Béka a vízben: az olajcsúcs és a közlekedés

Ha meg akarsz főzni egy békát, tedd hideg vízbe, és lassan melegítsd alatta a vizet. Nem fogja észrevenni, hogy melegszik a víz, és hamarosan ropogtathatod a finom elevenen főtt békát. Ha azonban forró vízbe dobod a békát, kiugrik a lábosból, te pedig éhen maradsz. Gyakran ezzel a hasonlattal magyarázzák, miért nem érzékelik sokan a világ megváltozását: olyanok vagyunk, mint a békák a lassan melegített főzővízben. A hasonlat találó voltát mi sem mutatja szemléletesebben, mint az, hogy a magánemberek továbbra is rengeteg pénzt ölnek az áhított autó megszerzésébe és fenntartására, az államok pedig autópályák és repülőterek építésébe. Pedig nagyon sok jel szól amellett, hogy ezeket már most egyre kevesebben tudják használni, és ez a tendencia várhatóan nem is fog megváltozni.

A karácsony táji utazások különösen aktuálissá teszik a kérdést, hogyan befolyásolja az olajcsúcs a közlekedést. A közlekedés az életnek az a területe, amelyet a legközvetlenebbül befolyásol az olaj ára és hozzáférhetősége, mert a költségek nagy részét éppen az olaj teszi ki, és a fekete aranyat nem lehet helyettesíteni sem szénnel, sem elektromos árammal, termeljék azt atomenergiával vagy megújuló energiaforrásokból. Az egyetlen fontos kivétel a vasúti közlekedés, amely legalábbis a kontinentális Európában javarészt villamosítva van. A mai bejegyzésben arról lesz szó, milyen hatást gyakorol az olajcsúcs a gépkocsi-használatra. A légi közlekedés helyzetével rövidesen külön bejegyzésben foglalkozom.

Szerte a világon a robbanómotorral hajtott automobilnak van a legnagyobb jelentősége a személy- és az áruszállításban. Biztonsággal kijelenthető, hogy az autók meghajtásához szükséges benzin, ill. gázolaj nélkül a mai civilizáltnak tekintett élet elképzelhetetlen. Ez még akkor is igaz, ha országonként fontos különbségek vannak. Az USA-ban például néhány nagyváros belső kerületeitől eltekintve teljesen elképzelhetetlen az élet autózás nélkül: sőt, már az is hatalmas nehézséget okoz, ha egy család csak egy autót tud megvásárolni és fenntartani. Európa nagy részén kevésbé elterjedt az elővárosi életforma, fejlettebb a tömegközlekedés és a városszerkezet nagy része az autók elterjedése előtt épült ki: ennek köszönhetően kevésbé függünk az autótól, de mi sem tudnánk meglenni nélküle. Oroszországban, Kínában és a harmadik világban jóval kisebb a magánautó-használat. A világ egészére igaz azonban, hogy a teherszállításban és ami különösen fontos, az élelmiszerellátásban hatalmas szerepe van a teherautóknak: ha egy ország csak egy-két hétre olaj nélkül maradna, azonnal éhínségek ütnék fel a fejüket.

A fejlett világban hosszú ideig, sőt, érthetetlen módon még ma is az az elképzelés uralkodik a közgazdászok között, hogy az olaj mindig bőségesen és olcsón rendelkezésre fog állni. Ezért nincs szükség – szól az érv – a vasút fejlesztésére, hiszen a gépkocsi minden tekintetben jobb. Ennek a szemléletnek jellegzetes megnyilvánulása Mihályi Péter cikke a Közlekedéstudományi Szemle 2004-es számában. A cikk, mint látható, mindössze egy évvel az olajcsúcs bekövetkezte előtt jelent meg, de a politikai téren is befolyásos közgazdász professzornak természetesen sejtelme sem volt róla. Amellett érvel, hogy Magyarországon az ország kis területéből, a nagyvárosok csekély számából (egy) és a lakosság, azaz a potenciális utazók viszonylag alacsony számából fakadóan az autó a legjobb közlekedési eszköz. Ha megépülnek az autópályák Debrecenbe, Szegedre és Pécsre, a vasút még többet veszít majd a versenyképességéből. Nos, azóta megépültek az autópályák, legalábbis Debrecenbe és Szegedre, lássuk valóban versenyképesebb lett-e a személygépkocsi a vasútnál.

Az autópályák építtetői nem látták előre a következő fejleményeket: az olajcsúcs miatt az olajárak tartósan magasak lesznek és az ezáltal okozott gazdasági válság miatt  egyre kevesebben engedhetik meg maguknak, hogy autózzanak. A benzinkutak forgalma Magyarországon az elmúlt évben mintegy 10%-kal esett, ami nagyjából megfelel az európai trendnek (ld. pl. itt a 4. pontot). Közben az autóeladások száma is drasztikusan csökkent, és ezzel Magyarország szintén nincs egyedül Európában. Ez a két tendencia minden jel szerint folytatódik majd a jövőben, azaz egyre többen és többen lesznek kénytelenek lemondani az autózás örömeiről. Ez pedig azt jelenti, hogy ha nincsen vasút, a lakosság mobilitása jelentősen csökkenni fog, és az emberek a saját falujukba és városukba bezárva élik majd le életüket. Az új autópályák már most is kísértetiesen üresek. Az elmúlt években a legkülönbözőbb napokon és napszakokban jártam a Debrecen és Budapest közötti autópályán, és tapasztalatom szerint csak Budapest vonzáskörzetében, körülbelül a főváros és Hatvan között volt érdemleges személygépkocsi-forgalom. Azon a szakaszon tehát, ahol már a 80-as években megépült az autópálya. Tegyük hozzá, hogy a pályaépítők nem is az autózó magánembereket tartották szem előtt, hanem a nagy nyugati vállalatokat, akik így könnyen eljuttathatják az árujukat a keleti végekre. Nem véletlen, hogy csak kelet-nyugati irányban épültek autópályák, mondjuk Kelet-Magyarország és Lengyelország között még véletlenül sem.

Magyarország esete nem egyedi. Spanyolországról szeretnék röviden írni, mert a spanyol példa rendkívül tanulságos. Egyrészt azért, mert az elmúlt mintegy két évtizedben az EU támogatásával rengeteg autópályát építettek, és 2008 óta egy nagyon mély, a mai napi le nem zárult válságba zuhantak, ami csak azért súlyosabb a miénknél, mert ők magasabb szintről kezdték a zuhanást. A válság következtében Spanyolországban is erősen visszaesett az autóeladások száma és az üzemanyagfogyasztás. Ezért aztán még Madrid körül is nagyon alacsony a forgalom az újonnan épített pályákon. Az új autópályákon a tényleges forgalom kb. a negyede annak, amit az építéskor terveztek – derül ki egy tudósításból. Azon kívül, hogy rengeteg pénzt és erőforrást pazaroltak felesleges autópályák megépítésére, ez azért is baj, mert az építkezéseket hitelből finanszírozták, de az alacsony kihasználtság miatt ezeket a hiteleket nem tudják visszafizetni, és ez tovább súlyosbítja az ország pénzügyi nehézségeit. A spanyolok tehát az ingatlanbuborék mellett egy infrastruktúra-buborékot is felfújtak, amely 2008-ban annak rendje és módja szerint ki is pukkant.

