Dec. 11-én részt vettem a tandíj (vagy költségtérítés) bevezetése ellen tartott tüntetésen a Műegyetem aulájában. A részvételre két dolog indított: egyrészt egyetértettem a diákszervezetek követeléseivel, másrészt kíváncsi voltam, hogyan értelmezik a helyzetet a diákok, és milyen kiutat látnak belőle. A legfontosabb és a legkellemesebb tapasztalatom az volt: a nagyszámú résztvevő rendkívül hevesen és egyértelműen adott hangot a tiltakozásának. Emögött biztosan nem csak a tandíj bevezetése fölött érzett felháborodás állt, hanem az is, hogy az árak és a munkanélküliség növekedése valamint a gazdaság folyamatos visszaesése miatt a feszültségek egyre nőnek az egész magyar társadalomban. A tüntetés bennem azt a benyomást keltette, hogy ezek a feszültségek nagyon közel vannak a kitöréshez szükséges szinthez. Lehetségesnek tartom, hogy a diákok példáját mások is követni fogják. A következő időkben nagy szükség lesz egy jól fejlett protest-kultúrára, és ezért nagyon örültem a tüntetésnek.
Ami azonban a helyzet értelmezését és a elképzelt kiutat illeti, a tüntetésen hallottak némi csalódást okoztak. Jól tudom, hogy egy ilyen tömegmegmozdulás nem megfelelő alkalom az árnyalt és tényszerű elemzésre. A fő cél nem az elemzés és a stratégia felvázolása volt, hanem a nyomásgyakorlás a kormányra és a hallgatóság feltüzelése volt, ami a legtöbb szónoknak kitűnően sikerült. A diákszónokok a retorika terén messze felülmúlják a legtöbb politikusokat! A szerdai tüntetés kétségtelen sikere ellenére azonban biztos, hogy ha a diákok (és a társadalom többi része) valóban úgy értelmezi a helyzetet, ahogyan az a beszédekből kitűnt, akkor keserves csalódásokban lesz még részük.
Hogyan látják tehát a diákok a helyzetet? A kormány, különösen Orbán miniszterelnök és Hoffmann Rózsa államtitkár gonosz és inkompetens. Gonosz, mert nem akar kritikus és kiművelt emberfőket az országban, és ezért könyörtelenül kizárja a fiatalokat a felsőoktatás adta előnyökből, amelyeknek ők még tandíj fizetése nélkül jutottak a birtokába. Inkompetenciájuknak pedig azzal adják fényes bizonyítékát, hogy eltérnek a fejlett nyugati világ trendjétől, ahol egyre több és több pénzt és figyelmet fordítanak a felsőoktatásra, mert tudják, a tudásalapú gazdaság nem létezhet magasan képzett munkaerő nélkül. Ebből a helyzetértelmezésből fakad a felvázolt kiút: leváltani minimum Hoffmannt, de inkább az egész kormányt és kormánypártot (mivel a tüntetésen kerülték a direkt politizálást, ez viszonylag kevés hangot kapott), és több pénzt adni az egyetemeknek (ez volt a fő követelés).
Nehezen tévedhetnének nagyobbat. Nem ismerem személyesen se Hoffmannt, se Orbánt, és így nem tudom, milyen emberek és pontosan mit gondolnak és éreznek a világról. De még ha valóban gonoszak és inkompetensek lennének, akkor sem hiszem, hogy csak ezzel meg lehetne magyarázni a viselkedésüket. E személyes tényezőknél súlyosabbnak gyanítom az ország gazdasági, pénzügyi és társadalmi helyzetét. Már hosszú ideje folyamatosan tart a recesszió Magyarországon, és nincs jele a fellendülésnek. Idén az élelmiszer-árak emelkedése különösen nehéz helyzetbe hozta a magyar társadalom nagy részét kitevő egyik hónapról a másikra tengődő rétegeket. Mindennek tetejébe jövőre önkormányzati csődök sora fenyeget, ha a kormány nem vállalja át az adósságok nagy részét. És akkor még nem beszéltünk a szekrényben rejtőző csontvázakról, mint a BKV, a kórházak, az orvosok elvándorlása stb. Hogyan lehet ezeken a problémákon úrrá lenni? A külföldi hitelfelvétel egyre nehezebb, de az EU egyébként sem engedi a további eladósodást, és folyamatosan szigorú megszorító intézkedéseket követel. Véleményem szerint Orbán és a FIDESZ csak azért és addig maradhat kormányon, amíg a megszorításokat végrehajtja, ha nem teszi, azonnal megpuccsolják (később alaposabban utánajárok annak a manapság gyakran feltett kérdésnek, hogy lehet-e Orbánból diktátor?). Ebben a helyzetben a kormány nagyon szigorú költségvetésre kényszerül, és meg kell próbálnia mindenhonnan annyit elvonni, amennyi még éppen nem vezet összeomláshoz vagy polgárháborúhoz.
