Ciprus és az összeomlás első fázisa

Dimitrij Orlov már idézett klasszikus esszéje, „Az összeomlás öt fázisa“ (Five Stages of Collapse) szerint a pénzügyi összeomlás az élet többi területein is összeomláshoz vezet. A végeredmény nem lesz szükségszerűen az emberi civilizáció eltűnése, de nagyon súlyos következményei lehetnek. A Szovjetunióban például több millió ember halála, az állam összeomlása és a közrend szinte teljes felbomlása után sikerült ezt a folyamatot megállítani (Ld. részletesebben Orlov „Reinventing Collapse" c. könyvét, ill. az interneten is elérhető esszéjét). A jelenleg zajló ciprusi bankválság az összeomlás első fázisának egy fontos állomása (Ld. Orlov legfrissebb bejegyzését a témához)

A nyugati világban a pénzügyi összeomlás 2008-ban, a Lehmann Brothers csődjével kezdődött. Az összeomlás legmélyebb oka az, hogy a hitelezésen alapuló pénzügyi rendszer csak nagy gazdasági növekedés mellett működőképes. Mivel a gazdasági növekedés növekvő energiafelhasználást feltételez, és ez a konvenicionális olajtermelés 2005 körül bekövetkezett csúcsa és az állandóan magas energiaárak miatt nem lehetséges, szükségszerű, hogy a jelenlegi pénzügyi modell eltűnjön. E modell egyik jellegzetes eleme az ún. fractional reserve banking, amelynek értelmében a bankok a náluk elhelyezett betétek sokszorosát helyezik ki hitel formájában, azaz a hitelállománynak csak egy töredéke van a bank széfjeiben. A 2008-as események egy szívinfarktushoz hasonlítanak: a beteg állapota hosszú időn át romlik, de nem produkál akut tüneteket, amelyekkel orvoshoz kellene forulnia, egészen addig, amíg hirtelen be nem következik a gyakran halálhoz vezető infarktus. 

Az USA és az EU politikai elitjei mindenképpen el akarták kerülni a pénzügyi rendszer infaktus általi halálát, mert hatalmas társadalmi és gazdasági felforduláshoz és a saját bukásukhoz vezetett volna. Ezért 2008 után kétségbeesett erőfeszítéseket tettek a pénzügyi rendszer életben tartására. Hatalmas mentőcsomagokat ajándékoztak a bankoknak és pénzügyi lazításba kezdtek (quantitative easing). Ez utóbbit a történelem során sok megszorult ország által, így a második világháború utáni Magyarország által is gyakorolt egyszerű pénznyomtatástól (ld. a fenti képet) csak az az ígéret különbözteti meg, hogy az így kibocsátott, csak virtuális formában létező pénzt egyszer majd kivonják a forgalomból. 

A 2008 óta tartó válságkezelés nem oldotta meg a válság egyetlen kiváltó okát sem, pusztán elodázta az összeomlást. A fejlett világ úgyszólván minden bankja csődben van, és csak az imént említett „unortodox“ intézkedéseknek köszönheti a túlélését. E szerint az elemzés szerint például a legrosszabb állapotban a skandináv bankok vannak. Érdekes, ugye? A skandináv országokról mindig a stabilitás non plus ultráiként hallunk. 

Miért éppen Ciprus? Ciprus kis méretéhez és gazdaságához viszonyítva igen nagy pénzügyi szektorral rendelkezik. A görög adósság részleges leírása (haircut) több milliárd eurós veszteséget okozott már a ciprusi bankoknak. Ennek eredményeképp Ciprus rendkívül védtelen volt a pénzügyi és gazdasági válság hatásaivel szemben. 

A ciprusi bankválság azért nyit új fejezetet a pénzügyi válság alakulásában, mert az Európai Unió, miután a válság első körében ellőtte puskaporát, most sem pénzügyileg, sem politikailag nem engedheti meg magának, hogy a ciprusi bankokat, mint korábban oly sokat, egyszerűen „megmentsen“. Ezért először a válság történetében a bankbetétek megadóztatását, azaz egy részének egyszerű eltulajdonítását követeli. Az Eurócsoport szóvivőjének, a holland Dijselbloemnak a „nyelvbotlása“ szerint ráadásul a ciprusi intézkedések a többi bajban levő ország számára is mintául fognak szolgálni. 

Ez egyrészt megrendíti a bankokba vetett bizalmat, és azok, akiknek még egyáltalán van pénzük a bankban, megpróbálják kimenekíteni onnan. Így a félelem a bankok összeomlásától könnyen önbeteljesítő jóslattá válhat. Az események egy további negatív következménye abban rejlik, hogy ezzel a bankok hitelező képessége tovább fog csökkenni, és ez a gazdasági fellendülés újabb korlátját képezi majd. Éppen ezért téves a bankokról kialakult új diskurzus („fizessenek csak a bankok és a nagybetéteseik, akik a bűnösen szerzett pénzüket mossák ott), mert, bár morálisan természetesen kifogástalan, a bankok nem fekélyek az egészséges világgazdaság testén, hanem részei annak, és nélkülük a gazdaság sem működik. 

Hogy pontosan mi következik ezután, azt nem lehet tudni. Melyik lesz a következő dominó? Spanyolország, Olaszország, Szlovénia vagy a skandináv bankok? Egy biztos, Cipruson már felsejlenek az összeomlás második fázisának jelei. Egyre nehezebb benzinhez jutni, bevásárolni a szupermarketben, akadozik a gyógyszerellátás. 

Végül hadd említsek meg még egy súlyos következményt. A bankbetétek megadóztatását követelő Németország súlyosan megsértette Oroszország érdekeit, hiszen, rengeteg orosz üzletember tartotta Cipruson a pénzét. Ezen kívül Oroszországnak szüksége van a nicosiai kikötőre, mert a tartusi (Szíria) támaszpont sorsa erősen kérdéses. Márpedig a német gazdaság nagyon erősen függ az orosz szénhidrogén-importtól. Merkelnek nem lesz egyszerű kiköszörülnie az újkeletű német-orosz barátságon esett csorbát.

Lehet-e diktátor Orbán Viktorból?

Az elmúlt egy hétben két olyan dolog is történt, amely világosan jelzi, hogy átléptünk a korábban lehetetlennek hitt események korszakába. Az első a március közepén Magyarországon példátlan havazás. Ha figyelembe vesszük a nyáron uralkodó rendkívüli szárazságot és a világ többi részén már régóta halmozódó szokatlan időjárási jelenségeket, nem tagadhatjuk legalábbis a plauzibilitását annak az állításnak, hogy egy mélyreható éghajlatváltozással van dolgunk. A másik rendkívüli esemény a ciprusi bankválság. Manapság sajnos már nincs hírértéke annak, ha stabilnak hitt bankokról kiderül, hogy valójában a csőd szélén tántorognak. Arra már inkább felkapjuk a fejünket, hogy az Európai Unió első ízben a magánszemélyek bankbetéteinek megcsapolását is követeli a pénzügyi összeomlás elkerülése végett. Amikor ezeket a sorokat írom, még nem született meg a döntés az intézkedés részleteiről, de az biztos, hogy a pszichológiai hatása mindenképpen nagyobb lesz, és meg fogja rengetni a bankokba vetett bizalmat, ami a pénzvilág további destabilizálódását vetíti előre. A közeljövőben igyekszem ezekkel a témákkal alaposabban foglalkozni. Mivel azonban már régóta dolgozom rajta, és az elmúlt hetek eseményei folytán szintén nem nélkülöz minden aktualitást, ebben a bejegyzésben a címben feltett, az előzőeknél jóval kisebb jelentőségű kérdésnek szeretnék utánajárni.

Az euró árfolyama ezekben a napokban éppen 300 forint fölött jár, Angela Merkel a köztársasági elnöknek szemére vetette, hogy a gazdasági környezet nem „kiszámítható“ Magyarországon (értsd: túl magasak a külföldi vállalatok adói), és az Európai Unió és a nemzetközi sajtó egyaránt az alkotmánymódosítás miatti aggodalmának ad hangot. Közben állandósulnak a tüntetések Budapesten, sőt, a múlt héten feldühödött tüntetők még a FIDESZ-székházat is megostromolták. Közben egy nagy gazdasági, pénzügyi és társadalmi válság zajlik. Bár mindez nem éppen arra utal, hogy a kormány stabilan ura lenne a helyzetnek, az ellenzék, a sajtó és az értelmiség jelentős része a jogállamot siratja, és annak a veszélyét festi a falra, hogy Orbán Viktor diktátor lesz, sőt a vérmesebbek szerint már most is az (hogy ez a vélekedés mennyire elterjedt, az abból is kitűnik, hogy amikor a fent látható képet kerestem egyik legvéresebb kezű diktátorunkról, nem egy olyanra bukkantam, ahol Fotoshoppal Orbán arcképét montírozták Rákosi fotójára, de nem véletlenül nem egy ilyet választottam).