Mindennek következtében nemcsak az autópályákat hitelből építő konzorciumok és államok vannak nehéz helyzetben, hanem az autógyártók is. Európában mára a luxusmárkákon kívül a Volkswagen maradt az egyetlen stabilan nyereséges autógyártó. A többiek, elsősorban a dél-európai piacon erős francia gyárak súlyos veszteségeket szenvednek, de a német Opel is kénytelen bezárni bochumi gyárát. Mi történik majd az autógyárak munkásaival, mi lesz a gyárak beszállítóival?

Ezek persze szónoki kérdések, hiszen világos, hogy mint oly sokan, ők is az utcára fognak kerülni. Érdekesebb kérdés az, hogy vajon mi történik, ha az olajkínálat csökkenése miatt az egyébként visszaesett keresletet sem lehet majd kielégíteni. Az első lehetőség a kormányok előtt, hogy nem tesznek semmit, és hagyják az egekbe szökni a benzinárakat. Ez történik most, és ha ez így folytatódik, az autózás egy szűk elit privilégiuma lesz, kb. mint hazánkban a 60-as években. Egy másik lehetőség az, hogy a kormányok erősen korlátozni fogják a hozzáférést az üzemanyaghoz (pl. a jegyrendszer bevezetésével), és esetleg állami dotációval alacsonyabban tartják az árakat. Ebben az esetben valamivel többen autózhatnak majd, de akkor is jóval kevesebbet, mint ma. Ez igen erősen át fogja alakítani az életünket. A szomorú, helyenként katsztrofális fejlemények helyett a folyamat örvendetes következményeivel szeretném befejezni ezt a bejegyzést: 1. tisztább lesz a levegő, 2. gyorsabb és biztonságosabb lesz a városi közlekedés, 3. gyalogolva vagy biciklizve többet mozgatjuk majd testünket, ezáltal pedig egészségesebbek és boldogabbak leszünk. Hurrá!

Diákellenállás – de mi ellen?

Dec. 11-én részt vettem a tandíj (vagy költségtérítés) bevezetése ellen tartott tüntetésen a Műegyetem aulájában. A részvételre két dolog indított: egyrészt egyetértettem a diákszervezetek követeléseivel, másrészt kíváncsi voltam, hogyan értelmezik a helyzetet a diákok, és milyen kiutat látnak belőle. A legfontosabb és a legkellemesebb tapasztalatom az volt: a nagyszámú résztvevő rendkívül hevesen és egyértelműen adott hangot a tiltakozásának. Emögött biztosan nem csak a tandíj bevezetése fölött érzett felháborodás állt, hanem az is, hogy az árak és a munkanélküliség növekedése valamint a gazdaság folyamatos visszaesése miatt a feszültségek egyre nőnek az egész magyar társadalomban. A tüntetés bennem azt a benyomást keltette, hogy ezek a feszültségek nagyon közel vannak a kitöréshez szükséges szinthez. Lehetségesnek tartom, hogy a diákok példáját mások is követni fogják. A következő időkben nagy szükség lesz egy jól fejlett protest-kultúrára, és ezért nagyon örültem a tüntetésnek.

Ami azonban a helyzet értelmezését és a elképzelt kiutat illeti, a tüntetésen hallottak némi csalódást okoztak. Jól tudom, hogy egy ilyen tömegmegmozdulás nem megfelelő alkalom az árnyalt és tényszerű elemzésre. A fő cél nem az elemzés és a stratégia felvázolása volt, hanem a nyomásgyakorlás a kormányra és a hallgatóság feltüzelése volt, ami a legtöbb szónoknak kitűnően sikerült. A diákszónokok a retorika terén messze felülmúlják a legtöbb politikusokat! A szerdai tüntetés kétségtelen sikere ellenére azonban biztos, hogy ha a diákok (és a társadalom többi része) valóban úgy értelmezi a helyzetet, ahogyan az a beszédekből kitűnt, akkor keserves csalódásokban lesz még részük.

Hogyan látják tehát a diákok a helyzetet? A kormány, különösen Orbán miniszterelnök és Hoffmann Rózsa államtitkár gonosz és inkompetens. Gonosz, mert nem akar kritikus és kiművelt emberfőket az országban, és ezért könyörtelenül kizárja a fiatalokat a felsőoktatás adta előnyökből, amelyeknek ők még tandíj fizetése nélkül jutottak a birtokába. Inkompetenciájuknak pedig azzal adják fényes bizonyítékát, hogy eltérnek a fejlett nyugati világ trendjétől, ahol egyre több és több pénzt és figyelmet fordítanak a felsőoktatásra, mert tudják, a tudásalapú gazdaság nem létezhet magasan képzett munkaerő nélkül. Ebből a helyzetértelmezésből fakad a felvázolt kiút: leváltani minimum Hoffmannt, de inkább az egész kormányt és kormánypártot (mivel a tüntetésen kerülték a direkt politizálást, ez viszonylag kevés hangot kapott), és több pénzt adni az egyetemeknek (ez volt a fő követelés).

Nehezen tévedhetnének nagyobbat. Nem ismerem személyesen se Hoffmannt, se Orbánt, és így nem tudom, milyen emberek és pontosan mit gondolnak és éreznek a világról. De még ha valóban gonoszak és inkompetensek lennének, akkor sem hiszem, hogy csak ezzel meg lehetne magyarázni a viselkedésüket. E személyes tényezőknél súlyosabbnak gyanítom az ország gazdasági, pénzügyi és társadalmi helyzetét. Már hosszú ideje folyamatosan tart a recesszió Magyarországon, és nincs jele a fellendülésnek. Idén az élelmiszer-árak emelkedése különösen nehéz helyzetbe hozta a magyar társadalom nagy részét kitevő egyik hónapról a másikra tengődő rétegeket. Mindennek tetejébe jövőre önkormányzati csődök sora fenyeget, ha a kormány nem vállalja át az adósságok nagy részét. És akkor még nem beszéltünk a szekrényben rejtőző csontvázakról, mint a BKV, a kórházak, az orvosok elvándorlása stb. Hogyan lehet ezeken a problémákon úrrá lenni? A külföldi hitelfelvétel egyre nehezebb, de az EU egyébként sem engedi a további eladósodást, és folyamatosan szigorú megszorító intézkedéseket követel. Véleményem szerint Orbán és a FIDESZ csak azért és addig maradhat kormányon, amíg a megszorításokat végrehajtja, ha nem teszi, azonnal megpuccsolják (később alaposabban utánajárok annak a manapság gyakran feltett kérdésnek, hogy lehet-e Orbánból diktátor?). Ebben a helyzetben a kormány nagyon szigorú költségvetésre kényszerül, és meg kell próbálnia mindenhonnan annyit elvonni, amennyi még éppen nem vezet összeomláshoz vagy polgárháborúhoz. 