Az új javaslat az egyetemi férőhelyek drasztikus csökkentéséről is azt hivatott kipuhatolni, meddig mehet el a kormány a megszorításban. A tiltakozások hevességét látva valószínűleg valamennyivel növelni fogják a keretszámokat, hogy lélegzetvételnyi szünethez jussanak, amíg kitalálják, honnan vegyék el azt a pénzt, amit az egyetemeknek és a diákoknak adnak. Nem lesz könnyű megtalálni a forrást, és az elvonás valószínűleg újabb csoportok tiltakozását fogja kiváltani. Mert könnyen meglehet, hogy a szerdai tüntetéssel a diákok kiengedték a szellemet a palackból, és a példájukat mások is követni fogják. (Ezt a bejegyzést még 15-én, szombaton írtam, de azóta minden megváltozott, mert a kormány szemlátomást nagyon megijedt a tiltakozás hevességétől: a legújabb terv szerint jövőre nem lesznek keretszámok, csak egy felvételi minimumpontszám. Aki ezt eléri, ingyen tanulhat az egyetemen. Az ördög persze a részletekben lesz: milyen magas lesz a pontszám, és ki rendezi a felvételi vizsgát vagy az érettségit.)
A második gondolat, miszerint a kormány elhajlik az európai trendtől, a felsőoktatás méretének és dotálásának növelésétől, szintén téves. A legtöbb fejlett országban ugyanis súlyosan csökkentik az egyetemek támogatását és a diákság létszámát. Senkit nem lep meg, hogy ez történik az olyan látványos összeomlásban levő országokban, mint Görögország vagy Spanyolország. Spanyolországban ezért mindennaposak az elbocsátások elleni egyetemi sztrájkok, sőt, a madridi professzorok nemrég tiltakozásul az utcákon tartották az egyetemi előadásaikat. De lényegében ugyanez a helyzet Nagy-Britanniában is, ahol azonban az egyetemek eltérő finanszírozása (az költségvetési ellátás helyett a tandíjak játsszák a legnagyobb szerepet) és a decentralizáció miatt a megszorítások ódiuma nem a központi kormányokra, hanem az egyetemi vezetőkre hárul. A szociális válság és a tandíjak kényszerű emelése miatt (a legtöbb egyetemen a törvény által megengedett maximumot, 9000 fontot kérik), számos egyetem nem tud elég diákot felvenni, és ez nagyon gyorsan eddig bombabiztosnak hitt oktatói állások megszüntetéséhez vezethet. A kormány javaslata tehát sajnos nem elhajlás, hanem maga az európai (és észak-amerikai) trend.
Arról pedig végképp nem esett, de nem is eshetett szó a tüntetésen, hogy a már most jelentkező, de jövőben csak súlyosodó erőforrás-hiány és a klímaváltozás által okozott tartós gazdasági hanyatlás közepette vajon milyen felsőoktatás képzelhető el egyáltalán. Minden jel arra mutat, hogy az egyetemek száma és mérete a politikusok legnagyobb jóindulata és akarata ellenére is szükségszerűen csökkenni fog. Az ún. tudás-alapú társadalom, amely nekem egyébként már most is inkább egy délibábnak mint valós szisztémának tűnik, e folyamattal egy időben előbb-utóbb ki fog kopni a közbeszédből.
Az igazi probléma tehát nem a kormány, hanem a válság. Mivel a kormánnyal ellentétben ez utóbbit nem tudjuk elüldözni, kénytelenek vagyunk alkalmazkodni hozzá, és a várhatóan szűkülő keretek között a lehető legjobb feltételeket kiharcolni. Egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan, és kinek lesz majd hozzáférése az egyetemekhez! Mivel ez politikai döntéseken múlik, amelyeket a következő években fognak meghozni most van a legnagyobb szükség a tiltakozásra és a politikai részvételre, ha kell, az utcán is. Ki kell kényszerítenünk, hogy a szegények, azaz a többség ne szoruljon ki az egyetemekről, pusztán az anyagi helyzete miatt, és az oktatás ne váljon egy szűk elit, egy új nemesség előjogává. De amíg szűklátókörűen és tévesen értelmezzük a helyzetet, árnyékokkal harcolunk, addig a leghevesebb tiltakozás is kudarcra van ítélve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése