséből: Túlélési tippek a cigányoktól.