Energy Return on Investment

A megújuló és zöld erőforrásokról, a bioüzemanyagról, az észak-amerikai nem konvencionális készletekről és olaj- és földgázbányászati módszerekről megjelenő hírek 99%-a megalapozatlanul optimista és teljesen téves. Mint egy korábbi bejegyzésben említettem, mindenki nagyon könnyen eldöntheti, hogy egy híradást komolyan lehet-e venni, mégpedig úgy, hogy megnézi, szerepelnek-e benne az alábbi kulcsfogalmak: termelési ráta (production rate), resource/reserve, és, ami a legfontosabb, az energiahordozó előállításának és a belőle kinyerhető energiának az aránya, vagy másnéven a nettó energia, angolul EROEI (vagy EROI, ld. a címet). 

Ez utóbbi jelentőségét illusztrálandó álljon itt egy bekezdés hevenyészett fordításomban Charles Hall, az EROEI egyik legfontosabb kutatójának frissen publikált tanulmányából: 

„Az EROI jelentősége messze túlmegy azon a kérdésen, hogy az arány pozitív vagy negatív-e. A kukoricából nyert ethanolról folyó jelenlegi vita számos résztvevője szerint a kukoricából nyert ethanol EROI-ja kevesebb, mint 1:1, mások viszont amellett érvelnek, hogy a kukoricából nyert ethanol egyértelmű energiatöbbletet mutat, hiszen 1,2 - 1,6 energiaegységet nyújt minden befektetett energiaegység után. Ez a vita azonban szem előtt téveszt egy nagyon fontos problémát. Képzeljünk el egy társadalmat, amely egyetlen erőforrástól, az olajtól függ. Ha ennek az olajnak az EROI-ja 1,1:1, akkor kipumpálhatnánk az olajat a földből, és megnézhetnénk... de semmi többet. Energiaveszteséget jelentene, ha bármi mást csinálnánk vele. 1,2:1 aránynál gázolajat lehetne finomítani belőle, és 1,3:1 aránynál el lehetne juttatni oda, ahol fel akarjuk használni. Ha történetesen meg akarnánk hajtani vele egy teherautót, akkor legalább 3:1-es EROI-arányra lenne szükség (az olajkútnál) a teherautó és a szükséges utak és hidak megépítéséhez (beszámítva az értékvesztést). Ha ezen kívül még tenni is szeretnénk valamit a teherautóba és utána elszállítani, az mintegy 5:1-es EROI-t igényelne. Feltételezzük, hogy be akarjuk számítani az értékvesztést (azaz a munkabért) az olajbányász munkás, az olajfinomító munkása, a teherautósofőr és a mezőgazdasági munkás vonatkozásában is: ebben az esetben 7:1 vagy 8:1 arányú EROI-ra lenne szükség. Ahhoz, hogy ezeknek a gyerekei iskolába járhassanak, 9:1 vagy 10:1 kellene, az egészségbiztosításhoz 12:1, ahhoz pedig, hogy az életük ne nélkülözze a művészeteket és a tudományokat, mintegy 14:1, és így tovább.“ 

A jövő nagy ígéretének tekintett nem-konvencionális olajkészletek, a napenergia és az atomenergia egyaránt messze alatta maradnak a Hall által említett 14:1-es, a civilzált élethez szükséges (minimális) aránynak. A konvencionális olajkészletek pedig vészesen közelítik ezt az értéket – felülről.

Az új kor kihívása: a fenntartható visszafejlődés

Városi kiskert New Yorkban (forrás)

Az ENSZ 1987-es, ún. Brundtland-jelentése szerint a fenntartható fejlődés olyan fejlődési folyamat, amely „kielégíti a jelen szükségleteit anélkül, hogy csökkentené a jövendő generációk képességét, hogy kielégítsék a saját szükségleteiket”. Az ENSZ jelentése óta a fogalom nagy karriert futott be. Magyarul is olvasható a témáról egy könyv, az országgyűlésnek van egy – egyébként magáról nem sokat hallató – fenntarható fejlődési bizottsága, Franciaországban pedig még minisztériuma is van Ökológia, Fenntartható Fejlődés és Energia Minisztériuma néven (Persze a franciák sem gondolják komolyan a fenntartható fejlődést, hiszen ahelyett, hogy leállítanák az atomerőműveiket, háborút vezetnek az uránellátásuk biztosításáért). 

A fenntartható fejlődés fent olvasható definíciója azt sugallja, hogy lehetséges a jelen szükségleteit kielégíteni más módon is, mint ahogyan most történik. Olaj és szén égetése helyett például a megújuló és zöld energiahordozók előtérbe helyezésével. A hatékony környezetvédelem pedig lehetséges a jelenlegi gazdasági rendszer keretein belül is. A fenntartható fejlődés fogalma tehát optimizmust is sugároz: Aggodalomra semmi ok, minden megy tovább a normális kerékvágásban! Ha pedig el kell ismerni, hogy a jelenlegi gazdasági rendszernek súlyos belső feszültségei és külső mellékhatásai vannak, megédesíthetjük a keserű pirulát az ígérettel, hogy az elkerülhetetlen változások ellenére a fejlődés töretlen lesz. 

Véleményem szerint szembe kell néznünk azzal, hogy fenntartható fejlődés nem lehetséges, és helyesebb lenne fenntartható visszafejlődésről beszélnünk. A blogon sokszor kifejtett okokból az élet számos területén visszafejlődésre vagyunk ítélve: már most egyre kevesebbet utazunk, vásárolunk, napról napra kevesebben dolgoznak közülünk szabályos munkahelyen, és ezek a tendenciák a belátható jövőben folytatódni fognak. A kérdés az, hogyan lehet ezt fenntarthatóvá tenni, azaz úgy fejlődni vissza, hogy közben nemcsak életben maradunk, hanem az életminőségünből is a lehető legkevesebbet veszítünk. Erre a kérdésre természetesen nem tudom választ, de talán a megoldások keresésére ösztönözhetem olvasóimat, ha megosztom velük néhány ötletemet, idő hiányában csak az élet két szférájára, a közlekedésre és az élelmezésre szorítkozva. A következőkhöz alapelvként a latin közmondás szolgál: volentem fata ducunt, nolentem trahunt. 

Közlekedés 

A már többször idézett statisztikai adat szerint ma Magyarországon 40%-kal kevesebb benzint adnak el a benzinkutakon, mint 2009-ben, mert kevesebb honfitársunknak van autója, ill., akinek még van, az is kevesebbet használja a magas üzemanyagárak miatt. Közben a kedvezmények szűkítése miatt drágább lesz a vasúti közlekedés is. Magyarország nincsen egyedül ezzel, hiszen Európa és Észak-Amerika nagy részén ugyanez történik. Ez szükségszerűen azt jelenti, hogy kevesebbet utazunk, mint néhány évvel ezelőtt. De mivel nem ülhetünk mindig otthon, hogyan közlekedjünk? A városon, ill. falun belüli közlekedéssel ne legyen gondunk, hiszen erre a legjobb eszköz a kerékpár. Egy tanknyi benzin áráért már jó használt biciklit lehet vásárolni, és még egyszer annyi pénzért egy olyan lakatot is kapunk, amivel a biciklitolvajok tetemes részét eltántoríthatjuk szándékuktól. Valahol azt olvastam, hogy városon belül 6 km-es távolságig a kerékpárral ugyanolyan gyorsak, vagy még gyorsabbak lehetünk, mint az autó, és ezt saját tapasztalataim is alátámasztják. Ez azt jelenti, hogy a kerékpár még Budapesten is versenyképes riválisa az autónak: járhatunk vele Kőbányáról a Belvárosba dolgozni. A nyári izzadás miatt se fájjon a fejünk, hiszen erre találták ki a desodorokat. A településen kívüli utazások esetén már kénytelenek leszünk kompromisszumokat tenni. Az utóbbi években az autómegosztás az ifjúsági szubkulturából átkerült a fősodorba, és ma már teljes állásban dolgozó felnőttek is élnek vele. Ez nagyon helyes is, hiszen elképesztő pazarlás, ha csak egyetlen személy használ egy autót. A dolog hátulütője azonban, hogy az autómegosztás piacán egyre több lesz a vevő és egyre kevesebb, aki utast keres majd a kocsijába. A vasút a jövőben még zsúfoltabb és drágább lesz, így valószínűleg kevesebb kedvünk és „tehetségünk“ lesz hozzá. Mi hát a megoldás? Be kell szerezni egy jó kerékpárt, és persze az sem árt, ha olyan kondícióban tartjuk magunkat, hogy képesek legyünk meghajtani. Egyébként pedig olyan életformát kell kialakítani, ami nem von maga után gyakori és hosszú utazást, azaz pl. ingázást Budapestre valamelyik alvóvárosból. 

Élelmezés 

A statisztikai adatok nemcsak a benzinfelhasználás hanem a kiskereskedelmi forgalom drasztikus csökkenését is jelzik. Magyarul: egyre kevesebbet vásárolunk, és ez jól is van így. Néhány évvel ezelőtt még elszörnyedve néztem a szupermarketek pénztárainál, hogy az emberek a hétvégi bevásárlásnál mennyi rossz ízű, egészségtelen és ráadásul drága élelmiszert halmoztak fel a kosarukban (csipsz, kóla, mirelitételek stb.). Mára ez a jelenség erősen visszaszorult, és a legtöbben kénytelenek a legszükségesebbre szorítkozni. Akkor szembesülünk súlyosabb problémával, ha a legszükségesebbre sincs pénzünk vagy van pénzünk de a bevásárlóközpontban nincsen elég áru (pl. a pénzügyi rendszer összeomlása miatt). Erre a problémára nem tudok megoldást, de a nehézségeket lehet enyhíteni, ha a lehető legkevésbé feldolgozott élelmiszereket vásároljuk, és azokat magunk főzzük meg, ill. ha magunk is termelünk élelmiszereket. Már egy lakótelepi erkélyen is fontos terményeket, pl. fűszereket, paradicsomot lehet termeszteni, de komolyabb mezőgazdasági termeléshez már föld kell. Szerencsére nincs szükség hatalmas latifundiumra.  Dimitry Orlov „Reinventing Collapse: The Soviet Experience and American Prospects“ (Az összeomlás újrafelfedezése: a szovjet tapasztalat és az amerikai kilátások) c. könyvében leírja, hogy a Szovjetunióban sokan voltak kicsiny, mintegy 1/10 hektáros (1000 m2) konyhakertek büszke tulajdonosai. 1990-ben, amikor a Szovjetunió összeomlása miatt a boltok polcaira igen ritkán kerültek élelmiszerek, sok orosz túlélését ezek a kicsiny kertek biztosították. Orlov a SZU-ban töltötte 1990 nyarát, és ritkán evett mást, mint import rizst, saját termelésű cukkínit és a közeli tóból illegálisan fogott halat. A tanulság: már egy kicsiny kert is sokat javíthat az élelmezésünkön. A teljes önellátást azonban nem lehet elérni, így súlyos helyzetekben minden bizonnyal az éhínség vár majd ránk. Nem tehetünk mást, mint hogy hozzászokunk ehhez a gondolathoz. 

Visszafejlődés 

Ha megvalósítjuk ezeket a javaslatokat, az életminőségünk biztosan alacsonyabb lesz, mint amilyen 10 évvel ezelőtt volt, ill. amilyet 10 éve elképzeltünk. Hiszen kétségkívül jobb egy nagy autóval ide-oda utazgatni és hitelkártyával mindenfélét vásárolgatni, mint az esőben biciklivel tekerni a kiskertbe és feszülten várni, mikor érik a cukkíni. De ha nem tesszük meg önként ezeket a lépéseket, a körülmények előbb-utóbb minden bizonnyal rákényszerítenek majd. Ezért gondolom, hogy a fenntartható visszafejlődés, és nem a fejlődés kihívása áll előttünk.

Egy téves kiút: a napenergia

Napelemek valahol Spanyolországban

A világ minden felelős politkusa tisztában van azzal, hogy a konvencionális olajtermelés csúcsa 2004 és 2006 között következett be, azóta a már kitermelés alatt álló olajmezők hozama évente mintegy 6%-kal csökken, és ez állandó gazdasági visszaesést von maga után. Hogy e felelős politikusok közül hányan tudják, hogy az olajtermelés csökkenését semmi sem képes ellensúlyozni, azt már nehezebb megmondani. Mindenesetre a kétségbeesés magas fokát jelzi, hogy a világ az egyre kevésbé hatékony energiaforrásokra fanyalodik rá. Ilyen a biodízel, a nem konvencionális módszerekkel kinyert észak-amerikai olaj és gáz, a biomassza, vagy a tengervízből kivohatónak vélt metán. Magyarországon, ahogy megszokhattuk, mindennek csak az inkább szánalmas, mint szórakoztató paródiája jelent meg: Széles Gábor politika-közeli üzletember egy forradalmi találmány, az energiacella piaci bevezetését ígérte meg, ami egy csapásra megoldaná nemcsak Magyarország, hanem az egész világ energiagondjait is (ezzel egyidőben Matolcsy György az ingyen és korlátlanul hozzáférhető pénzről fantáziált – őszintén remélem, hogy mindketten tudatosan és cinikusan hazudnak, és nem őrültek meg).

Józanabb emberek a megújuló energiaforrásokban, elsősorban a szél- és a napenergiában keresik a kiutat. Ez utóbbiról az utóbbi időben számos diadalittas tudósítás jelent meg, mivel a napelemek ára az elmúlt mintegy két évtizedben alaposan lecsökkent, és ez – így az optimista prognózis – bőséges és olcsó elektromos áramhoz juttathat minket, és egyben a kiszoríthatja környezetszennyező szénhidrogéneket is (íme egy példa a sok közül). A napelemgyártó cégek annyira belelovallták magukat az optimizmusba, hogy a piacon hatalmas fölösleges kapacitás jelent meg, aminek következtében aztán a legnagyobb napelemgyártó, a kínai Suntech márciusban csődbe is ment.

A resilience.org nevű honlapon a múlt héten megjelent egy riport a spanyol napenergia-szektor tündökléséről és hanyatlásáról, amelyből megérthetjük, miért nem nő a napenergia-felhasználás olyan ütemben, ahogyan az optimisták várták. A riport elsősorban Pedro Prieto spanyol mérnök és vállalkozó tapasztalatain alapul. Prieto azért vágott bele a 2000-es évek elején a napenergia-üzletbe, mert tisztában volt a fosszilis energiahordozók küszöbön álló hanyatlásával. Erről számos figyelemreméltó tanulmányt is publikált, amelyeket a figyelmébe ajánlok mindenkinek, aki tud spanyolul.

A napenergia felhasználására sehol Európában nem kínálkoznak olyan kedvező feltételek, mint Spanyolországban, ahol nagy területek állnak rendelkezésre és rengeteget süt a nap. Éppen ezért a 2000-es évek elején hatalmas tempóban kezdtek napelemeket telepíteni elsősorban a napsütötte spanyol vidék a fejletlenebb területetein, pl. Extremadurában. A spanyol kormány arra számított, hogy a napenergiából 2010-re 400 MW elektromos áramot fognak előállítani, de ezt a célt már 2006-7 táján sikerült elérni. A bankok a nagy profit reményében rengeteg pénzt öntöttek a hatalmas tempóban bővülő szektorba.

A nagy fellendülés azonban elleplezett egy alapvető problémát, amely hamarosan a felszínre is jutott. A napenergiából történő áramtermelés csak a nagy állami szubvencióknak köszönhetően volt nyereséges. A termelés bővülése tehát egyre nagyobb pénzügyi terhet jelentett a spanyol állam számára, amelyet 2008 óta egy hatalmas pénzügyi és gazdasági válság is sújt. Az állam ezért a támogatások drasztikus csökkentésére kényszerült. Ennek köszönhetően becslések szerint az 57900 „nappark“ közül 44000 a csőd szélén áll. A buborék tehát kipukkant, és ez magával rántotta az egész ágazatot. Hasonló sors vár az amerikai nem konvencionális olajtermelésre is. (Mennyire más ez a történet, mint pl. John D. Rockefelleré, akinek a Standard Oil nevű olajbányászcége a 20. sz. elején megalapozta a Rockefeller-család máig tartó gazdagságát!)