Az új javaslat az egyetemi férőhelyek drasztikus csökkentéséről is azt hivatott kipuhatolni, meddig mehet el a kormány a megszorításban. A tiltakozások hevességét látva valószínűleg valamennyivel növelni fogják a keretszámokat, hogy lélegzetvételnyi szünethez jussanak, amíg kitalálják, honnan vegyék el azt a pénzt, amit az egyetemeknek és a diákoknak adnak. Nem lesz könnyű megtalálni a forrást, és az elvonás valószínűleg újabb csoportok tiltakozását fogja kiváltani. Mert könnyen meglehet, hogy a szerdai tüntetéssel a diákok kiengedték a szellemet a palackból, és a példájukat mások is követni fogják. (Ezt a bejegyzést még 15-én, szombaton írtam, de azóta minden megváltozott, mert a kormány szemlátomást nagyon megijedt a tiltakozás hevességétől: a legújabb terv szerint jövőre nem lesznek keretszámok, csak egy felvételi minimumpontszám. Aki ezt eléri, ingyen tanulhat az egyetemen. Az ördög persze a részletekben lesz: milyen magas lesz a pontszám, és ki rendezi a felvételi vizsgát vagy az érettségit.)

A második gondolat, miszerint a kormány elhajlik az európai trendtől, a felsőoktatás méretének és dotálásának növelésétől, szintén téves. A legtöbb fejlett országban ugyanis súlyosan csökkentik az egyetemek támogatását és a diákság létszámát. Senkit nem lep meg, hogy ez történik az olyan látványos összeomlásban levő országokban, mint Görögország vagy Spanyolország. Spanyolországban ezért mindennaposak az elbocsátások elleni egyetemi sztrájkok, sőt, a madridi professzorok nemrég tiltakozásul az utcákon tartották az egyetemi előadásaikat. De lényegében ugyanez a helyzet Nagy-Britanniában is, ahol azonban az egyetemek eltérő finanszírozása (az költségvetési ellátás helyett a tandíjak játsszák a legnagyobb szerepet) és a decentralizáció miatt a megszorítások ódiuma nem a központi kormányokra, hanem az egyetemi vezetőkre hárul. A szociális válság és a tandíjak kényszerű emelése miatt (a legtöbb egyetemen a törvény által megengedett maximumot, 9000 fontot kérik), számos egyetem nem tud elég diákot felvenni, és ez nagyon gyorsan eddig bombabiztosnak hitt oktatói állások megszüntetéséhez vezethet. A kormány javaslata tehát sajnos nem elhajlás, hanem maga az európai (és észak-amerikai) trend.

Arról pedig végképp nem esett, de nem is eshetett szó a tüntetésen, hogy a már most jelentkező, de jövőben csak súlyosodó erőforrás-hiány és a klímaváltozás által okozott tartós gazdasági hanyatlás közepette vajon milyen felsőoktatás képzelhető el egyáltalán. Minden jel arra mutat, hogy az egyetemek száma és mérete a politikusok legnagyobb jóindulata és akarata ellenére is szükségszerűen csökkenni fog. Az ún. tudás-alapú társadalom, amely nekem egyébként már most is inkább egy délibábnak mint valós szisztémának tűnik, e folyamattal egy időben előbb-utóbb ki fog kopni a közbeszédből.

Az igazi probléma tehát nem a kormány, hanem a válság. Mivel a kormánnyal ellentétben ez utóbbit nem tudjuk elüldözni, kénytelenek vagyunk alkalmazkodni hozzá, és a várhatóan szűkülő keretek között a lehető legjobb feltételeket kiharcolni. Egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan, és kinek lesz majd hozzáférése az egyetemekhez! Mivel ez politikai döntéseken múlik, amelyeket a következő években fognak meghozni most van a legnagyobb szükség a tiltakozásra és a politikai részvételre, ha kell, az utcán is. Ki kell kényszerítenünk, hogy a szegények, azaz a többség ne szoruljon ki az egyetemekről, pusztán az anyagi helyzete miatt, és az oktatás ne váljon egy szűk elit, egy új nemesség előjogává. De amíg szűklátókörűen és tévesen értelmezzük a helyzetet, árnyékokkal harcolunk, addig a leghevesebb tiltakozás is kudarcra van ítélve.

A magyar komédia: egy ország a szakdolgozatok és doktori értekezések nyomában

Miközben az egész világ, köztük Magyarország is, súlyos problémákkal néz szembe, újra megtaláltuk a nekünk megfelelő súlyú problémát: politikusai szakdolgozatai és doktori disszertációi után kutatunk. Ki-kiderül ugyanis, hogy magas rangú államférfiak dolgozatai javarészt bizony innen-onnan vannak összeollózva. Kezdődött az egész Schmitt Pállal, majd gyanúba került Gyurcsány Ferenc is (aki azóta sem találja a szakdolgozatát, amely talán egy költözésnél kallódhatott el), most pedig Semjén Zsoltról került napvilágra, amit egy ilyen formátumú gondolkodóról igazán senki nem feltételezett volna. Ez aztán hetekre, sőt, hónapokra leköti a közvéleményt: minden elképzelhető médiumban felháborodnak, visszautasítanak, gúnyolódnak újságírók és hozzászólók százai. Igazi komédia ez annak, akinek van hozzá humorérzéke. Tragikus ugyanakkor, hogy közben minden fontos és húsbavágó dolog feledésbe merül. 

Mivel a botrányokat csak azért robbantják ki, hogy pálcát törhessenek a rajtakapott politikusok fölött, általában nem vetődik fel az a tovább vezető, de nagyon fontos kérdés, hogy vajon milyen állapotban van a magyar felsőoktatás, ha ilyenek megtörténhetnek. Véleményem szerint ráadádul a politikusok plagizált dolgozatai csak a jéghegy csúcsát jelentik: elterjedt jelenség ugyanis, hogy az alapkövetelményeket sem teljesítő munkákkal szereznek nálunk diplomákat és tudományos fokozatokat, de ezeket az eseteket cinkos hallgatás övezi. Nem szokták tehát feltenni a kérdést, milyen kultúra és munkamorál uralkodik az egyetemeken, ha a konzulensnek, aki a a bírálatot írja és a jegyet adja, nem tűnik fel, hogy egy dolgozat a saját tanulmányaiból tartalmaz átvételeket? Senki sem firtatja, hogyan lehet az, ha egy doktori értkezés bírálója, miután önmaga oldalakon keresztül sorolta az alapvető formai és tartalmi hiányosságokat, a bírálat végén "természetesen" a legjobb minősítést, a summa cum laude-t javasolja? Miért engednek egyáltalán védési eljárásra olyan dolgozatokat, amelyekből teljesen hiányoznak a lábjegyzetek? Hogyan fordulhat elő, hogy a témát elvben jól ismerő bírálók nem veszik észre a kirívó plágiumokat?

E szónoki kérdésekre lehet hosszan és röviden is válaszolni, én most röviden tenném. Ezek az esetek azért történhetnek meg, mert az egyetemek is Magyarország szerves részei, és ezért a máshol uralkodó kultúra és mentalitás uralja őket is, és nagyon hasonló problémákkal is kell megküzdeniük nap mint nap. Ez alapján illuzórikus lenne elvárni, hogy lényegesen jobb teljesítményt nyújtsanak, mint a magyar futballisták, szakácsok, villanyszerelők (elnézést e szakmák képviselőitől, nem akartam őket megbántani), vagy éppen a politikusok.