Ebben a bejegyzésben ehhez a kérdéshez szeretnék hozzászólni bővítve a kérdés megvitatásakor általában figyelembe vett paraméterek számát. Ehhez először a történelmet, mely köztudomásúlag az élet tanítómestere, hívom segítségül, majd azzal foglalkozom, hogy európai politika a jelenlegi, véget nem érő gazdasági válság közepette hogyan avatkozik be belpolitikai kérdésekbe. Nem árulok zsákbamacskát, a válaszom a címben feltett kérdésre: nem, ill. csak bizonyos körülmények között. 

Az elmúlt mintegy száz év folyamán, amióta Magyarország önálló ország, azaz nem a Habsburg birodalom része, többpárti demokrácia csak rövid időszakokban állt fenn, mégpedig a 2. világháború után 2-3 évig (bár ebben a vélemények megoszlanak, mert van, aki már 1945-től számítja a Rákosi-korszakot), és 1990-től kezdődően (itt is különböznek a vélemények, hiszen egyesek szerint már valójában diktatúra van). A fennmaradó idő nagy részére három személy nyomta rá a bélyegét: a két világháború között Horthy Miklós, 1948 és ‘53 között Rákosi Mátyás, majd ‘56-tól 1989-ig Kádár János. Nem férhet hozzá kétség, hogy az utóbbi két államférfi tőrőlmetszett diktátor és hétpróbás tömeggyilkos volt. Horthy esetében megoszlanak a vélemények. Rendszerét mostanában a legtöbben nem diktatúrának, hanem autoriter, korlátozott demokráciának tarják, de a rendszer pontos jellegét és mérlegét illetően viták zajlanak a történészek között. Abban azonban mindenki egyetért, hogy a Horthy-korszak nem volt mai értelemben vett demokrácia. 

E három korszakkal kapcsolatban arra a bejegyzés témáját illetően fontos kérdésre szeretném felhívni a figyelmet, hogy mindhárom diktátor külföldi segítséggel jutott hatalomra, ill. volt képes hosszú időn át megtartani a hatalmát. Horthyt hatalomra jutásakor az antant, a 30-as években pedig a németek támogatták. Hogy kommunista diktátoraink a Szovjetunió támogatása nélkül nem vihették volna végbe dicső tetteiket, azt nem kell részletesebben indokolni. 

Annak, hogy a magyar diktátorok ennyire rá vannak szorulva valamelyik nagyhatalom külső támogatására, és hogy e nélkül szinte lehetetlen diktatúrát létrehozni, az az oka, hogy Magyarország nagyon szegény ország, és az erőforrásai nem teszik lehetővé a diktatúra fenntartásához szükséges rendőrség és hadsereg fenntartását és a társadalom szigorú ellenőrzését. Olyan „nemzeti“ diktátorunk, mint a néhai líbiai Gaddafi, vagy olyan önjáró diktatúránk, mint a szovjet kommunistáké, nekünk szerencsére sohasem lesz. Orbán Viktorból vagy bárki másból Magyarországon ezért csak akkor lehet diktátor, ha az a nagyhatalom, amelynek az érdekszférájába Magyarország tartozik, éppen őt akarja, és hosszú időn át hathatósan támogatja. Ez a nagyhatalom jelenleg az Európai Unió, azon belül is Németország, és semmi nem utal arra, hogy nekik ilyen terveik lennének hivatalban levő miniszterelnökünkkel. A jelek ezzel ellenkezőleg éppen azt sugallják, hogy megpróbálják őt eltávolítani. Ezzel pedig elérkeztünk a második kérdéshez: hogyan befolyásolja ez európai hatalmi kontextus azt, ki és hogyan van hatalmon Magyarországon? 

A szuverén territoriális államok vesztfáliai békeszerződés (1648) óta uralkodó modelljében a kormányok megválasztása az országok belügyének számít. Az Európai Unió ugyan továbbra is érvényesnek tartja ezt az elvet, de a korábbi időkhöz képest jóval több formális és informális csatornája áll rendelkezésre arra, hogy az Unió vagy annak egyes tagországai beleszóljanak abba, ki legyen valamelyik másik tagország miniszterelnöke. Jeorjiosz Papandreou görög és Silvio Berlusoni olasz kormányfő lemondását és lecserélését például nem a görög ill. az olasz nép vagy a parlament követelte ki, hanem éppen az Európai Unió. Ennek eszközéül összehangolt támadások szolgáltak a pénzpiacokon, a médiában és, és minden valószínűség szerint a nem nyilvános diplomácia csatornáin. A leváltásukra nem törvényszegéseik és botrányaik szolgáltatták az okot, hanem csupán az, hogy késlekedtek a Brüsszel és Frankfurt által diktált megszorító intézkedések (a tolvajnyelvben: reformok) bevezetésével. Idén nyáron Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter már a demokrácia látszatát sem igyekezett megőrizni, amikor a görög parlamenti választások elhalasztását javasolta, mert attól félt, a baloldali Syriza párt jut hatalomra. Végül félelme alaptalannak bizonyult, hiszen Lukasz Papadimosz győzött, és végrehajtotta a németek minden követelését. Hogy ez a görögök számára milyen végzetes következményekkel járt, azt mindenki tudja. Úgy tűnik, a válság miatt elérkeztünk a neoliberalizmus posztdemokratikus szakaszába. 

Mi a helyzet Magyarországon? A rendszerváltás után Medgyessy Péter volt az első miniszterelnök, aki idő előtt kényszerült lemondani, mégpedig nem a D-209-es botrány miatt, hiszen a bizalmi szavazást túlélte. Ennek sokkal inkább az ún „jóléti rendszerváltás“ volt az oka, amely a nemzetközi piacok elégedetlenségét váltotta ki, és ahogyan Szalai Erzsébet „A kormányváltás politikai gazdaságtana“ c. (sajnos már csak előfizetéssel elérhető) cikkéből kitűnik, végül a kormányváltáshoz vezetett. Utódja, Gyurcsány Ferenc bukása 2008 márciusában egybeesik a nemzetközi pénzügyi válság kitörésével, de megvallom, leváltásának részletei ismeretlenek előttem. 

Ezzel elérkeztünk a mai napig regnáló Orbán Viktorhoz. Amikor 2010-ben átvette a kormányzást, már két éve zajlott a pénzügyi és gazdasági válság, és ő nem egy beszédben jelét adta, tisztán látja a helyzet súlyosságát. Korményzása elején a devizahitelsek felemés megmentésével és a bankok erősebb megadóztatásával megpróbált enyhíteni a pénzügyi nehézségeken, de ez éppen az érintett bankok heves tiltakozását váltotta ki – nemcsak itthon, hanem Brüsszelben is. Ennek lett az eredménye 2011 végén egy egymással összahngolt erős spekulációs támadás és egy külföldi médiahadjárat. Ez utóbbinak számomra leglátványosabb eleme az az El Paísban megjelent cikk volt (Veszély egész Európa számára), amely a mai Magyarországot az 1938-as Németországhoz hasonlította, és arra intett, hogy ha Európa most nem cselekszik, akkor ugyanolyan hibát követ el, mint Anglia és Franciaország a müncheni konferencián. Akármit gondoljunk is a kormányról, be kell látnunk, hogy ez a hamis állítás csak a hisztériakeltést szolgálta. Mindez nagyon erősen emlékeztetett a Papandreou és Berlusconi leváltását megelőző támadásokra. A magyar kormány azonban (nem utolsósorban Bayer Zsolt javaslatára, akiről a lesújtó véleményemet nem rejtettem véka alá) az ún. „Békemenettel“ válaszolt a támadásra, amelynek az volt az egyetlen célja, hogy a külföld előtt demonstrája a kormány széles támogatottságát. Mivel az ellentüntetések a vártnál csekélyebb tömegeket mozgattak meg, Brüsszel és Frankfurt belátták, hogy egyelőre csak Orbánnak van elég széles bázisa ahhoz, hogy az elvárt megszorító intézkedéseket keresztülvigye. 

A kapcsolat Orbánnal azonban továbbra is feszültségekkel terhes, és ezekben a hetekben mintha újra megpróbálkoznának a leváltásával. Egy év alatt a helyzet sokat romlott Magyarországon. A társadalmi válság elmélyült, a FIDESZ népszerűsége olvadófélben – egy dolog hiányzik egyelőre: egy erős ellenzéki párt, amely külföldi hátszéllel átvehetné a hatalmat. Orbánék esélye éppen az lehet, ha az Unió vezetői nem találnak helyettük kormányképes erőt, és így tovább próbálgathatják, hol van az EU tűréshatára. A címben feltett kérdésre tehát az a válaszom, hogy Orbán Viktorból az Európai Unió keretein belül csak akkor lehet diktátor, 1. ha az EU végleg sutba dobja demokratikus elveit, és ennek van már néhány jele, 2. Orbánnak sikerül alkut kötnie az EU-val, amelynek értelmében a megszorítások levezénylése fejében és érdekében szabad kezet kap a belpolitikában és 3. nem tűnik fel Orbánnál ill. a FIDESZ-nél alkalmasabb személy és politikai erő, amely hajlandó és képes lenne a megszorító intézkedéseket véghezvinni.

E hosszúra nyúlt eszmefuttatásnak látszólag nincs köze a blog témájához, az energiaválsághoz, és annak következményeihez. Ez azonban csak a látszat. Az energiaválságban gyökerező pénzügyi és gazdasági válság egyik következménye ugyanis a társadalmi és az államközi konfiktusok kiéleződése. A társadalmi feszültségeken a kormányok – mivel jobb nem jut az eszükbe – szerte a világon a demokrácia felszámolásával reagálnak. Ami nálunk ma történik, az éppen ezért nem eltérés az európai trendtől, hanem maga a trend. A nemzetközi színtéren pedig az egyelőre jobb helyzetben levő országok megpróbálnak megszorító intézkedéseket kényszeríteni a gyengébbekre, ha kell a szuverenitás és a demokrácia semmibevétele árán. Minden jel arra mutat, hogy a bel- és külpolitikai feszültségek a közeljövőben fokozódni fognak: a megoldásukra tett elhibázott kísérletek is egyre durvábbak lesznek.

A csatlóslét közhelyei: hommage à Farkas Attila Márton

Kedves Olvasóim,
fussák át az Index ma megjelent cikkét a német-magyar viszonyról, amely természetesen baráti és szövetségesi, és ezért mi csak profitálni tudunk belőle. Ezután olvassák el Farkas Attila Márton (végzettsége szerint antropológus és egyiptológus, ma a Tan Kapuja Buddhista Főiskola tanára) "A csatlóslét közhelyei" című remek tanulmányát (megjelent több helyen és több változatban: Valóság 2004/12; 2008/12; FAM: Arrobori: a honi politikai közbeszéd természetrajza, Budapest 2006, 169-216.). Látni fogják, nincs új a nap alatt, és ha az Index cikkének olvastán az idősebbeknek esetleg eszébe jutnak a kommunista idők újságcikkei a szovjet-magyar barátságról, az nem a véletlen műve. Jó szórakozást!

Olajcsúcs és gazdasági recesszió, avagy miért nem lesz vége a válságnak?

Az energia, azaz a munkavégzés képessége kulcsfontosságú a gazdaság szempontjából. Gazdasági növekedés csak akkor lehetséges, ha a felhasznált energia mennyisége is növekszik, mert csak az energia révén lehetséges dolgokat előállítani és mozgatni. Mivel a világtörténelem folyamán, eltekintve az utóbbi mintegy kétszáz évtől, mindvégig ugyanazok az energiaforrások álltak rendelkezésre, azaz az emberi és az állati izomerő, a szél és a víz ereje, a gazdasági növekedés is olyan alacsony volt, hogy maga a fogalom sem létezett, mert nem volt értelme mérni. Történészek számításai szerint a gazdasági növekedés még a preindusztriális korszak legvirágzóbb periódusaiban, például a római császárkor első két évszázadában sem haladhatta meg az 1,5-2%-ot. Mai szemmel nézve tehát a történelem folyamán túlnyomórészt gazdasági recesszió uralkodott. 

A helyzet az ipari forradalommal változott meg gyökeresen, amikor a szenet elkezdték gőzgépek hajtására használni. Ez számos területen szükségtelenné tette az emberi és az állati izomerő bevetését, és ezáltal lehetővé tette, hogy rengeteg ember a főként a földeken végzett fizikai munka helyett a gépeket irányítsa vagy szellemi tevékenységet folytasson. Ez indította meg az iskolázottság szintjének rohamos növekedését és a társadalom differenciálódását, ami új lendületet kapott, amikor a 19. század legvégén elkezdődött a kőolaj kitermelése és felhasználása a gépek meghajtásában és a villamos energia-termelésben. Mivel a kőolaj energiasűrűség terén minden más energiahordozót felülmúl, és kitermelésének EROEI-aránya rendkívül kedvező volt, a gazdasági növekedés és a technikai fejlődés soha nem látott mértékben mértékben felgyorsult a 20. században. 

A fejlődés lázában égő modern világ a második világháború után azt hitte, az atomenergia még az olajnál is olcsóbb és hatékonyabb forrás lesz, és elterjedésével beköszönt a korlátlan és ingyenes energia korszaka, mondhatni megvalósul az igazi földi paradicsom. Ennek a hiedelemnek és az atomergia iránti lelkesedésnek az egyik jellemző, és ma hátborzongatóan ható lenyomata a Disney-stúdió által készített „Barátunk, az Atom“ c. rajzfilmsorozat, amely az 50-es évek kisgyerekekeit vette célba. Az atomergiához fűzött remények azonban nem váltak be, sőt, mára a csernobili és fukusimai katasztrófák és az uránbányászat problémái miatt a nukleáris energia jelentőségének csökkenését látjuk. 

Az atomenergia kudarca eddig azért nem okozott nagy problémát, mert a kőolaj, a földgáz és a szén elegendő energiát biztosított a világgazdaság számára. Mint az alábbi grafikonon látható, a világ GDP-je (vízszintes tengely) és az energiafelhasználása (függőleges tengely) szoros összefüggésben áll egymással. 

A 2004 és 2006 között bekövetkezett olajcsúccsal azonban új korszak kezdődött. Két évszázad után először azzal kell szembenézni, hogy nem áll rendelkezésre olyan energiahordozó, amely bőségesebb és olcsóbb energiát biztosítana, mint a korábbiak, sőt, még az eddig elért szintet sem tudjuk tartani. Nem reménykedhetünk abban sem, hogy a viszonylag kevéssé energiaigényes gazdasági ágazatok, mint a szolgáltatások vagy a számítástechnika térnyerésével a rendelkezésre álló energia csökkenése mellett is fenn tudjuk tartani a gazdasági növekedést. Azért tűnhet úgy, hogy ez Észak-Amerikában és Nyugat-Európában sikerült, mert az energiaigényes ágazatokat javarészt kitelepítették Kínába. Az elmúlt hetek hírei a pekingi szmogról jól mutatják, milyen méreteket öltött ez a folyamat, amit ráadásul az súlyosbít, hogy a kínai ipar legfőbb energiaforrása a szén (mint a 19. századi Angliában). A megújuló energiaforrások sem lesznek képesek ellensúlyozni ezt a visszaesést, noha nagyon fontos szerepük lesz, mert egy idő múlva nem tudunk más módon elektromos áramot termelni. Az innovációba és a technikai fejlődésbe peig azért nem vethetünk nagy reményeket, mert egyrészt vannak problémák, amelyekre nincs megoldás (pl. egy liter víz felforralásához mindig ugyanannyi energia kell, akármilyen tűzhelyet használunk), másrészt az előttünk álló válság egyik következménye éppen a tudomány támogatásának és az iskolázottság általános fokának csökkenése (a ma Magyarországon zajló események ékesen példázzák ezt, de nem hazánk az egyetlen ország, ahol az egyetemek az összeomlás szélén állnak). 

Summa summarum: a világgazdaság tartós visszaesésre van ítélve. A hektikus pénzügyi válságok, a kétségtelen emberi hibák, politikai és katonai konfliktusok és még sok minden egyéb a helyzetet annyira kaotikussá teszik, hogy úgy tűnhet, nincs az eseményeknek világos irányuk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az említett egyéb tényezőknek nincs jelentősége, csupán azt, hogy egy lépés távolságból szemlélve az eseményeket az energiahelyzet és a gazdasági fejlődés közötti fundamentális összefüggés nélkül nem tudjuk megérteni, mi történik velünk. Sokan felhívták már erre a figyelmet (ld., mint mindig, Antonio Turiel cikkét, amelyből sokat merítettem ehhez a bejegyzéshez), de hangjuk a tömegmédia lármája közepette nem hallatszik elég messzire. 

E borús végkövetkeztetés után felmerülhet a kérdés, hogy vajon van-e mégis megoldás? Az a gyanúm, a megoldás csak a fejünkben lehet. El kell fogadnunk, hogy a stagnálás és a recesszió nem egy rövid távú eltérés a normális állapottól, hanem maga az új normalitás. Ehhez meg kell szabadulnunk a modern társadalom két alapvető mítoszától, sőt, nem túlzás azt mondani, vallásos dogmájától: a fejlődésbe vetett hittől és a technooptimizmustól. Ha ez sikerül, képesek lehetünk a depressziót elkerülve alkalmazkodni az új valósághoz.

A nem konvencionális olajtermelés Amerikában – a PCI jelentése

Az amerikai Post Carbon Institute munkatársa David Hughes Drill, Baby, Drill címmel részletes elemzést publikált a nem konvencionális olaj- és gáztermelés lehetőségeiről az USÁ-ban, amiről az előző bejegyzésben a blogon is szó volt. Hughes hosszú és részletes elemzésének végkövetkeztetése az, hogy ezek a módszerek nem hozzák majd el az amerikai olajbányászat és energiaellátás forradalmát. Ennek két fő oka van. Az első a hatalmas decline rate, aminek a kompenzálására a cégek állandóan újabb és újabb kutakat (jobb híján használom ezt a szót, mert nem hagyományos értelemben vett olajkutakról van szó) kénytelenek fúrni, mégpedig olyan tempóban, ami pénzügyileg romba dönti őket (innen a tanulmány címe). A második ok a rendkívül alacsony EROEI-arány. Az amerikai és nyomában a magyar médiában tehát megalapozatlanul veszik kézpénznek, hogy az amerikaiak nemcsak, hogy önellátóak lesznek olajból és gázból, hanem még importálni tudnak majd belőle. Az olajellátás a jövőben egyre szűkösebb lesz, az árak pedig magasan maradnak, eltekintve a nagy gazdasági összeomlásoktól, amelyek idején az energiaárak rövid ideig tartó zuhanása is elképzelhető. 

Akinek van ideje rá, itt olvashatja a tanulmány teljes szövegét. Egy rövidebb összefoglalás a Resilience.org-on található.

Fejtetőre áll a világ? A nem konvencionális olajtermelés a médiában

Tegnapelőtt hosszú cikk jelent meg az Index.hu oldaláról is elérhető Portfolio.hu c. gazdasági újságban az olajkitermelés Egyesült Államokban zajló „forradalmáról“, amely révén az USA hamarosan önellátó lesz szénhidrogénekből, az olcsó és korlátlanul hozzáférhető energia az iparosodás új hullámát indítja el, nem utolsósorban véget vet a gazdasági válságnak is ("Fejtetőre áll a világ"). Az olajtermelés forradalma azt is bebizonyítja, hogy az olajcsúccsal kapcsolatos aggodalmak alaptalanok voltak. A cikk a PriceWaterhouseCoopers nevű, Magyarországon is jelen levő pénzügyi tanácsadó cég elemzésére támaszkodik. A cikkben számtalan alapvető tévedése miatt nem is érdemes komoly megvitatásra, de mivel erről még nem volt részletesen szó ezen a blogon, ezt a bejegyzést ennek szentelem. 

Mielőtt rátérnék a tárgyra, szeretném megjegyezni, hogy hasonló diadalittas híradások rendszeresen megjelennek a sajtóban. Legutóbb Daniel Yergin Wall Street Journal-beli írása (There Will Be Oil) vert fel nagy port, amelyben magabiztosan kijelentette, hogy a nem konvencionális olajtermelési módszereknek köszönhetően, az olajtermelés elsősorban az USÁ-ban növekedni fog, és az olajcsúcs nem fenyeget. Yergin cikkének teljesen megalapozatlan voltát számos szakember bebizonyította, de ezek a bírálatok, talán mondanom sem kell, nem a WSJ-hez hasonlóan széles körben olvasott újságokban jelentek meg, hanem eldugott blogokon és az olajtermeléssel foglalkozó honlapokon (egy összefoglalás itt). A Portfolio híradásában semmi új nincsen a Yergin írásához képest, ami felveti azt a gyanút, hogy a PriceWaterhouseCoopers elemzői Yerginre támaszkodtak, és nem vették figyelembe a rendkívül megalapozott kritikákat. Nem tudom, mennyi pénzt kaptak ezért a munkáértért, de az biztos, hogy nem érdemelték meg. Egy további, inkább szónoki kérdés, hogy a Portfolio újságírói vajon miért nem álltak kritikusan a forrásukhoz?

Kezdjük az olajtermeléssel az „olajpalából“, amin a szerzők valószínűleg az ún tight oilt értik, amit a Nagy Síkság északi részén termelnek ki (Bakken, Eagle Ford). 2011-ben ez napi 553 ezer hordóra rúgott. Ez hatalmas szám, de ha figyelembe vesszük, hogy az USA csaknem napi 20 millió hordó olajat fogyaszt, máris nem tűnik olyan soknak, de még a napi mintegy 10 millió hordós amerikai importhoz képest sem sok. Az USÁ-nak tehát valóban egy igazi forradalomra van szüksége, ahhoz, hogy a nem konvencionális olajtermékek számottevő szerepet játszhassanak az ország olajellátásában. 

Valószínű-e, hogy ez bekövetkezik? Yergin és a PWC szerint igen, sok hozzáértő szerint nem. Melyek az ellenérvek? Az első, és talán a legfontosabb az, hogy a tight oil kitermelésének EROEI-aránya rendkívül kedvezőtlen, meg sem közelíti a konvencionális olajét (átlagosan 6:1, ami jóval gyengébb a konvencionális olaj korábbi önmagához képest alacsony 20:1-es átlagos arányával). Ennek az a fő oka, hogy a kutak rendkívül gyorsan kimerülnek. A hozam a kutaknál az első 60%-kal csökken, és átlagosan a régi és új kutaknál a veszteség évi 40% (azaz a decline rate hatalmas). Az olajtermelés itt tehát nem a konvencionális olajkutaknál megszokott harang formájú Hubbert-görbe szerint alakul, hanem lényegében a fúrás megkezsésének napjától fogva csökken, mégpedig rohamos ütemben. Ez azt jelenti, hogy a hozam fenntartása érdekében őrült tempóban kell újabb és újabb fúrásokat végezni. Ez pedig csak hatalmas energia- és pénzráfordítással lehetséges. És akkor még nem beszéltünk a kitermeléssel járó hatalmas környezeti károkról. Ezért az amerikai tight oil sohasem lesz olcsó, és sohasem lehet majd akkora mennyiségben kitermelni, ahogyan azt Yergin és követői prognosztizálják. Ezzel az olajipar nagyágyúi is tisztában vannak: az Exxon-vezér Rex Tillerson múlt nyáron azt nyilatkozta a Wall Street Journalnek, hogy a nem konvencionális gáz és olajtermeléssel a gatyájukat is elveszítik.

Az amerikai nem konvencionális olaj tehát nem fogja ellensúlyozni a konvencionális olaj kitermelésének hanyatlását. Jelenleg a konvencionális olajmezők évi mintegy 6%-kal kevesebb olajat adnak, és ez azt jelenti, hogy pusztán az olajtermelés szintentartásához, három évente egy új Szaúd-Arábiának megfelelő olajtermelési kapacitásra lenne szükség. A következő grafikonon (amely Antonio Turiel El ocaso del petroleo c. cikkéből származik), feketével van jelölve a jelenleg kitermelés alatt álló olajmezők hozamának alakulása (neonzöld az ismert, de nem művelt olajmezőké, a többi lényegében a fantázia teréke):

Mivel ez teljesen irreális, kénytelenek vagyunk szembenézni az olajcsúcs utáni világ minden nehézségével. Az Egyesült Államok, az oaljcsúcs következményeinek legerősebben kitett országa kétségbeesetten próbálkozik ennek az elhárításával. A tight oil, a biodízel erőltetése ugyanúgy része ennek az erőfeszítésnek, mint a média-kampány, amelyet Daniel Yergin és követői folytatnak. 

Amikor az iskolában történelmet tanultam, mindig izgalmasnak találtam, hogy a 2. világháború alatt a német sajtó a sztálingrádi vereség után változatlanul diadalmas jelentésekkel bombázta a közönséget, noha a német hadsereg mást sem csinált, csak visszavonult. De a visszavonulás átalakult rugalmas elszakadássá, és minden apró részsikert sorsdöntő győzelemként ünnepeltek. A propagandagépezet még akkor is működött, amikor Hitler már nem tudta elhagyni berlini bunkerét sem, a szovjet csapatok pedig már Berlin elővárosánál jártak. Most nem tudok megszabadulni attól, az érzéstől, hogy az USA valami hasonlót tesz.

Add. 2013. máj. 21: Magyar nyelven nem sok megbízható elemzést olvasni erről a témáról, de mégis van ilyen. Olvassák el például Hetesi Zsolt írását a nem konvencionális olajkészletekhez fűzött hamis reményekről.