2013. január 30., szerda

Exportőrök és importőrök 4: Az USA az összeomlás szélén

 
Az Amerikai Egyesült Államokról szinte csak szuperlatívuszokban beszélnek: a legnagyobb, legerősebb, leggazdagabb, a világ egyetlen szuperhatalma... Az utóbbi időben elterjedt a médiában az is, hogy a világon egyedül az USÁ-t nem fenyegeti az energiaválság, mert nem hogy önellátó, hanem energiahordozó-exportőr lesz, egy új Szaúd-Arábia, és ezért a prosperitás új korszaka köszönt az Államokra. Csak mellékesen jegyezném meg, hogy ezt a nézetet csak az amerikai kormányzat Energiaügyi Hivatala vallja, na meg azok az újságírók, akik pénzért vagy tudatlanságból kritikátlanul átveszik ezt.

Kezdjük, mint mindig, most is a köőolaj export és import arányát mutató grafikonnal:



Mint látható, az USA olajcsúcsa az 1970-es évek elején következett be, ahogyan azt M. Hubbert megjósolta. A kitermelés azóta tartó folyamatos hanyatlását csak 2010 körül törte meg egy csekély növekedés, amelyről később még szó lesz. Látható az is, hogy a belső fogyasztás a 70-es évekkét olajválságát követő visszaesés után folyamatosan növekedett egészen a 2008-as gazdasági válságig, amely az ipari termelés visszaesése és a munkanélküliség megugrása miatt valamelyest visszavetette a fogyasztást, amely azonban még így is csaknem  napi 20 millió hordóra rúg. Az USA ennek következtében állandó és nagy mennyiségű olajimportra szorul, ami jelenleg mintegy 10 hordót tesz ki. Mivel az olaj ára 2005 óta nagyon magas, ez nem kis anyagi terhet ró Amerikára. Még szerencse, hogy az amerikaiak korlátlanul nyomtathatják a pénzt...

A 2010 körül tapasztalható csekély emelkedés a kőolajtermelésben a nem konvencionális olajtermékeknek köszönhető. Mint az alapfogalmakról szóló bejegyzésben említettem, a fő probléma ezekkel a csekély EROEI. Ezért ettől nem lehet várni, hogy visszahozza az olcsó és korlátlanul hozzáférhető olaj koszakát, az pedig, hogy az USA Szaúd-Arábiához hasonlítható olajexportőrré válik, végképp a fantázia birodalmába tartozik. 

Milyen kilátásai vannak az Egyesült Államoknak az olajcsúcs utáni világban? A kihívások hatalmasak. A településszerkezet sajátosságai és a tömegközlekedés rendkívüli fejletlensége miatt az amerikai élet elképzelhetetlen az autó nélkül. A nagy távolságok és a teljes motorizáció miatt az átlag amerikai kétszer annyi energiát használ fel, mint egy európai. De nemcsak a közlekedés, hanem az áruszállítás, azon belül is elsősorban az élelmiszerszállítás is teljesen a belső égésű motorral hajtott járművekre épül. És akkor még nem beszéltünk a hatalmas és több földrészen, bár mérsékelt sikerrel operáló hadsereg olajigényéről. Az USÁ-t tehát nagyon súlyosan érinti az olajcsúcs. Nem túlzás azt állítani, hogy csak csekély mértékű olajhiány is teljes káoszt és az eddiginél is súlyosabb recessziót okozna.