Hamarosan következik egy újabb bejegyzés, egy fontosabb és érdekesebb kérdésről.

Exportőrök és importőrök, 2: Oroszország

Oroszország Szaúd-Arábia mellett a világ másik nagy olajexportőre. Közelsége miatt Magyarország és egész Közép-Európa számára hallatlanul fontos, mennyi olaja van az oroszoknak, kinek adják azt el és milyen áron. Ennek természetesen az oroszok is tudatában vannak, különösen Vlagyimir Putyin, aki a természeti erőforrások állami felhasználásáról írta a doktoriját (amellyel szemben, ahogyan az manapság szokásos, plágiumvádak is felmerültek, de, mint általában, biztosan csak a politkai ellenfelek alaptalan vádaskodásáról van szó). De vissza az olajhoz! A következő grafikon Oroszország olajtermelését mutatja, amelyről Oroszország elmúlt harminc évének fordulatos és helyenként tragikus történelme is leolvasható:

Látható, hogy az olajtermelés és az olajfogyasztás csúcsa a szovjet korszak végén, a 80-as évek közepe táján volt. Az ország kőolaját részben a SZU-ban, elsősorban a szovjet nehéz- és hadiiparban használták fel, részben exportálták. Már a Szovjetunió összeomlása előtt csökkenni kezdett a kitermelés, miközben a felhasználás változatlan maradt. A grafikonon nem látszik, hogy ebben az időben az olajárak történelmi mélypontra kerültek, mivel az olajpiacon nagy volt a kínálat: ekkor kezdődött az alaszkai olaj kitermelése, csúcspontján járt az északi-tengeri olajbányászat (mára mindkettő messze túl van a csúcsán) és az arab országok sem fogták vissza a termelésüket. Ez a két tényező, az olajcsúcs és az alacsony olajárak nagyon jelentős szerepet játszottak a SZU összeomlásában (ehhez bővebben ld. Jegor Gajdar cikkét az ÉS-ben).

A SZU összeomlása után Borisz Jelcin elnöksége alatt, a szervezett bűnözés virágzása idején az olajtermelés, fogyasztás és az olajexport is nagy mértékben visszaesett. A grafikonon nem látszik, hogy mindezt a gazdaság és a belkereskedelem összeomlása kísérte, amely milliók életét követelő éhínségeket is okozott. Ez Magyarországot is nagyon súlyosan értintette: megszűntek a magyar cégek volt szovjet piacai, az olajexport visszaesése pedig drasztikus benzinár-emelkedést okozott, amit a taxisblokád tett emlékezetessé.

A helyzet 2000-től változott meg, amikor Putyin átvette a hatalmat, és az eszközökben nem válogatva visszaállította az állami ellenőrzést az olajtermelés fölött. Ennek köszönhetően az olajtermelés fellendült, és jelenleg mintegy napi 10 millió hordóra rúg. Az olajárak emelkedésével együtt ez az exportbevételek gyors emelkedését eredményezte, olyannyira, hogy mára az állam bevételeinek mintegy fele a szénhidrogén exportból származik. Mint látható, közben a belső olajfogyasztás nem emelkedett, ami arra utal, hogy ezt a folyamatot nem kísérte az orosz ipar fellendülése. A putyini konszolidáció tehát lényegében azt jelenti, hogy Oroszország feléli az exportból származó bevételt.

A grafikonról az is leolvasható, hogy 2005 táján az olajtermelés növekedése erősen lelassult, és sohasem sikerült elérnie a 80-as évek közepének rekordszintjét. Oroszország és az egész világ (különösen a mi régiónk és Magyaroszág) számára nagyon fontos, hogyan alakul a jövőben az orosz olajtermelés.

Ezzel kapcsolatban egy néhány napja az Oil Drumon megjelent elemzés arra hívta fel a figyelmet, hogy a régóta kitermelés alatt álló hatalmas nyugat-szibériai olajmezők hozama gyors ütemben, évi 6%-kal hanyatlik. A helyzet veszélyességét érzékelve az orosz kormány és az olajcégek nagy erőfeszítéseket tesz, hogy legalább 2020-ig fenntartsák az olajkitermelés jelenlegi mértékét. Ezért jelentősen csökkentették az olajcégekre kivetett adót, hogy anyagi ösztönözzék őket és elég pénzt hagyjanak náluk azokhoz a nagy befektetésekhez, amelyekkel új, kelet-szibériai olajmezőket lehet megnyitni. Ezekkel azonban az a probléma, hogy távol vannak, az éghajlat miatt nem egyszerű a kitermelés, és az egész vállalkozás hatalmas befektetést igényel. Ezen kívül amerikai cégek bevonásával olyan technikákat kívánnak meghonosítani, mint a vízszintes fúrás (horizontal drilling) és a hydraulic fracking (ezt nem tudom, hogyan hívják magyarul), amelyekkel kapcsolatban az amerikai tapasztalatok nem éppen biztatók. 2020 után valószínűleg minden erőfeszítés ellenére jelentősen csökkenni fog az orosz olajexport.

Biztos, hogy Oroszországnak addig is számos problémával kell majd szembenéznie. Az olajkitermelés fenntartásáért tett befektetések egyrészt erőforrásokat és pénzt vonnak el a lakosságtól. Másrészt az új lelőhelyek olajának nettó energiája (EROEI) kevesebb lesz, mint a régi nagy olajmezőké. Ez destabilizálhatja az orosz belpolitikát és Putyin hatalmát, amelynek a legitimációja abból fakad, hogy megszüntette a 90-es évek anarchiáját. Nem Putyint sajnálom, de nem biztos, hogy ami vagy aki utána jön, az jobb lesz. Ugyanakkor az olajárak nagymértékű további emelkedése javíthat valamit a helyzeten. Ez azonban meg fogja nehezíteni exportpiacok helyzetét. Különösen nehéz helyzetben lesznek az orosz exporttól függő országok, köztük Magyarország, mert növekedni fognak az árak, és élesedni fog a verseny a potenciális vásárlók között.

Exportőrök és importőrök a világ olajpiacán, 1: Szaúd-Arábia

Mivel a világ legtöbb országa olajat importál, és nem exportál, nem az az igazán fontos, mennyi olajat termelnek a világon, hanem az, mennyit lehet ebből az olajtermelők szükségleteinek fedezése után a világpiacon áruba bocsátani. Erre hívja fel a figyelmet a korábban már röviden ismertetett export oszág modell (Export-Land Model). A következő hetekben e modell fényében fogom röviden elemezni a Föld néhány országának olaj exportját és importját, arra keresve a választ, hogyan alakul majd a világ olajpiaca. Tekintve, hogy a világ olajkitermelése nem képes jelentősen bővülni, ez a kérdés rendkívül jelentős. Az első elemzés tárgya Szaúd-Arábia.

Szaúd-Arábia a világ legnagyobb olajtermelője, és azoknak az országoknak a nagyon szűk köréhez tartozik, amelyek szükség esetén képesek növelni a termelésüket (azaz rendelkeznek spare capacity-vel). Nézzük meg közelebbről, mi jellemzi a szaúdi olajhelyzetet. Az következő grafikon, mint mindig, most is a BP adatain alapul:

Első pillantásra úgy tűnik, minden rendben. Az ország több mint 10 millió hordó olajat termel naponta, és az elmúlt évben jelentősen, 15%-kal tudta növelni az exportját. Felhívám azonban a figyelmet az alsó fekete vonalra, ami hosszú ideje jelentősen növekedő belső olajfogyasztást jelez. Ennek az egyik oka az, hogy Szaúd-Arábia az elmúlt évtizedben valódi népességrobbanást élt át. Az ország lakossága 2000 óta 19%-kal nőtt, és most 25,3 millió főt számlál:

A népesség – minden valószínűség szerint folytatódó – növekedése miatt a belső olajfogyasztás további növekedésére lehet számítani. Ez nem lenne baj, ha a termelést hasonló, vagy éppen még nagyobb mértékban tudnák fokozni. De vajon tudják-e? Sajnos ezt nem lehet biztosan tudni, mert a szaúdiak külföldi elemzőknek nem engedik, hogy megvizsgálják az olajtermelés helyzetét, és így kizárólag a szaúdi olajcég, az ARAMCO nyilatkozataira vagyunk szorulva. Amelyek természetesen rendkívül derűlátóak.

Vannak mégis arra mutató jelek, hogy a szaúdi olajtermelés hamarosan hanyatlásnak fog indulni. A legnagyobb olajmező a Ghawar, amely naponta kb. 5 millió hordó olajat termel, és ezzel csaknem a felét adja a teljes szaúdi olajtermelésnek. Mint az Oil Drumon megjelent elemzésből kitűnik, a Ghawar olajmező csak hősies erőfeszítéseknek köszönhetően képes fenntartani hozamát: az olajfúrások rendkívül sűrűn helyezkednek el egymáshoz, és nagyon sok helyen vízgőzt kell injektálni a földbe ahhoz, hogy fenn tudják tartani az olajkutak hozamát, ez pedig jelentősen rontja az olajkitermelés EROEI-arányát. Világos tehát, hogy a Ghawar olajmező hozamát nem lehet tovább növelni.

A Ghawar esete rávilágít Szaúd-Arábia egy másik nagy problémájára, a vízhiányra. A vízre egyrészt a rohamosan növekvő népesség ellátása (ivóvíz, öntözés), másrészt az olajtermelés végett van szükség. A lakosság ellátására csak az édesvíz jön számításba, az olajtermelés számára elvileg a tengervíz is szóba jöhet, de az sótartalma miatt gyorsan korrodálja a fémszerkezeteket, ezért itt is az édesvízet helyezik előtérbe. Az ország természeti adottságai miatt azonban édesvízet csak mesterséges sótlanítással (desalination) lehet előállítani. Ez pedig rendkívül energiaigényes folyamat, és tovább fogja csökkenteni az importálható kőolaj mennyiségét.

Ez alapján jelent meg az a nagyon alapos elemzés, amely szerint 2030-ra Szaúd-Arábia nem kőolaj exportőr, hanem importőr lesz. Ez természetesen nem fog bekövetkezni, hiszen nem lesz honnan olajat importálniuk. A hír pusztán a figyelmet akarja felhívni arra a kétségbevonhatatlan tényre, hogy Szaúd-Arábiától nem várhatjuk a világ olajellátásának biztosítását.

P. S. 2013, ápr. 24: íme egy rövid cikk a Szaúd-Arábiára váró élelmezési nehézségekről. Még rövidebben: az éghajlatváltozás, a termőtalaj romlása és az emelkedő élelmiszerárak, kombinálva az óriás olajmezők hozamának csökkenésével súlyos problémák elé állítja Szaúd-Arábiát, amelyekre egyelőre nem találták meg a megoldást.

Olajcsúcs

Ez a bejegyzés a világ olajtermelésének eddigi és ezután várható alakulásával foglalkozik. Fő tézise az, hogy jelenleg vagy a nyersolaj kitermelésének csúcsán vagy kevéssel utána tartunk. Ezért az olajkitermelés csökkenése hamarosan el fog kezdődni, vagy már el is kezdődött. Ez nagy baj. De miért? Először is mert az olaj a legjobb ma rendelkezésre álló energiahordozó, másodszor pedig azért, mert a minden szempontból létfontosságú országúti és légi közlekedésben semmivel sem pótolható (a vasúti közlekedésben már a villamosságé a főszerep, de még sok vasútvonal vár a villamosításra), ezen kívül nélkülözhetetlen a mezőgazdaságban és a vegyiparban. Egyszóval, az életünk elképzelhetetlen nélküle, és már kis mértékű hiánya is hatalmas fennakadást okoz. 

Az előző bejegyzésben láttuk, hogy minden olajlelőhely hozama szükségszerűen egy haranggörbe szerint alakul a kitermelés folyamán.  Ezt nevezik a jelenség első leírója után Hubbert-görbének. Mivel a világ olajtermelése az olajlelőhelyek hozamának összeségéből áll, ezért elméletileg ez is nagyjából egy haranggörbét kellene, hogy leírjon. Azért használok feltételes módot, mert a valóságban a fizikai folyamatokon kívül más tényezők is befolyásolják, az olajkitermelés tényleges mennyiségét, úgy mint háborúk, pénzügyi válságok, az olajár alakulása, politikai döntések. Ezért az elméleti modell teljes tisztaságában sohasem valósul meg, de, mint látni fogjuk, nagyjából mégis stimmel.

Lássuk tehát, hogyan alakult a világ olajkitermelése az elmúlt fél évszázad folyamán. Az ábra nem a nyersolaj, hanem valamennyi olajtermék kitermelését mutatja.

A grafikonról leolvasható, hogy a hatvanas évektől dinamikusan nőtt a világ olajkitermelése. A növekedést a 70-es évek két olajválsága szakította csak meg. Az olajválságoknak nem geológiai, hanem politikai okai voltak. A legnagyobb kőolajtermelő arab országok ugyanis a termelés visszafogásával akarták felverni az olajárakat. E válságok elmúltával a termelés újra folyamatosan bővült, bár lendülete 2000 után erősen megtört. Az első visszesés 2008 táján, a pénzügyi válság első kiéleződése (a Lehmann Brothers csődje) idején figyelhető meg. Ezután egy nagyon szerény növekedés következett. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az olajtermelés alakulása nagyon erős korrelációt mutat a gazdasági fejlődéssel (erről később még részletesen lesz szó). Még fontosabb ennél, hogy a világ olajfogyasztása (fekete vonal) az utóbbi években rendszeresen meghaladja a kitermelést (szürke oszlopok). Ez úgy lehetséges, hogy a kormányok többször felszabadították olajtartalékaik egy részét, hogy áthidalják az ellátási nehézségeket, ill. megpróbálják csökkenteni az árakat. Hogy milyen sikerrel, arra még visszatérek.

Vegyük most szemügyre részletesebben az utóbbi évtized olajtermelésének alakulását.