Pedro Prieto szerint a napenergia-felhasználásnak vannak mélyebb problémái is. Becslése szerint a a napenergiából nyert elektromos áramból nyert energia és az annak előállításhoz szükséges energia befektetés aránya, azaz az EROEI, mindössze 2,4:1. Ez rendkívül kevés, és önmagában nem teszi lehetővé az ipari civilizáció fenntartását. Ezen kívül a napelemek előallításával foglalkozó iparág ma több elektromos áramot igényel, mint amennyit előállít. És akkor még nem beszéltünk a napelemekhez szükséges ritka földekről, amelyek korántsem állnak korlátlanul rendelkezésre.

A napenergia tehát nem fogja megoldani a már most nagyon súlyos, és a jövőben egyre súlyosabbá váló energia-problémákat. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a napenergia valamikor ne játszhatna fontos szerepet a világ elektromos áram-ellátásában. Csakhogy abban a világban a zöld energiáról szőtt álmokkal ellentétben az általános technikai színvonal és a mobilitás jóval alacsonyabb lesz, mint ma.

Add. 2013. máj. 20.: Nemcsak a spanyol napenergia-ipar van mély válságban. A FAZ friss cikke szerint a bőkezű állami szubvenciók ellenére a német napalem-iparon is csődhullám söpör végig.

A ritka földek csúcsa

Ha az olvasó egy science-fiction elbeszélést vár e cím után, akkor sajnos csalódni fog, de csak részben. A ritka földek (rare earths) egy része ugyanis, amelyekről ebben a bejegyzésben szó lesz, kozmikus eredetű, azaz meteoritok becsapódása révén került a Földre, és ez meg is meg is magyarázza, miért olyan ritkák. Olyan anyagokról van szó, mint a lantán, a neodímium, a gallium, a kadmium, az indium, a germánium, a tungsztén, a szelén, a rénium, a tellúrium, a tórium és még néhány hasonló. Ezeket az anyagokat az elektrotechnikában, az orvosi műszergyártásban és a haditechnikában használják, szupervezetők, LED-ek és még sok minden más előállítására, amelyek nélkül mai életünk elképzelhetetlen lenne. A ritka földeknek ezen kívül a jövő technikájában is fontos szerepet szánnak. 

Csakúgy, mint az olaj esetében, ezeknek az anyagoknak a kitermelése is általában egy haranggörbét ír le, azaz a termelés bővülés egy idő után eléri a csúcsát, majd kérlelhetetlenül csökkenni kezd. A kérdés tehát az, hol tartanak a ritka földek most? A téma jelentősége miatt fontosnak érzem, hogy írjak róla, de kérem a tisztelt Olvasót, vegye figyelembe, hogy finoman szólva nem vagyok szakértője ennek a témának, ezért minden javításért vagy kiegészítésért hálás leszek. Ami most következik, az elsősorban Antonio Turiel „A ritka földek háborúja“ és „A réz problémája“ c. elemzésein alapul. 

Mivel ezek az anyagok rendkívül ritkák, nincsenek olyan bányák, amelyek csak egy anyag kitermelésére szakosodtak volna, hanem valamilyen más, gyakrabban és nagyobb mennyiségben előforduló anyag kitermelésének melléktermékeként jutnak a felszínre. A gallium például az alumínium, a kadmium a cink, a szelén pedig a molibdén bányászásának mellékterméke. 

A ritka földekkel három probléma van. 

1. Az elsődleges fémek, amelyeknek a kitermeléséhez kapcsolódnak, nem állnak rendelkezésre korlátlanul, sőt van köztük olyan, pl. a molibdén vagy az ólom, amely már túl van kitermelésének csúcsán, azaz a velük együtt kitermelt ritka földek mennyisége is csökkenni fog. 

2. A ritka földek maguk is rendkívül korlátozott mennyiségben fordulnak elő. Például a gallium mennyiségét mindössze 95 tonnára, a réniumét 57 tonnára becsülik. 

3. A ritka földek 97%-át Kína ellenőrzi. 

Az első két problémán nem áll módunkban változtatni. A ritka földek újrafelhasználása a leselejtezett gépekből enyhíthet valamit a helyzeten, de sok esetben ezek az anyagok annyira elhasználódnak, hogy nem lehet őket újrafelhasználni. Az újra használhatóvá tétel pedig nagyon drága és energiaigényes folyamat. A harmadik problémán lehet elvileg segíteni, de csak háború árán, amit remélem, nem akar senki. 

