2013. április 25., csütörtök

Exportőrök és importőrök 5: Egyiptom, a puskaporos hordó

Életkép Kairóból, 2011 telén. ( Forrás)

A Telepolis nevű német híroldalon igen alapos híradás jelent meg Egyiptomról („Egyiptom: minden irányban kiszolgáltatva“), amely alapján nem túlzás azt állítani, hogy az ország a két évvel ezelőtti, Mubarak bukásához vezető felkelés után újra a robbanás küszöbén áll. Bejegyzésemben először a Telepolis cikke nyomán röviden összefoglalom, mi a helyzet Egyiptomban, majd a problémák mélyebben fekvő okaira szeretnék rámutatni az export-ország modell segítségével. 

Két évvel Mubarak bukása után a demokratikusabbá vált Egyiptomnak a következő problémákkal kell szembenéznie. Az ország pénzhiány miatt nem tud elegendő olajat és gázt importálni. Ezért az energiaárak az egyiptomiak pénztárcájához képest rendkívül magasak, ráadásul gyakoriak az áramszünetek, és a benzinkutaknál erőszakos jelenetekre is sor kerül, mert gyakran nem tudnak minden vevőt kiszolgálni. Az elmúlt két évben a magas világpiaci olajárak a devizakészletek drasztikus csökkenését (30-ról 13 milliárd dollárra), és 6-8 milliárd dollárra tehető fizetési hátralék felhalmozását okozták. Az egyetlen biztos olajszállító Kuvait, amely, egy még Mubarak idején kötött szerződés alapján, 9 hónapos fizetési határidővel szállít Egyiptomnak olajat. Egyiptomot ismerő barátaim szerint a helyzet annyira feszült, hogy gyakran a hadseregnek kell benzinkutakat biztosítania. 

Pénzzavarait Egyiptom eddig török, iraki és katari kölcsönökkel oldotta meg, de ezek a források hamarosan el fognak apadni. Ezen kívül az ország mintegy két éve tárgyal az IMF-fel egy 4,8 milliárd dolláros hitelről. A probléma az, hogy az IMF-hitel feltételét a pénzvilág szaknyelvének eufemizmusával szólva „strukturális reformok“ képezik. Ez Egyiptom esetében az energia- és az élelmiszerfogyasztás állami szubvencióinak csökkentését jelentik. Ha ez megtörténik, az azonnal éhínséghez vezet, és ez lehet az oka annak, hogy az egyiptomi vezetés vonakodik megkötni szerződést a Valutaalappal. 

A szubvenciók ugyanis létfontosságúak. Az egyiptomi lakosság szegénységi küszöb alatt élő 40%-a csak ilyen mesterségesen alacsonyan tartott árakattud megfizetni (a kenyér pl. átszámítva kevesebb mint 1 eurócentbe kerül). Egyiptom a világ legnagyobb gabonaimportőre, és az utóbbi évek gabonaár-emelkedései önmagukban is nagyon súlyosan érintették. Ez, a fent említett pénzügyi problémákkal párosulva oda vezetett, hogy idén a tavalyinál 10%-kal kevesebb gabonát tudtak importálni. A jelenlegi készletek június végéig elegendőek. 

Mindezek után nem meglepő, hogy Egyiptomot gazdasági visszaesés is sújtja. Elsősorban a korábban virágzó textiliparban mennek tönkre sorra a vállalatok. A munkaerőpiacra évente belépő mintegy 700.000 fiatalnak így nem sok esélye van az elhelyezkedésre. 

Egyiptom helyzete tehát kétségbeejtő, és nem látni, mi hozhatna javulást. De hogyan jutott ide Egyiptom? Hiszen nem is olyan régen még nagy bevételekhez jutott a szénhidorgénexportból, és az arab világ viszonylag jobb módú államai közé tartozott. A helyzetet jobban megérthetjük az ország kőolaj- és földgáz-termelését mutató grafikonok alapján. 


Mint látható, Egyiptom olajcsúcsa az 1990-es évek közepén következett be, majd a belső fogyasztás emelkedése miatt 2010-re lényegében nem származott bevétele az olajexportból. A Telepolis híradása arra utal hogy azóta az ország olajimportra szorul. 


A gáz esetében valamivel jobb a helyzet, mert a földgáztermelés szemlátomást mostanában jár a csúcsán, de a kitermelés drasztikus hanyatlása még nem következett be. A belső fogyasztás azonban kérlelhetetlenül emelkedik, és ez erősen csökkenti a földgázexportból származó bevételeket. Mint látható, 2011-ben a földgázexport az előző évihez képest 28%-kal csökkent. 

Ezzel párhuzamosan valóságos népességrobbanás zajlik. 2000 óta több mint 20%-kal nőtt a népesség, megközelítve mostanra a mintegy 80 millió főt. Ezzel Egyiptomban csaknem annyian élnek, mint a jóval nagyobb megművelhető földterülettel és fejlettebb iparral rendelkező Németországban. Ez a népesség részesülni akar a modern civilizációból (villany, vezetékes víz, motorizáció), és természetesen nem mondhat le az élelemről sem. 

Egyiptom helyzete addig volt stabil, amíg a szénhidrogénexportból állandóan pénz áramlott az országba. Ez tette lehetővé – a külföldi támogatáson kívül – Mubarak diktatúrájának a fennmaradását 1891-től harminc éven át. A bevételeknek köszönhetően ugyanis az életszínvonal viszonylag elfogadható volt, fent lehetett tartani a bőkezű szubvenciók rendszerét, és nem utolsósorban finanszírozni lehetett a félkemény diktatúra elnyomó gépezetét. Így, bár Mubarak sohasem volt nagyon népszerű, biztosítva volt a rendszer fennmaradása. 2011-re a diktátor számára kedvezőtlen belső és külső tényezők összejátszása elsöprő erejű felkelést robbanott ki. Az energiahordozók exportjából származó bevételek elapadásával egyidőben megemelkedtek az élelmiszerárak (a szénhidrogén-árak emelkedése és az éghajlatváltozás miatt, ld. erről az Éhség c. bejegyzést). A népharag elsodorta ugyan a bűnbaknak kikiáltott Mubarakot, de a mélyebben fekvő problémákat nem tudta megoldani. Talán azért mert nincs is rájuk megoldás. 

Egyiptom története az export-ország modell iskolapéldája. A szénhidrogénkészletek modernizálása lehetővé tette az ipar és a mezőgazdaság modernizálását és az életszínvonal emelését. Mindez a népesség növekedéséhez vezetett, amely magával vonta a belső fogyasztás emelkedését is. Az emelkedés még akkor is folytatódott, amikor az ország már túljutott az olajcsúcsán és a gázcsúcs közelébe érkezett. Ettől azonban az ország pénzügyi egyensúlya felborult és megnehezítette a népesség élelmiszer- és energiahordozó-import útján történő ellátását. Ezen a ponton tartunk most. Hogy ezután mi következik, azt senki nem tudja pontosan, de hogy nem lesz békés, az szinte biztos.

P. S., ápr. 26.: Vessenek egy pillantást Gail Tverberg elemzésére arról, hogyan omolhatnak össze az olajexportáló országok. Kiderül belőle, hogy a Közel-Keleten Szíria és Jemen ugyanabban a cipőben jár, mint Egyiptom. Szíriában hosszú ideje véres polgárháború zajlik, és Jemenből sem érkeznek jó hírek.
Most vettem észre, hogy Tverberg már két évvel ezelőtt megírta lényegében ugyanazt, amiről a fenti bejegyzés szól. Nem lepne meg, ha találnék még néhány cikket, amiben ugyanerről van szó, annyira nyilvánvaló az összefüggés az olajexport visszaesése és a pénzügyi összeomlás között.

Add. jún. 17.: Egyiptomra a fent vázoltak mellett még egy dolog fenyegeti. Egyiptom az 1929-ben és 1959-ben a Nílus vizének felhasználásáról kötött álllamközi szerződések fő kedvezményezettje, mert jóval több víz kiemelésére jogosult, mint a folyó felső szakasza mentén levő országok. És itt van a probléma: Egyiptom a déli országok jóindulatára és saját nemzetközi tekintélyére van szorulva a szerződések érvényesítésében. Mivel azonban a Nílus-völgy valamennyi országa hasonló cipőben jár, mint Egyiptom (népességrobbanás, olaj- és élelmiszer áremelkedés, aszályok), arra fognak kényszerülni, hogy megszegjék az Egyiptomnak kedvező szerződéseket (ld. bővebben itt). Most éppen az kelt feszültséget, hogy Etiópia hamarosan elkészül egy hatalmas duzzasztógáttal a Kék-Níluson, ami jelentősen csökkenteni fogja a folyó alsó folyásán rendelkezésre álló víz mennyiségét. Mivel Egyiptom ezt a veszteséget a jelenlegi rendkívül feszült helyzetében nem tudja kompenzálni, Mursi egyiptomi elnök érthető módon háborúval fenyegeti Etiópiát. Az előbb idézett elemzés szerint komoly esélye van egy véres háborúnak a Nílus-völgy országai között.