A grafikon a világ nyersolajtermelésének alakulását mutatja 2002 és 2010 között. 2002 és 2005 között folyamatos emelkedés volt a jellemző. 2005-ben azonban a növekedés megtört, és folyamatosan napi 72-75 millió hordó körül alakul. Ez a trend a mai napig sem változott, azaz nincsen érdemi növekedés a nyersolajtermelésben. Ez azt jelenti, hogy az olajvásárlás a nemzetközi piacokon mára egy nulla összegű játék lett: amennyivel többet vásárol egy ország, annyival kevesebb jut a többinek. Valóban ez is történik. Kína és India szükséglete ugyanis a népesség és az ipari termelés növekedése valamint az életszínvonal emelkedése miatt növekszik, Európa és Észak-Amerika felhasználása pedig a gazdasági visszaesés és az elszegényedés miatt csökken (de az egy főre jutó olajfelhasználás még mindig a sokszorosa az ázsiainak).

Vessünk egy pillantást ugyanerre a jelenségre, figyelembe véve egy további tényezőt, az olajárat is. A grafikon Tom Murphy san diegói fizikus blogjáról származik:

A grafikonon a kék vonal az olajár (vízszintes tengely) és az olajtermelés (függőleges tengely) összefüggését mutatja. Jól látható, hogy amíg az olajár 40-50 dollár alatt volt, az áremelkedés mindig a termelés nagymértékű növekedését vonta maga után. Amióta azonban 2005 táján az ár átlépte ezt a küszöböt, hatalmas áremelkedések is csak szinte elhanyagolható növekedést tudtak kiváltani. Azaz az olajkínálat elveszítette korábbi elaszticitását.

Ezek az adatok már önmaukban is arra utalnak, hogy a világ az olajcsúcson vagy utána jár éppen. Mégis ellen lehetne vetni, hogy nem az olajcsúcson járunk, hanem csak egy átmeneti megtorpanásról van szó, amilyet már korábban is megéltünk, és az olajtermelés most is vissza fog térni növekvő pályájára. Néhány dolog azonban ez ellen szól. Az első az a már említett tényező, hogy most sem politikai okok, sem nagy háborúk nem indokolják a termelés szándékos visszafogását. A második az, hogy az újonnan felfedezett olaj mennyisége folyamatosan csökken. Az ezt szemléltető grafikon újfent Tom Murphy blogjáról származik. A kék oszlopok a felfedezett olaj mennyiségét mutatják, a sárga oszlopok a jövőben várható felfedezéseket, a fekete vonal pedig a kitermelés mennyiségét:

A grafikonról leolvasható, hogy a legnagyobb olajfelfedezések a 20. század első felében történtek. Legutóbb a 70-es években találtak nagy mennyiségben olajat. Ez nem más, mint az Északi-tenger olajkicse, amelynek nagy részét Nagy-Britannia és Norvégia már kitermelte (erről később részletesebben is írok). A felfedezések mennyisége azóta nagyrészt csökken, és a 80-as évek eleje óta több olajat termelünk ki, mint amennyit felfedezünk, azaz többnyire a már ismert olajmezőkből próbáljuk kinyerni az utolsó csepp olajat is. 

Milyen jövő vár ezekre az olajmezőkre? A következő grafikon a Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) november elején publikált, és az helyzetet szokás szerint a valóságosnál jóval kedvezőbbnek feltüntető jelentéséből származik. Még az IEA is kénytelen elismerni, hogy a már ismert és kitermelés alatt álló olajmezők hozama meredeken csökken és csökkenni is fog. 

Az IEA jelentéséről és erről a grafikonról később még részletesen írni fogok (noha megtették már mások, pl. itt és itt). Ami most fontos az a sötétkék mező, ami a most kitermelés alatt álló olajmezők hozamát mutatja (a többi mező kisebb vagy nagyobb értékben a fantázia terméke). Azt láthatjuk, hogy a kb. 2002 és 2008 között tartó plató után a kitermelés meredek zuhanásba kezdett, és ezt folytatni is fogja. Biztosan lesznek új felfedezések, de mint az előző grafikonról leolvasható, ezek nem lesznek képesek kompenzálni ezt a visszaesést.

Summa summarum: A világ mára elérte a konvencionális olaj kitermelésének csúcsát, és ezután szükségszerűen a kitermelés csökkenése kezdődik. Ezt a csökkenést sem az újonnan felfedezett olajmezők, sem a nem konvencionális olaj, sem az alternatív energiaforrások nem tudják majd kompenzálni. Azaz kevesebb energia áll majd a világ rendelkezésére. Ez szinte teljesen biztosra vehető. A szintét csak azért teszem hozzá, mert egy csoda mindig bekövetkezhet, de hangsúlyozom, hogy ez tényleg csoda lenne, és egyelőre semmilyen jel nem mutat arra, hogy tényleg be is következne.

A világ olajkitermelésének alakulását nagy biztonsággal előre lehet jelezni, mert természeti törvények határozzák meg. Nagyon nehezen lehet ugyanakkor előrejelezni, hogy egyes országoknak vagy egyéneknek mennyi olaj jut majd, mert ez emberi döntésektől is függ, és még egyetlen ember viselkedését sem lehet biztonsággal előrejelzni, nem beszélve egy politikai elit vagy egy egész társadalom viselkedéséről. Mégis megkockáztatnék egy prognózist. A következő években nem az együttműködés és az igazságos elosztás, hanem az erőforrásokért folyó rivalizáció, sőt, harc lesz a meghatározó. Azaz az erős és az olajtermelőkkel jó kapcsolatokat ápoló országok ideig-óráig biztosítani tudják majd olajellátásukat. Ennek következményeképpen viszont a gyengébbeknek a világ kitermelésének csökkenése által indokoltnál nagyobb visszaesést, nem ritkán hirtelen sokkokat kell majd elszenvedniük. Hogy Magyarország melyik táborban lesz, az nincs megírva csillagokban, de nem vagyok optimista... Ahol és ameddig sikerül biztosítani az olajellátást, tartósan nagyon magas árakra kell berendezkedni. Ma a Brent nyersolaj hordóját 111 dollárért adják. Egyes számítások szerint 90 dollár a fejlett gazdaságok fájdalomküszöbe, e fölött törvényszerűen recesszió kezdődik. Magyarországon a 95-ös benzin ára 400 Ft. körül van (a legolcsóbb benzinkutaknál 390 körül). Ez a legtöbb magyar autóhasználó számára túl magas, és kénytelen kevesebbet autózni, mint amennyit szeretne (ha egyáltalán van még autója). Ez abból látható, hogy a benzinforgalom jelentősen csökkent Magyarországon az elmúlt évben, amióta tartósan 400 Ft. körül vagy fölötte jár a benzinár. A fent említett tényekből kifolyólag teljesen biztos, hogy az olajár – átmeneti árzuhanások ellenére is – alapvetően emelkedő tendenciát fog mutatni. Ennek a legártalmatlanabb következménye lesz, hogy a magán autó használatát csak a leggazdagabbak tudják majd megengedni maguknak. A távolabbi, de súlyosabb következményekről később írok részletesebben.