Próbál-e az USA, és ha igen, hogyan védekezni az olajcsúcs hatásai ellen? Vannak biztató, de bátortalan és kétes hatékonyságú próbálkozások az olajfüggőség csökkentésére. Kétségkívül terjednek a kisebb és gazdaságosabb autók, de ez nem fogja megoldani a problémát. A fenti grafikonról leolvasható, hogy a 70-es évek olajválságai után, amikor az amerikaiak leszoktak a 20-40 litert fogyasztó hatalmas országúti cirkálók gyártásáról, az olajfogyasztás nem csökkent, hanem éppen hogy nőtt, igazolva ezzel a Jevons-paradoxon érvényességét. Szintén az olajcsúcs tudomásul vételére utal, hogy Obama meghirdette egy nagy sebességű, államokat összekötő vasúthálózat megépítését. Nem tudom, a meghirdetés fázisán túljutott-e már ez a projekt, de még ha így is van, a befejezéséhez évtizedekre és hatalmas erőforrásokra lesz szükség. A helyzet azonban az, hogy sok idő biztosan nem áll az amerikaiak rendelkezésére, mert a világ kitermelés alatt álló olajmezői évi kb. 6 %-kal hanyatlanak, és így csak a termelés szintentartásához háromévente szükség lenne egy új Szaúd-Arábiára. Az pedig, hogy az ezáltal okozott gazdasági visszaesés közepette képes lesz-e az USA annyi energiát mozgósítani, szintén több, mint kérdéses.

Nem hiszem, hogy az USA vezetése komolyan hinne ezekben a megoldásokban. Sokkal nagyobb szerepet szánnak a már említett hadseregnek, a világ legnagyobb hadseregének, az erőforrások fölötti nemzetközi versengésben. Afganisztán, majd Irak megtámadása, az AFRICOM, a hadsereg afrikai parancsnokságának megalapítása mind ezt a célt szolgálja. A probléma csak az, hogy ahogyan az afganisztáni példa mutatja, az amerikai hadsereg képes hatalmas károkat okozni, de nem képes megnyerni a háborúkat, és elfogadtatni az amerikaiak fennhatóságát. Az ellenállók Vietnam óta tudják, hogy nem kell győzniük a háborúkban, hanem elég, ha pusztán folytatják a harcot, és az amerikaiak lassan de biztosan kimerülnek, majd megalázó kivonulásra kényszerülnek.

Mindezek után fel kell tenni a kérdést, hogy stabil-e az Egyesült Államok helyzete? A fentiekből úgy tűnik, a legkevésbé sem. Ez természetesen nem az én felismerésem. Az utóbbi időben két egymástól teljesen különböző amerikai gondolkodó is megfogalmazta azt a tézist, hogy az USA olyan összeomlás előtt áll, mint a Szovjetunió a 80-as évek végén. Az egyik Dimitrij Orlov, egy orosz származású emigráns amerikai, aki a Reinventing Collapse című könyvében, valamint oldalt is ajánlott blogjának számos bejegyzésében - szerintem meggyőzően - bizonyítja ezt a tézist. A másik gondolkodó nem más, mint Zbigniew Brzezinski, Carter elnök egykori külögyi tanácsadója, a hidegháború egyik legfontosabb amerikai stratégája, aki valószínűleg Orlovnak még a létezéséről sem tud. 2012-ben megjelent legújabb könyvében (Strategic Vision - America and the crisis of global power, New York, 2012) már nem tartja lehetségesnek, hogy az USA legyen az egyetlen szuperhatalom a világon, mert, hogy diplomáciai és katonai súlyának csökkenése miatt ugyanaz a sors vár rá, mint a Szovjetunióra. Brzezinski arra az elmúlt évtizedekben tőle elképzelhetetlen kijelentésre ragadtatta magát, hogy az USÁ-nak szüksége van Oroszországra!

Az USA összeomlása elkerülhetetlen, a kérdés csak az, mikor következik be. A választ senki sem tudja pontosan, de a legvalószínűbb az, hogy akkor, ha csődöt mond az amerikai pénzügyi modell. Ez a modell azon alapul, hogy a dollár a világ legfontosabb tartalékvalutája. Ezért az USA rengeteg fedezetlen dollárt nyomtathat, illetve teremtethet pusztán elektronikus úton. Mivel ez a pénz szinte azonnal elhagyja az országot, nem okoz inflációt. A modell másik bázisa az, hogy az amerikai kormány az államkötvényekkel korlátlanul adósodhat el, hiszen egészen mostanáig szinte mindenki azt gondolta, ez a legbiztosabb befektetés a világon. Az utóbbi években szaporodnak a jelei a modell összedőlésének. Egyre több ország számolja el kereskedelmi ügyleteit más valutákban, pl. euróban vagy renminbiben, és egyre kisebb az amerikai államkötvények vonzereje is, hiszen az amerikaiak mára olyan csillagászati méretű adósságot halmoztak fel, amit biztosan soha nem tudnak visszafizetni. Nem csoda, hogy a T-bondok legnagyobb vásárlója mára a FED lett. Ha a dollárba és az amerikai államkötvényekbe vetett bizalom végleg eltűnik, az USA nem lesz képes finanszírozni az olajimportot, és általában véve a külkereskedelmi mérleg hiányát. Az összeomlás ekkor fog bekövetkezni, és, hogy utána mi történik, azt senki sem tudja. Hogy ez a pont mikor fog elkövetkezni, azt, mint mondtam, senki sem tudja, de az biztos, hogy be fog következni. Én arra tippelek - és hangsúlyoznám, hogy ez csak egy tipp - hogy a következő 3-5 éven belül.

Post scriptum: Az előző bejegyzésben írtam arról, hogy az amerikai atomerőművek üzemanyaga 50%-ban az 1993-ban kötött Megatons to Megawatts szerződés alapján régi leszerelt szovjet atombombákból származik. A szerződés idén jár le, és nem fogják megújítani. Honnan veszi majd az USA az uránt? Vagy milyen más energiahordozóval pótolja? A probléma megoldása nem kevés kreativitást igényel majd. Érdemes lesz majd figyelni, mivel próbálkoznak az amerikaiak.





2013. január 25., péntek

Franciaország, Mali és az urán – újra

Miközben tovább folyik a franciák "terrorellenes háborúja" Maliban, Antonio Turiel, egy barcelonai fizikus, aki szerintem a legalaposabb blogot írja a világ energiahelyzetéről, fontos bejegyzést publikált a témáról, amelyet meleg szívvel ajánlok mindenkinek, aki tud spanyolul. Ld. oldalt a blogok között, a bejegyzés címe: El canto del gallo (A kakas éneke). Akinek nem  áll módjában elolvasni Turiel szövegét, annak röviden összefoglalom a legfontosabb téziseit:

- Az általam is leírtakkal összhangban Turiel szerint a francia beavatkozás oka az urán.

- Mégpedig nemcsak a Maliban található urán miatt, hanem azért is, mert a Nigerben kitermelt uránt Malin keresztül szállítják Franciaország felé. Niger a világ egyik legnagyobb urántermelője, és innen származik a francia uránszükséglet harmada.

- Az uránbányászat Nigerben különböző okok miatt egyre nehezebb, és ez arra kényszerítette Franciaországot, hogy együttműködjön Kínával, akinek szintén hatalmas az uránéhsége. A nehézségek tetejébe tehát a franciák kénytelenek osztozkodni a kínaiakkal a nigeri uránon.

- a világ uránellátása nagyon feszült. Két éve csökken a kibányászott urán mennyisége, és valószínű, hogy az "uráncsúcs" közelében járunk. Ráadásul idén lejár az a szerződés, amely alapján Oroszország leszerelt atomtöltetekből uránt exportál nyugatra. Ezt a szerződést valószínűleg nem fogják megújítani (amiben vsz. közrejátszanak Oroszország saját nehézségei az olajkitermelésben, ld. a korábbi bejegyzésemet).

- A háborúban tehát a francia lakosság és az ipar energiaellátása forog kockán. Pénzügyi és gazdasági nehézségei miatt (hogy mást ne említsek, jelenleg valamennyi francia autógyártó veszteséges) Franciaország nem engedheti meg, hogy hiányt szenvedjen az uránból, mert az azonnali összeomláshoz vezetne.

- Turiel, a modern világ Kasszandrája szerint lehetséges, hogy ez a háború a büszke gall kakas utolsó éneke...

Addendum 2013. jan. 31-én: itt egy angol nyelvű elemzés Franciaország, Kína és más ipari országok érdekeltségeiről Mali és Niger uránbányászatában, és ezek szerepéről a háborúban. A friss hírek szerint a francia csapatok időközben felszámolták a tuaregek legtöbb bázisát. Hogy ezzel visszatér-e a béke, hogy mi lesz a lakóhelyéről elűzött több mint 100 000 emberrel, és hogy továbbterjed-e a háború a szomszédos Algériára - mindez a következő hetek kérdése.