2013. április 20., szombat

Az elektromos autó: a csendes forradalom?



A Frankfurter Allgemeine Zeitung csütörtöki számában himnikus hangvételű cikk jelent meg a BMW lipcsei gyáráról, ahol a cég i3 névre hallgató teljesen elektromos meghajtású autóját gyártják. Tudomásom szerint ez lesz az első nagy szériában készülő nem hibrid, hanem tisztán elektromos hajtású személyautó. Az i3 példáján felmérhetjük, hol tart most az elektromos technika az autógyártásban, és mennyire képes kiváltani a benzines és a gázolajos meghajtást.

A kelet-európai olvasóban már a FAZ cikkének bevezető mondatai is a kommunista sajtó termelési riportjait idézik fel (nem kevesebbet állít ugyanis, mint hogy „a konszern újra feltalálja az autógyártást“). Ennek ellenére a cikk által megadott adatokból is világos, hogy az emelkedett stílus a projekttel kapcsolatos nagyon súlyos problémák elleplezésére szolgál. Egy kicsit tovább kutatva pedig az is kitűnik, hogy sem az i3, sem más típusú elektromos autó soha sem fog széles körben elterjedni. 

Kezdjük a BMW i3 típusú autójával! A karbon karosszériás jármű a kompakt autók kategóriájába tartozik, 3,85 m hosszú, és négy személy fér el benne (az európai szabvány szerint, de Afrikában biztosan 15 személyt is elvinne). Az autó impozánsan erősnek tűnik az alapján, hogy mindössze 8 másodperc alatt gyorsul fel 100 km/órára. A tisztán elektromos hajtású autóhoz minden vevő egy otthoni feltöltő állomást kap, amellyel 8 óra alatt teljesen feltöltheti az akkumulátorokat. A problémák ott kezdődnek, hogy az autó hatótávolsága mindössze 130-160 km. Azért, hogy országúton is használható legyen ez a típus, a gyár szerte Németországban 4600 gyors töltőállomást szándékozik elhelyezni az utak mellett. Ezeknél 30 perc alatt fel lehetne tölteni az akkumulátorokat. A BMW mérnöke szerint ez nem probléma, hiszen az utasok ilyen időközönként egyébként is megállnának egy kávészünetre az autópálya pihenőjénél. Az i3 típusú gépkocsi ára 40000 euró lesz. 

Aki tehát megvásárolja ai i3-at, egy luxusautó áráért kap egy kompakt kocsit (a BMW 5-ös modelljei kerülnek ugyanis annyiba, mint az i3), amelyet ráadásul még a német autópályákon is csak korlátozottan és átgondolt útvonal-tervezés mellett tud használni, alsóbbrendű német utakon és külföldön egyáltalán nem. Az autó egyedül a városi forgalomban egyenrangú társa a benzinnel vagy gázolajjal hajtott társainak. A benzinköltségektől ugyan megszabadul az autótulajdonos, de ezt kompenzálja a rendkívül magas vételár és az elektromos feltöltés költsége. Ezek alapján nem tudom elképzelni, hogy néhány dúsgazdag fogorvosfeleségen kívül sokan megvásárolják a BMW i3-at. 

Ezeken a problémákon kívül van még néhány nehézség, amelyeket a FAZ cikke elegánsan elhallgat, pedig ezek tovább rontják az elektromos autó használati értékét. Mindenki tapasztalhatja, hogy a mobiltelefonjának vagy a laptopjának az akkumulátora az idő múlásával egy feltöltéssel egyre rövidebb ideig bírja, majd 3-5 év elteltével a hordozható szerkezet már csak vezetékről működik. Ez a legfejlettebb lithium-ion technikát használó akkumulátorokra is igaz, és a BMW modelljében is ilyenek működnek. Ez azt jelenti, hogy az i3 néhány év használat után a mostani igen szerény hatótávolságnál is kevesebbre lesz képes. Azaz valószínűleg 3-5 éven belül ki kell majd cserélni az akkumulátorokat, ami nem kevés pénzbe fog kerülni. 