Olajcsúcs és energiaválság - kulcsfogalmak

Az  olajcsúcsról szóló bejegyzés előtt néhány, az olajkitermeléssel kapcsolatos kulcsfogalomról szeretnék írni. Olyan fogalmakról van szó, amelyek minden az olajkitermeléssel vagy az energiahelyzettel foglalkozó szakember, sőt, megkockáztatom, a legtöbb természettudós előtt ismertek, de tapasztalataim szerint a szélesebb közönség előtt nem. Márpedig ezek egyrészt nélkülözhetetlenek az energiahelyzet reális felméréséhez, másrészt a segítségükkel nagyon könnyen meg lehet ítélni, hogy egy híradás az energiahelyzetről egyáltalán komoly diszkusszió alapját képezheti-e. Ha szerepelnek ezek a fogalmak a hírben, és helyesen használják őket, akkor igen, ha nem, nem. Gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a mainstream média legtöbb elemzése nem ilyen, és olyan híradás a magyar médiában, amely megfelelne ennek a kritériumnak, még nem került a kezembe. Ha valaki mégis tudna ilyenről, kérem, értesítsen róla.

Oil reservoir/reserve vs. oil resource
Az előbbi fogalom a földben vagy egy lelőhelyen található teljes kőolajmennyiséget takarja, az utóbbi pedig azt, ami ebből ténylegesen kitermelhető. A kettő aránya az ún. recovery rate. A két fogalom közötti különbségtételre azért van szükség, mert a földben található olajnak csak egy viszonylag csekély része termelhető ki. Ha tehát azt olvassuk egy diadalittas híradásban, hogy X (X=nagyon sok) millió hordó olajat találtak egy új lelőhelyen, nem árt utánakérdezni, hogy ez most reserve vagy resource? Aligha véletlen, hogy ezt általában nem kötik az orrunkra.

Energy Returned on Energy Invested (EROEI vagy EROI)/Nettó energia (Net Energy)
Ahhoz hogy energiahordozóhoz jussunk, energiát kell befektetnünk: ki kell bányászni a szenet, olajkutat kell fúrni, fel kell építeni és működtetni kell az atomerőművet, stb. Az EROEI a kettőnek az arányát mutatja meg. A helyzet annál jobb, minél kevesebb energiát kell befektetni adott mennyiségű energia kinyeréséhez, mert annál több energia marad szabadon, amit más, produktív célokra lehet felhasználni. Becslések szerint legalább 10:1 ill. 6:1 EROEI-re van szükség az ipari civilizáció fenntartásához. 1:1 alatti EROEI alatt pedig csak nagyon kis mennyiségben és csak mással nem helyettesíthető energiahordozó esetében van értelme a kitermelésnek.
Ha valaki részletesebb és szakszerűbb tájékoztatást szeretne, olvassa el Richard Heinberg elemzését. Ebből az elemzésből a következő ábrát emelném ki, amely az USA által kitermelt, ill. használt energiahordozók EROEI-ját mutatja:

Az ábrából kitűnik, hogy az EROEI-bajnok a 20. század kezdetén az olaj volt. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy elég volt Texasban lefúrni egy lyukat a földbe, és máris feltört magától a fekete arany. A 70-es évekre az amerikai olaj nettó energiája a kezdeti egyharmadára csökkent, hogy mára az ipari civilizáció fennartásához szükséges szinthez fenyegető közelségbe süllyedjen. Ennek az az oka, hogy egyre mélyebbről és egyre nehezebben elérhető lelőhelyekről kell a felszínre hozni az olajat. A mélytengeri fúrások esetében ez nemcsak energia- és pénzigényes, hanem veszélyes is, ahogyan azt 2010-ben a Deepwater Horizon katasztrófája a Mexikói-öbölben meg is mutatta. Az ábráról leolvasható továbbá, hogy a második legtöbb energia-nyereséget kínáló energiahordozó a szén, amelynek az EROEI-je széles határok között mozog. Hogy ténylegesen milyen az EROEI, az a szénfajtától függ. Az antracité pl. kiváló, a lignité viszont olyan alacsony, hogy szállítani nem is érdemes, hanem helyben kell felhasználni. A második világháború után jóformán ingyenes és korlátlan energiaforrásnak hitt atomenergia és a ma sokak által hasonló forrásnak tartott napenergia nettó energiája annyira alacsony, hogy önmagában nem alkalmas az ipari civilizáció fenntartására.

Olaj és olaj között óriási a különbség
Ha olajról beszéltek, hagyományosan az olajkutakból kinyert nyersolajat értették alatta (crude oil), amelyből aztán finomítás útján különböző kőolajtermékek lesznek (benzin, gázolaj, bitumen stb.) A nyersolajnak több változata létezik.
A nyersolajtól meg kell különböztetni az ún. nem konvencionális olajokat. Ezek a következők:
Tight oil: föld alatti porózus kőzetekben található könnyű olaj, amelyet vízszintes fúrással (horizontal well) és hydraulic fracking-gel nyernek ki.
Olajpala (Shale oil): az olajpala nem folyékony anyag, hanem szilárd halmazállapotú kőzet, amely kerogént tartalmaz. A kerogénből szintetikus olajat vagy gázt lehet előállítani. (A kitermelés korlátairól magyarul ld. itt)
Natural Gas Liquids: Folyékony halmazállapotú földgáz. Újabban ezt is az olajtermékekhez sorolják, noha nem teljesen egyenértékű vele, mert pl. nem lehet belőle gázolajat készíteni, és így a földgáz legfontosabb felhasználási területén, a közlekedésben, csak nagyon szűk körben használható.

A nem konvencionális olajok kitermelésének közös jellemzője, hogy a fúrással kinyert nyersolajhoz képest nagyon kicsi az EROI-je, mert nagyon sok energia befektetésével lehet az olajat vagy az olajtartalmú kőzetet a felszínre hozni, amit az olajpala esetébes a szintetikus olaj előállításának rendkívül költséges és energiaigényes folyamata követ.


Olajcsúcs
Minden nem megújuló energiaforrás véges mennyiségben érhető el a természetben. Ez azt jelenti, hogy az energiahordozóból egy adott lelőhelyen kitermelt mennyiség kezdetben folyamatosan növekszik, amíg el nem ér egy csúcsot, majd utána szükségszerűen csökkenni kezd. Az olajtemelés mennyiségének alakulása tehát egy haranggörbét ír le. Ez azt is jelenti, hogy a problémák már akkor elkezdődnek, amikor még messze nem termeltek ki minden olajat, ami a földben van,:

E jelenséget Marion King Hubbert írta le, a haranggörbét pedig utána Hubbert-görbének nevezik. A görbe nemcsak egy olajkút hozamának, hanem végsősoron egy egész ország, sőt, az egész világ termelésének alakulását is leírja. Ez alapján Hubbert 1956-ban azt jelezte előre, hogy az USA olajcsúcsa 1971-ben fog bekövetkezni. Ebben, ahogy később kiderült, teljesen igaza volt. Ez azért fontos, mert jelzi, hogy nem elméletről, hanem egy hosszú ideje alaposan megfigyelt és leírt jelenségről van szó, amelyet szakértő körökben senki sem vitat:

Export ország modell (Export-Land Model)
Jeffrey Brown amerikai geológus mutatott rá, hogy a Föld országainak többségét alkotó olajimportőrök számára nem az a fontos, hogy az exportőrök mennyi olajat termelnek ki, hanem az, hogy abból mennyit tudnak exportálni. Az pedig, hogy mennyit tudnak exportálni, attól függ, hogy a saját szükséglet fedezése után mennyi fölöslegük marad, amit a világpiacon értékesíteni tudnak. Brown szerint az olajexportáló országok a tipikusan a következő pályát futják be. Az olajexport nagy jövedelmet hoz, ami lehetővé teszi a helyi gazdaság és a lakosság életszínvonalának növekedését. Ez megnöveli az exportáló ország olajszükségletét. Ez addig nem okoz problémát, amíg az olajtermelés a Hubbert-görbe bal oladalán tart, azaz növekszik. A csúcs elérése után általában a helyi fogyasztás tovább növekszik, ami azt jelenti, hogy az exportálható olaj mennyisége gyorsabban csökken, mint a kitermelés. Számos olajtermelő országgal megtörtént már ez, többek között Egyiptommal, Nagy-Britanniával, Indonéziával és Argentínával. Ez azt jelenti, hogy a nemzetközi olajpiac kínálata gyorsabb ütemben szűkül, mint a világ összesített olajtermelése.
Példaként álljon itt Indonézia esete (szürke: termelés; fekete vonal: fogyasztás; zöld: nettó export; piros: nettó import).

Az olajtermelés (szürkével) a 70-es évek közepén érte el a csúcsát, de csak a 2000-es évektől kezdett rohamosan csökkenni. A népességnövekedés és az életszínvonal emelkedése miatt azonban az exportált olaj mennyisége ennél jóval hamarabb és gyorsabban csökkent. Ennek következményeként 2002 óta Indonézia már nettó olaj importőr, noha még mindig tekintélyes mennyiségű olajat termel. A világ olajtermelő országainak több mint fele túl van már saját olajcsúcsán, és így évről évre kisebb az exportálható olaj mennyisége.

Kísértet járja be Európát, sőt az egész világot – de ezúttal nem a kommunizmus, hanem a valóság kísértete. Egyidőben szembesülünk a klímaváltozással, az energiaválsággal és a pénzügyi-gazdasági rendszer megroppanásával: sokáig nem hittük, hogy ezek valaha is bekövetkezhetnek, vagy ha igen, csak a nagyon távoli jövőben, és így nem is foglalkoztunk velük. Azokat, akik egyáltalán szóba hozták ezeket a veszélyeket, a világvége őrült prófétáinak tartottuk.

Az említett három válság most nemcsak időben esik egybe, hanem szoros ok-okozati összefüggésben is áll egymással és erősíti egymás hatását, azaz "tökéletes vihart" képezve azzal fenyeget, hogy a legrosszabb esetben egész mai civilizációnkat elsöpri. Nagyon röviden összefoglalva a következőről van szó: A világ nagymértékű hitelezésre alapuló pénzügyi rendszere csak folyamatos és magas gazdasági növekedés mellett működik jól, hiszen csak így lehet visszafizetni a hiteleket és azok kamatait. Az energiaválság (elsősorban, de nem kizárólag az olajcsúcs) és a klímaváltozás miatt erősen lelassult a  gazdasági növekedés, sőt, a gazdaság sok helyen csökkenni kezdett. Ez megingatta a pénzügyi rendszert, ami aztán tovább gyengíti az egyébként is visszaeső gazdaságot. Mindez pedig, ahogyan már most is tisztán látható, társadalmi és politikai destabilizációhoz vezet, azaz nő a társadalmi konfliktusok, polgárháborúk és államközi háborúk száma és hevessége. Ezek önmagukban is pusztítóak, de a hatásuk most még erősebb, mert tovább súlyosbítják a pénzügyi és gazdasági problémákat.  E három válság, és az általuk okozott társadalmi és politikai feszültségek egyidejű és ilyen súlyos fellépésére a történelemben még nem volt példa, és minden arra mutat, hogy teljesen meg fogja változtatni az életünket.

Hosszú tépelődés után rászántam magam arra, hogy blogot indítok, amelyben a válság okaival, alakulásával és következményievel szeretnék foglalkozni. A szóba kerülő dolgok túlnyomó része nem az én felismerésem vagy kutatási eredményem lesz. Erre nincs is szükség, mert elsősorban az energiaválságnak és a klímaváltozásnak hatalmas irodalma van. 

A következő okokból döntöttem úgy, hogy a sok hozzáférhető információ ellenére blogot indítok.

Az első ok az, hogy a tömegtájékoztatás sehol a világon nem  igyekszik vagy egyáltalán nem is képes a válság okait feltárni. Ennek pedig az a következménye, hogy tévesen értelmezi a jelenlegi helyzetet, és rendre téves prognózisokat közöl. Elég végigolvasni, 2008 óta hányszor hirdették megbecsült nyugat-európai politikusok és az ő nyomukban a legtekintélyesebb európai lapok diadalmasan a pénzügyi és gazdasági válság végét – és tévedtek mindannyiszor. Egy másik példa: a világ egyik mértékadónak tartott gazdasági lapja, a The Economist 1999-ben hosszú riportban fejtette ki, hogy az akkori, mai mércével nézve nagyon alacsony olajárak még tovább fognak csökkenni (5 dollár körüli szintre), és komolyan a túlságosan alacsony olajárak veszélyeiről értekezett. (Aki nem hiszi, járjon utána: http://www.economist.com/node/188131) Ez nem elszigetelt példa, és érthetetlen módon még manapság is gyakorta jelennek meg ilyen cikkek, anélkül hogy köznevetség tárgyává tennék az őket publikáló lapokat.

A második ok abban rejlik, hogy a magyar sajtóban  a helyzet még rosszabb. A sajtó – és nemcsak a kormány által ellenőrzött része – rendkívül provinciális és szakszerűtlen. Ha pedig véletlenül felbukkan egy-egy megalapozott nézet, általában két tényező azonnal lerontja a hatását. Az egyik az, hogy gyakran kirekesztő vagy jobb esetben csak alig érthető nézetekkel keverednek, a másik pedig az, hogy olyan médiumokban jelennek meg, amelyek emblematikus szerzői és írásai embertelenek és ízléstelenek. Bogár László cikkei a Bayer Zsolt nevével fémjelzett Magyar Hírlapban, sűrűn teletűzdelve a magyarság szakrális léttalapzatáról folytatott elmélkedésekkel e jelenség iskolapéldáit nyújtják. 

Így az a helyezt állt elő, hogy megbízható elemzéseket jóformán csak magánszemélyek blogjain és non-profit szervezetek eldugott honlapjain lehet találni. Ezekből az internet szabadságának köszönhetően idegen nyelveken viszonylag sok van. Magyaroroszágon internetes keresésem szerint csak maroknyian foglalkoznak az olajcsúccsal és következményeivel. Az az érzésem, hogy ők egy kis szubkultúrát alkotnak, akik egymásnak írják szövegeiket, mert a szélesebb közönség egyáltalán nem figyel rájuk. 

Ez a nézőpont tehát még mindig nagyon marginálisnak számít. Ezért gondoltam, talán nem lesz fölösleges egy újabb blog indítása. Természetesen nincsenek illúzióim: nem hiszem, hogy ez a blog bármit is változtatna a helyzeten, de arra jó lesz, hogy rákényszerít a gondolataim rendezésére, és a lelkiismeretemet is megnyugtatja. Feci quod potui.