Addendum 2013. febr. 4-én: A francia kormány a múlt héten bejelntette, hogy július 1-től áramtakarékossági intézkedéseket léptet életbe. 1 órával az utolsó alkalmazott távozása után minden villanyt le kell majd kapcsolni a munkahelyeken, és hajnali 1 óra után nem maradhat égve egyetlen üzlet külső világítása sem (reklám, cégtábla). Franciaország kb. 750000 háztartás fogyasztásának megfelelő áramot akar ezzel megtakarítani. A bejelentés időzítése nem hagy kétséget afelől, hogy Franciaországnak nagyon súlyos problémái vannak az áramtermelés terén.

Máj. 23: Franciaországnak egyelőre nem sikerült teljesen úrrá lenni a helyzeten. A háború Maliban még nem ért véget, ma pedig a szomszédos Nigerben súlyos bombatámadás ért egy uránbányát, amelyet a francia Areva-konszern üzemeltet. Az afrikai felkelők szemlátomást pontosan tudják, hogyan lehet a legnagyobb kárt okozni a franciáknak.

2013. január 21., hétfő

Exportőrök és importőrök 3: Németország


Németország történetében az elmúlt 150 év alatt meghatározó szerepet játszott két paradoxon. Az ország rendkívül népes és iparilag fejlett, de nyersanyagokban és erőforrásokban rendkívül szegény (ill. nagyon hamar kimerültek a készletei), és ezért állandó, nagy mennyiségű és nem utolsósorban olcsó nyersanyag- és energiahordozó-importra szorul. Ezzel részben összefügg a másik paradoxon, miszerint Németország túl erős ahhoz, hogy csak egy legyen a többi európai ország között, de túl gyenge ahhoz, hogy stabil nagyhatalmi helyzetet vívjon ki magának. Ebben a bejegyzésben Németország erőforrás-helyzetéről lesz szó. Mint ki fog derülni, Németország helyzete korántsem olyan stabil, mint amilyennek Kelet- vagy Dél-Európából nézve tűnhet, és ennek az egyik oka éppen az energiahelyzet. Ezzel a német közvélemény egyáltalán nincsen tisztában, szemben a német politikai elittel. Ennek az egyik legékesebb bizonyítéka egy elemzés az olajcsúcsról és a szűkös erőforrások biztonságpolitikai következményeiről, amelyet a német hadsereg kutatóközpontja készített 2010-ben. A tanulmány, amelyből ehhez a bejegyzéshez sokat merítettem, szabadon letölthető az internetről, de rendkívüli fontossága ellenére nem érte el a mainstream sajtó és a közérdeklődés ingerküszöbét („publicado pero no publicitado“, mondják erre spanyolul).

Ma Németország kőolajszükségletének 80%-át mindössze 6 országból szerzi be, amelyek közül a legfontosabb Oroszország (35%), Norvégia (14%) és Nagy-Britannia (11%). A fennmaradó rész Líbiából, Kazahsztánból és Azerbajdzsánból származik. A Közel-Keletről a német olajszükséglet mindössze 6%-a származik. Mivel a három legnagyobb olajexportőr közül Nagy-Britannia és Norvégia politikailag stabilnak és szövetségesnek számítanak, ezért a Bundeswehr elemzése az olajimportot az Északi-tengerről – véleményem szerint indokolatlanul – problémamentesnek tartja. Ez az olajtermelő régió ugyanis túl van már a csúcsán, sőt Nagy-Britannia néhány éve már több olajat importál, mint amennyit kitermel. Ez azt jelenti, hogy Németország középtávon csak más országok rovására tud majd azonos mennyiségű olajimportot biztosítani magának. Mint egy korábbi bejegyzésben már írtam róla, Oroszország rendkívüli erőfeszítéseket tesz azért, hogy szinten tartsa olajkitermelését. A németek egyik legfontosabb nemzeti érdeke ezért az, hogy ez sikerüljön, és a kitermelt olajból változatlan, vagy szükség esetén még nagyobb mértékben részesedjenek (és az oroszok ne adják azt el másnak, pl. Kínának). 