Itt érkezünk el egy további problémához. Az akkumulátorokhoz nagy mennyiségű lithiumra van szükség, amely azonban, mind minden ezen a Földön, véges mennyiségben áll renelkezésre. A probléma az, hogy a világ ismert lithium-készletei Bolívia és Chile néhány lelőhelyében koncentrálódnak, és úgy tűnik, hozamuk nem fokozható tovább. Azaz, ha néhány év múlva ki kell cserélni az akkumulátorokat, az a lithium-hiány miatt vagy lehetetlen lesz, vagy csillagászati összegbe fog kerülni. Az egyetlen kiutat egy forradalmian új és azonnal ipari méretekben bevethető technológia jelentené, de ilyen egyelőre nincs a láthatáron (Ehhez ld. részletesebben Antonio Turiel: Az elektromos autó, egy súlyos hiba c. bejegyzését). 

Van természetesen egy másik nehézség is, mégpedig az, hogy honnan vennénk annyi elektromos áramot, amennyivel jelentősebb mennyiségű elektromos autót meg lehetne hajtani. Ezzel most nem is foglalkoznék, mert már az előzőekből is világos, hogy szó sincsen csendes forradalomról, az elektromos személyautó soha nem fog széles körben elterjedni. Amíg kapható lesz benzin, még ha nagyon magas áron is, a hagyományos autók felülmúlják majd az elektromosokat. Ha pedig akadozni fog az üzemanyag-ellátás, az embereknek már nem lesz pénzük ilyen drága autókra. Azaz előbb-utóbb búcsút kell mondanunk a férfiasság, a szabadság és a polgári jólét szimbólumának, az autónak. Szerencsére van időnk felkészülni rá: egy friss híradás szerint a magyar benzinkutak forgalma a gazdasági válság kitörése óta mintegy harmadával csökkent.

A jövő közlekedési eszköze a bejegyzés elején látható képpel ellentétben tehát valószínűleg így néz majd ki: 

Add. 2013. aug. 7: Olvassák el Tom Murphy san diegoi fizikus igen részletes elemzését a tisztán elektromos és a hibrid autókról. Konklúziója: "A töltési idő, a hatótávolság, az ár, az anyagok és az akkumulátorok élettartamának korlátai miatt nem valószínű, hogy a hétköznapi üzletmenet (business as usual) keretei között a kőolajjal hajtott autókat helyettesíteni lehet elektromos járművekkel"

2013. április 11., csütörtök

Az olajcsúcs nem-lineáris hatásai



Az előző bejegyzés a fejlett világ pénzügyi rendszerét fenyegető veszélyekről szólt a pénzügyi válság új fejezetében, amely a ciprusi bankok megroppanásával kezdődött. A pénzügyi rendszer változatlanul fennálló belső feszültségei és a világgazdaság fundamentális problémái (az energia- és nyersanyagellátás, továbbá a klímaváltozás terén) arra utalnak, hogy a ciprusihoz hasonló pénzügyi összeomlások a közeljövőben másutt is be fognak következni, és az IMF, EKB, az EU, az USA és más országok még kétségbeesetebben próbálják majd menteni a menthetetlent, azaz minden létező erőforrás átcsoportosításával életben tartani a bankokat. 

A bankok újra és újra bekövetkező összeomlásai tipikus példáit nyújtják az említett fundamentális problémák nem lineáris következményeinek. Azaz miközben a gazdasági tevékenységek jövedelmezőségét meghatározó tényezők lassan és folyamatosan romlanak, addig a pénzügyi rendszerben egy ideig nem történik semmi különleges, ami aggodalomra adhatna okot. Bár növekszik a nem fizető hitelek száma, erősödik a tőkekivonás, de a bankok hétköznapi ügymenetükhöz tartozó módszerekkel hosszú ideig kezelni tudják a helyzetet. Egy előre nem jelezhető pillanatban azonban ezek a folyamatok elérhetnek egy fordulópontot, amikor már ezek a módszerek nem segítenek, és a bankok hirtelen összeomlanak. Mint egy egészségtelen életmódot élő ember, aki több évtized tünetmentes élet után hirtelen szívinfarktust kap, és néhány perc alatt beadja a kulcsot. 

Ezeket az összeomlásokat szinte lehetetlen pontosan előrejelezni. Csak abban lehetünk biztosak, hogy be fognak következni, de hogy hol és milyen formában, azt senki nem tudja. Ezért némi szkepszist javaslok olvasóimnak, ha olyan magabiztos kijelentéseket olvasnak, hogy „az euró/dollár/forint ekkor és ekkor össze fog omlani“. Bár az összeomlás korántsem kizárt, az időpontot senki sem tudja előre. 