A földgáz esetében hasonló a helyzet. A legnagyobb beszállító Oroszország, 37%-kal (2010-es adat szerint). Fontos még az EU-ból származó import (Hollandia, Norvégia, Nagy-Britannia). Mivel a földáz csúcsa a kőolajénál valamivel később fog bekövetkezni, a helyzet itt nem annyira feszült, mint az olaj esetében, de lényegében nem különbözik: erős függés Oroszországtól és a bizonytalan és drága északi-tengeri földgázmezőktől.

Németország ipari nyersanyag-helyzetének részletes elemzése helyett csak egyetlen tényezőre, az ún. ritka földek rendkívül feszült helyzetére hívnám fel a figyelmet. Sok fontos ritka föld (pl. az akkumulátorokhoz nélkülözhetetlen lítium) a kitermelés csúcsának közelében vagy már azon túl tart, áruk az elmúlt években erősen megemelkedett (néhány esetben háromszorosára), és mindennek tetejébe a kitermelés mintegy 97%-át Kína ellenőrzi. 

Ezt a helyzetet nemcsak a német iparvállalatok vezetői, hanem a Bundeswehr tanulmánya is nagyon veszélyesnek tartja. Az olajellátás visszaesése ugyanis Németországban is gazdasági recesszióhoz és állandóan magas munkanélküliséghez vezet. A következmények még ennél is súlyosabbak lehetnek, ha az olaj- és az energiaválság nem lineáris hatást gyakorol az országra, hanem egy fordulópont (tipping point) elérése után a társadalom és a gazdaság egyes részei hirtelen összeomolhatnak. Ebben az esetben annyira kaotikus helyzet állna elő, amelynek az alakulását teljesen lehetetlen előrejelezni.

Mivel a globális olajcsúcsot és az azt követő visszaesést nem lehet megakadályozni, Németországnak egyéni stratégiát kell alkalmaznia. A Bundeswehr elemzése szerint Oroszország kulcsszerepe a kőolaj- és földgázellátásban nagyon erős bizonytalansági tényező. A helyzetben két megoldás képzelhető el: az egyik, hogy más forrásból biztosítják a szénhidrogén-ellátást, vagy gondoskodnak arról, hogy a jó viszony az oroszokhoz fennmaradjon. Mivel az első út nem járható, Németország a másodikat választotta. Ezen a téren a legfontosabb lépés Gerhard Schröder volt kancellár nevéhez fűződik, aki kancellári megbizatása legvégén aláírta Oroszországgal a Balti-tenger alatt Szentpétervár közeléből Rügen szigetére vezető gázvezetékről szóló szerződést. A Nord Stream névre hallgató vezeték előnye a németek számára abban rejlik, hogy kikerüli a balti államokat és Ukrajnát, amelyek ezzel nagyot veszítettek diplomáciai súlyukból, és egészen biztos, hogy Németország nem töri majd magát, hogy Moszkvával szemben a védelmükre keljen. Nem túlzás azt állítani, hogy  mostantól Németország Oroszország anyácska keblein növekszik, ami kiélezett helyzetben az USÁ-hoz és az EU többi államához fűződő jó viszonynál is fontosabb lehet. A németek függésének árulkodó jele, hogy amint Schröder leköszönt a kancellári tisztségről, két hét múlva a Nord Stream projekt felügyelőtanácsában találta magát és azóta kifogástalan demokratának („lupenreiner Demokrat“) találja közvetett főnökét, Vlagyimir Putyint. Annyi pénzért nekem sem lenne kétségem az orosz demokráciában...

A 2011-es fukushimai atomkatasztrófa után a német kormányzat (élén egy volt fizikussal, aki jól tudja, mit jelent egy ilyen katasztrófa), elhatározta, hogy 2022-ig fokozatosan leállítják az atomerőműveket. Az így kieső villamos áramot fokozott importtal és megújuló energiaforrásokkal (szél, nap) szándékoznak pótolni. Ez azonban rögtön az áram árának emelkedését és a nagy német iparvállalatok tiltakozását vonta maga után.

Ezzel elérkeztünk a német ipar szerepéhez. Érzékelve a nyersanyag-ellátás problémáit, a legnagyobb vállalatok (olyan kaliberű cégek, mint a Siemens vagy a BMW) megalapították az ún. „Nyersanyagszövetséget“ (Rohstoffallianz). Ez a lobbi-szervezet azt követeli a német kormánytól, hogy minden áron, ha kell a hadsereg bevetésével védelmezze meg a német kereskedelmi érdekeket és az ipar nyersanyagellátását. A német média ugyan nem titkolja ezt, de igyekszik nem nagy hírverést kerekíteni neki, mert könnyen egy egykori bajszos, rikácsoló hangú államférfit juttatna az emberek eszébe...

A paradoxonnal kezdett bejegyzést egy paradoxonnal szeretném befejezni. Ha Európa és a világ sok részén gazdasági recesszió van, és csökken a energia- és nyersanyag-felhasználás, az könnyít német gazdaság helyzetén, mert könnyebben lehet bevásárolni a világpiacon. A külpiacok visszaesése azonban visszaveti az exportorientált német gazdaságot, és növeli a belső társadalmi feszültségeket. Hogy ez a paradoxon hogyan befolyásolja Németország viselkedését a pénzügyi válság 2008-as kitörése óta, az egy másik bejegyzés témája lesz.

2013. január 17., csütörtök

Franciaország, Mali és az urán

A címben szereplő három egymással szorosan összefüggő dolog nagyon ritkán fordul elő egy híradásban. Ehelyett vagy csak a harci események szűkszavú és mindenféle kommentártól mentes leírását, mintha csak a beavatkozás a világ legtermészetesebb dolga lenne, vagy rosszabb esetben az "iszlám terroristák" elleni dühödt szitkokat olvasni (ez utóbbira jó példa Seres László legutóbbi kirohanása a HVG-ben, amely jól mutatja, hogy a baloldali sajtónak is megvannak a Bayer Zsoltjai). Pedig a Franciaország, Mali és az urán közötti összefüggés roppant egyszerű:

- Franciaország elektromos áramtermelésének nagy része atomerőművekből származik.

- A világ uránpiaca nagyon feszült. Az elmúlt években mindig több uránt fogyasztottunk, mint amennyit a bányákból kitermeltünk. Ez úgy lehetséges, hogy régi atomfegyvereket is felhasználnak az atomerőművek üzemeltetéséhez. Ráadásul 2013-ban le fog járni egy szerződés, amelynek értelmében Oroszország uránt szállít nyugati országoknak.

- Mali északi részén, Azawadban, amelyben tavaly iszlamisták független államot próbáltak létrehozni, eddig ki nem aknázott uránkincsek vannak. Ezen kívül Franciaország uránellátásának egy része a szomszédos Nigerből származik.

Az összefüggés elég világos, előttünk a 2013-as év első erőforrás-háborúja.

2013. január 12., szombat

Az olajcsúcs utáni világ testközelből


Senki sem tudja jobban, hogyan alakul a világ olajtermelése, mint azok, akik hivatásszerűen ezzel foglalkoznak. A legnagyobb olajtermelő, a szaúdi ARAMCO sajnos elég szűkös és megbízhatatlannak tűnő információkkal látja el a világot, de a nagy amerikai és európai olajvállalatok valamivel transzparensebb módon működnek. Peter Vosel, a Shell vezérigazgatója, egyedüliként a hasonló pozícióban ülő vezetők közül, tavaly arra figyelmeztetett, hogy a világ jelenleg kitermelés alatt álló olajmezőinek hozama évi 5%-kal csökken, és ennek ellensúlyozására a következő évtizedben 4 Szaúd-Arábiának megfelelő új olajmező felfedezésére lenne szükség. Mivel ez biztosan nem fog bekövetkezni, az olajkínálat szűkülése és az olajár rendkívüli volatilitása vár ránk. 

A francia Matthieu Auzanneau, a Le Monde olajblogjának vezetője most közzétett egy elemzést a világ 4 legnagyobb olajvállalatának termelési mutatóiról (Exxon, Shell, BP, Total: meztelenek az olaj királyai?), amelyek megerősítik Peter Vosel előrejelzését. Röviden a legfontosabb adatok Auzanneau cikkéből: 
Az amerikai Exxon 2011-ben 27,5%-kal kevesebb olajat termelt ki, mint 2007-ben  (napi 1,338 millió hordó vs. 1,875 millió hordó). Ezalatt a fúrások száma 65%-kal, a kitermelés költségei pedig 112%-kal nőttek.
A holland Shell nyersolaj és folyékony földgáz termelése 2010 és 2011 között 9,5%-kal esett vissza.
A British Petroleum kitermelése 2010 és 2011 között hasonló ütemben, 9,1%-kal esett vissza, 2009-hez képest pedig 15% a csökkenés.
A francia Total szintén hatalmas visszaesésről volt kénytelen beszámolni. Míg 2007-ben még napi 1,509 millió hordó nyersolajat termeltek ki, addig ez az érték 2011-re 1,226 millió hordóra esett vissza, ami 18,8%-os csökkenést jelent. 

Bár a számok önmagukért beszélnek, álljon itt néhány kommentár. A nyersolaj kitermelése a négy nagyvállalat által lefedett területeken (Északi-tenger, USA, Afrika) kérlelhetetlenül csökken, annak ellenére, hogy hatalmas erőforrásokat (ld. az Exxon adatait) és a legmodernebb technikát mozgósítják a termelés szintentartása érdekében. Ha nincsen a földben több olaj, azt a legmodernebb tőkés vállalat sem tudja ellensúlyozni. Ez megcáfolja azt az állítást, hogy az olajtermelés csökkenése olyan országokban, mint pl. Venezuela csak  a korrupt állami vállalatok és az elavult technológia hibája lehet. Nem várhatjuk továbbá, hogy Szaúd-Arábia és Oroszország olajtermelésének küszöbön álló csökkenését a nagy nyugati olajvállalatok ellensúlyozni fogják.

Ha politikus lennék, nem forszíroznám tovább az autópályák építését, ha pedig magánemberként pénzem lenne, biztosan nem autóra költeném.


Addendum, 2013 febr. 6.: Matthieu Auzanneau legfrissebb cikkéből megtudhatjuk, hogy a legnagyobb oljavállalatok, az Exxon, a Chevron, a BP és a Shell olajtermelése 2012-ben is folytatta a 2007 óta kirajzolódó csökkenési tendenciát. A francia Total a jövő héten közli tavalyi adatait, és meg lennék lepve, ha nem csökkenésről számolna be.

Addendum, február 14.: A Total kitermelése valóban csökkent 2012-ben, ahogyan az elmúlt nyolc évben mindig. Részletek itt.

Addendum, ápr. 12.: e frissen megjelent elemzés szerint az egy éve államosított argentin olajvállalat, az YPF kőolaj- és földgáztermelése egy évtizede folyamatosan csökken, mostanra a 2003-as szint kb. 2/3-át teszi ki. Ez nagyon súlyos pénzügyi problémákat okoz mind az argentin vállalatoknak, mind a költségvetésnek.

Ápr. 20: Auzanneau cikke angolul itt.

2013. január 10., csütörtök

Eközben Spanyolországban...

Munkámat több roppant érdekes bejegyzésen (Németországról ill. a légi közlekedésről) némiképp lelassította egy utazás Spanyolországba, azon belül is Katalóniába. Az itt szerzett benyomásaim mély nyomot hagytak bennem, és ezeket szeretném röviden leírni. Az elmúlt több mint tíz év folyamán többször jártam Spanyolországban, sőt, egy rövid ideig éltem is ott,  és így valamelyest fel tudom mérni, mi változott az országban.