Az összeomlások kiszámíthatatlansága nem jelenti azt, hogy ne lenne érdemes foglalkozni velük, hiszen nagyon is húsbavágó kérdésekről van szó. A legjobb elemzés, amit erről a témáról olvastam, David Korowicz „Tipping Point. Near-Term Systemic Implications of a Peak in Global Oil Production. An Outline Review“ c. tanulmánya, amely innen szabadon letölthető. Azok kedvéért, akiknek nem áll módjában elolvasni a mintegy 50 oldalas szöveget, az alábbiakban összefoglalom néhány fontosabb tézisét (főként 35-42. o.). 

A bankcsődök csak az egy részét alkotják a pénzügyi rendszer összeomlásának. A bankok összeomlása miatt nem fogják majd elfogadni az ún. akkreditíveket (letters of credit), amelyeken a nemzetközi kereskedelem alapul. A hitelezés rendkívül vissza fog szorulni, ami nagyon megnehezíti majd a tőkeigényes beruházásokat, mint pl. a megújuló energiaforrások kiaknázását. A magánnyugdíj-rendszer – már ahol még egyáltalán létezni fog – szintén csődöt fog mondani. Hiszen ez a szisztéma azon az előfeltevésen alapul, hogy a gazdaság a dolgozók egész aktív életpályája alatt, azaz évtizedeken át folyamatosan növekedni fog. Mivel, mint láttuk, ez lehetetlen, a nyugdíjakat sem lehet majd kifizetni. 

A nem-lineáris hatásoknak az ún. kritikus (azaz kritikus jelentőségű) infrastruktúra is ki van téve. A számítógépek és egyéb hasonló készülékek ára például a jövőben a gyártás energia- és nyersanyag költségeinek emelkedése miatt nőni fog. Közben a potenciális vevőknek az energia- és elelmiszerárak növekedése miatt egyre kevesebb pénze lesz ezekre a termékekre (hány magyar, vagy mondjuk havi 400 euróból élő német munkanélkülinek van pénze új számítógépre?). Ha ehhez a hozzávesszük, hogy ezeknek a készülékeknek az élettartama ritkán haladja meg a 3-5 évet (mert úgy vannak tervezve, hogy ennyi idő után mindenképpen le kelljen őket cserélni), könnyű belátni, hogy előállhat olyan helyzet, amikor hirtelen számítógép nélkül maradunk. Gondoljon bele a Kedves Olvasó, csak a gondolatkísérlet szintjén, milyen hatást gyakorolna a munkájára és a magánéletére, ha egy hétre számítógép nélkül maradna. Azt hiszem, a legkevésbé fájdalmas következmény az lenne, hogy ezt a bolgot sem tudná olvasni. 

Egy harmadik terület, ahol hirtelen bekövetkező sokkokkal kell számolni, az élelmiszer-ellátás. A fejlett világ lakosságának túlnyomó részének az élelemezése a szupermarketetől függ. Ezek a árukat nagyon nagy távolságról, sokszor egy másik kontinensről szerzik be. Hogy egy szélsőséges példát említsek, Anglia élelmiszerellátása például 60%-ban külföldről származik. Ez a rendszer csak akkor működőképes, ha a kereskedelmi útvonalak biztonságosak, van elég gázolaj a hajók és a kamionok meghajtásához és működik az akkreditívek rendszere. Ez az, ami a jövőben korántsem tűnik teljesen biztosnak. A sebezhetőséget fokozza, hogy az üzletek csak nagyon rövid időre elegendő készletekkel rendelkeznek. Minden árunak szinte percnyi pontossággal kell megérkeznie nagyon nagy távolságról (just in time delivery). Ezt azért alakították így a vállalatok, hogy megspórolják a raktározás költségeit. Nos, egy hirtelen bekövetkező sokk a pénzügyi rendszerben vagy az olajellátás terén ezért szükségszerűen néhány napon belül éhínséghez vezet a világ bármely részén. 

Korowicz szerint tehát ezek azok a területek, amelyeken az olajcsúcs nem-lineáris, azaz sokkszerű következményekhez vezethet. Hogyan lehet rájuk felkészülni? Azt szokták mondani, tartsunk otthon legalább egy hónapra elegendő készpénzt, nem romló élelmiszereket (olajat, rizst, lisztet és tartósított húst) néhány hétre. Ezekkel az intézkedésekkel kétségtelenül enyhíteni lehet az összeomlás utáni első nagyon rövid időszak megrázkódtatásait, és ezért nem is haszontalanok. A jelenlegi rendszerben, az általa lehetővé tett életmód keretei között azonban lehetetlen teljesen kivédeni az összeomlás katasztrofális hatásait. Mivel szükség esetén mindannyian improvizálni kényszerülünk majd, nem árt legalább sejtenünk, milyen problémákkal nézünk szembe. Ezért írtam ezt a bejegyzést, és nem azért, mintha kedvemet lelném az ijesztgetésben.

2013. április 3., szerda

Ez a bankmentés lesz a végső



A ciprusi banválság kitörése óta a következő államokról látott napvilágot, hogy a betétesek pénzének bevonásával mentenék meg a pénzügyi rendszer szempontjából nélkülözhetetlen (too big to fail) bankjaikat, abban a – természetesen valószínűtlennek tartott – esetben, ha fizetésképtelenné válnának: Európai Unió, USA, Kanada. Ami tehát a kicsiny Cirpuson történik, a főpróbája annak, ami azegész fejlett világban sokkal nagyobb méretekben zajlik majd le. Ahogyan Michel Chossudovsky fontos cikkében felhívja rá a figyelmet, ez egyrészt a nyilvános beismerése annak, hogy a 2008-ban kezdett bankmentő (bailout) csomagok csak rövid időre enyhítették a válságot. E csomagok keretében az állami költségvetések terhére hatalmas összegeket utaltak át a bankoknak, ami csak a drasztikus megszorító intézkedések mellett volt lehetséges. Az eredmény: hatalmas társadalmi problémák, munkanélküliség és recesszió szerte a fejlett világban. Bár ez nem kizárólag a bankmentő csomagok következménye, de kétségtelen, hogy súlyosbították a helyzetet, pusztán azért, hogy a bankok életét meghosszabbítsák néhány évvel. Könnyen belátható, hogy a bankok jó helyzete az elmúlt 5 évben csak rövid ideig fenntartható látszat: hogyan is lenne lehetséges, hogy az általános gazdasági visszaesés közepette a bankok prosperáljanak? 

A gazdasági visszaesés és a költségvetési megszorítások közepette nem lehet majd a bankokat megint uyganúgy kimenteni, ahogyan az 2008 és 2013 között megszokott volt. Jobb híján ezért nyúlnak majd most a betétesek pénzéhez. Míg az elmúlt öt év bankmentései elsősorban a velük együtt járó megszorítások miatt elsősorban a kisembereket sújtották, a betétek bankkonszolidációs célú felhasználása a hosszú éveken át spóroló jómódúak (pl. orvosok, jogászok, mérnökök) és a kis- és középvállalkozások számára jelentenek majd nagy érvágást. Őket legfeljebb azzal kárpótolják majd, hogy résztulajdonosaivá válhatnak az összeomlásra ítélt bankoknak. Remek üzlet, ugye? Rajtuk kívül az intézkedések áldozatai lesznek még azok a bankok, amelyek nem ítéltetnek elég fontosnak az egész pénzügyi rendszer fennmaradása szempontjából. A világosan belátható közvetlen következménye mindennek a bankokba vetett bizalom megrendülése. Közvetett, de korántsem távoli következménye pedig a gazdasági válság további elmélyülése, a társadalmi és államközi feszültségek mélyülése, stb. stb. 

Felvetődik ezen a ponton a kérdés, mi lesz, ha ezek az intézkedések is hatástalannak bizonyulnak, csakúgy mint a válságkezelés első menetének mentőcsomagjai? Mihez nyúlnak majd a bankok, ha újra megrendül a helyzetük? Mivel már nem sok fosztogatnivaló marad, amit erőszak alkalmazása nélkül el lehet venni, könnyen lehet, hogy ez a bankmentés lesz a végső. A következő bejegyzést annak a legtöbbünk szempontjából jóval fontosabb kérdésnek szentelem majd, mi történik, ha pénzügyi rendszer összeomlása miatt fennakad a fejlett világ lakosságának ellátását biztosító kontinenseken átívelő kereskedelem. Feltételezem ugyanis, hogy olvasóim nagy része nem bankár, és 100 000 eurónál nagyobb betéte sincs a bankban. Addig is mi mással búcsúzhatnék, mint az Internacionáléval? Sohasem  gondoltam, hogy ez a rettenetes mozgalmi dal valamikor újra aktuális lesz. Most mégis mindenki találhat benne valami megszívlelendőt, legyen dúsgazdag bankár, a túlélésért küzdő vállalkozó vagy nincstelen munkanélküli, éljen Párizsban vagy Szatymazon.