Utazásom előtt annyit tudtam a spanyol helyzetről, amit az újságokból bárki megtudhat. A hosszú időn át fújt ingatlanbuborék 2008-as kipukkanása óta a spanyol gazdaság recesszióban van, és ennek köszönhetően a munkanélküliség alig több mint 1 millióról 5 millió fölé emelkedett. A válságot az EU, a EKB és Németország nyomására a Zapatero vezette szocialista kormány és Mariano Rajoy néppárti kormánya egyaránt drasztikus megszorító intézkedésekkel, bankmentő csomagokkal és "reformokkal" próbálta kezelni, de ezek – micsoda meglepetés – ahelyett, hogy javítottak volna, csak rontottak a helyzeten. A helyzet javulásával még maga Rajoy sem számol: év végi sajtótájékoztatóján a recesszió folytatódását jelezte előre.

Mit érez ebből az ember az utcán járva? Az első feltűnő jelenség, hogy bármerre néz az ember, mindenhol táblák hirdetik, hogy lakások és üzletek eladók vagy kiadók (se vende, se alquila). Az átadásra kínált üzlethelyiségek nagy része már üresen is áll. A helyzet súlyosságát jelzi, hogy Valencia belvárosában van olyan utca, ahol minden bárt és éttermet eladásra kínálnak. Szomorú belegondolni, hogy szinte minden eladó lakás és üzlet mögött egy emberi tragédia áll. Ugyanezzel a helyzettel szembesülhet egyébként bárki, aki tesz egy sétát Budapest belvárosában.


Katalónia Spanyolországnak az a része, ahol még az eladó helyiségeket hirdetőknél is gyakoribbak  a katalán függetlenséget követelő táblák, plakátok és zászlók. A zászlók (senyera i l'estelada, a csillagos katalán zászló, ld. lent) gyakran függenek a magánlakások erkélyein, demonstrálva az independentizmus mögötti társadalmi támogatást. Bár a katalán függetlenséget korábban is gyakran követelték, az elmúlt évben bekövetkezett két fontos változás. Az egyik változás mennyiségi. A válság miatt jóval több támogatója van a katalán függetlenségnek mint korábban (a szept. 11-i barcelonai tüntetésen pl. 1,5 millióan vettek részt). A másik változás abban áll, hogy most már nemcsak marginális politikai szerevezetek, hanem a legjelentősebb katalán pártok is, köztük a két kormánypárt, a CiU és az ERC is függetlenségpárti. Sőt, a függetlenséget pártolja Katalónia legnépszerűbb embere, Josep Guardiola, az FC Barcelona volt trénere is.



A helyiek beszélgetéseit hallgatva feltűnik, hogy az egyik leggyakoribb szó a "crisis". Ismeretségi körömben, ahol javarészt diplomás, sőt, doktori fokozattal is rendelkező fiatalok vannak, az elmúlt egy évben tűnt fel a munkanélküliség addig ismeretlen jelensége. Az állással – még – rendelkezők közül is sokan állandó anyagi gondokkal küszködnek, mert cégük gyakran akár 5-6 hónapra is megcsúszik a fizetésekkel. 

Hogy ezek miatt milyen indulatok feszülnek a társadalomban, arról benyomást szerezhettem akkor, amikor egy összejövetelen valaki kiejtette Angela Merkel nevét, és ezt a gyűlölet spontán félórája követte, eddig általam soha nem tapasztalt intenzitással. Az országban egyébként is mindennaposak a tüntetések, amelyek néha erőszakba is torkollnak. Nyáron például az asztúriai bányászok rakétákkal lőtték a rendőröket és a sínek fölött kifeszített huzalokkal szabotálták a vasúti közlekedést. Néhány napos ottlétem alatt Barcelonában két tüntetésnek is szemtanúja voltam (vsz. azért csak kettőnek, mert mégiscsak karácsony volt), az egyiket a szakszervezetek rendezték a Nemzeti Bank épülete előtt, a másikat pedig a taxisok.

Spanyolországban járva az volt ezért az érzésem, hogy az ország nagyon közel jár a társadalmi robbanáshoz. Hogy pontosan mikor történik ez, milyen szikra váltja majd ki és ki ki ellen fog harcolni, azt nem tudom, de meg vagyok róla győződve, hogy ez hamarosan meg fog történni.