A fent vázolt tényezőkből kifolyólag a ritka földek ára hatalmas emelkedésen ment keresztül az elmúlt években. Az emelkedés bizonyos esetekben elérte a 300%-ot is, amihez képest az olaj kb. kétszeres áremelkedése nem is számít olyan magasnak. Ennek az a következménye, hogy számos áru, például a számítógépek egyre drágábbak lesznek. Ezt a folyamatot felerősíti, hogy közben a vásárlóközönség pénztárcája is egyre vékonyabb. 

Egy másik fontos következmény az, hogy a ritka földek szűkössége gátat szab bizonyos új technológiák széles körű bevetésének. Gyakran hallani például, hogy „elég lenne egy Magyarországnyi területet telerakni napelemmel a Szaharában, és mindjárt megoldódnának Európa energiagondjai“, és hasonló kijelentéseket. A gond csak az, hogy a napelemekhez a mai technológia alapján tellúriumra van szükség, és ebből biztosan nem áll majd annyi rendelkezésre, amennyi a vizionált hatalmas szaharai napelemmezőkhöz kell (hogy egy másik, nem kevésbé súlyos problémáról, a napenergia túlságosan alacson EROEI-jéről ne is beszéljünk). A hibrid hajtású autókban, így pl. a Toyota Priusban járművenként 1 kg neodímiumot és 10 kg lantánt használnak fel. A szélturbinák szintén ritka földekkel készült mágnesekkel működnek kellően nagy hatásfokon. A legnagyobb turbinák 2 tonnás mágnesekkel működnek, amelyeknek mintegy 12%-át teszik ki a ritka földek (ld. bővebben a Physics Today már idézett cikkét). 

Ezen kívül vannak még olyan anyagok, amelyek ugyan nem számítanak a ritka földek közé, de kitermelésük nagyon közel jár a csúcshoz, és az utóbbi években nagy áremelkedésen mentek keresztül. Az elektromos autóról szóló bejegyzésben említettem már, hogy a véges mennyiségben és világszerte csak néhány lelőhelyen elérhető, de egyelőre semmi mással nem helyettesíthető lítium hiánya lesz valószínűleg az elektromos hajtás elterjedésének legfontosabb gátja. 

Bár szó van új bányák nyitásáról és új technológiákról egyes ritka földek helyettesítésére, de ezek egyelőre nincsenek elég előrehaladott állapotban ahhoz, hogy egy hirtelen bekövetkező politikai vagy geológiai okú ellátási sokkot enyhíteni tudna. 

A ritka földeken kívül van még egy nélkülözhetetlen fém, amely szintén nem áll rendelkezésre korlátlanul. A rézről van szó, amelyet az emberiség ősidők óta használ, ma pedig nélkülözhetetlen az elektromos vezetékek előállításához. A könnyen és olcsón kitermelhető rezet már régen kitermeltük. Hogy ma milyen nehéz a réz bányászata, arra jó példa a Utah állambeli Bingham Canyon bányája, amelyben egy 3 km átmérőjű és több száz méter mély kráterből bányásszák a rezet, amelynek a koncentrációja rendkívül alacsony egy tonna kőzetet kell kibányászni és összetörni ahhoz, hogy kinyerjenek 2 kg rezet. Mindez gázolaj meghajtású gépekkel történik, amelynek a növekvő ára még magasabbra fogja hajtani a réz árát. Nézzék meg a réz árának alakulását mutató a grafikont. Kísértetiesen hasonlít az olajár alakulására (a mély szegénység mellett ez is lehet az oka, miért lopnak annyi vasúti kábelt Magyarországon): 

Szakértők számításai szerint a kitermelés jelenlegi üteme mellett 26-40 éven belül kiemrülnek a világ rézkészletei. Mivel azonban csakúgy mint a kőolaj esetében geológiai és gazdasági tényezők miatt sohasem lehet 100%-ban kiaknázni a Földben rejlő készleteket, a rézkitermelés csúcsa valószínűleg igen közel van. A réz esete annyiban kedvezőbb az olajénál, hogy a rezet újra lehet hasznosítani. Ez azonban pénzt, munkaerőt és energiát igényel, ami az árakat tovább hajtja majd felfelé. 

A modern ipar ellátása ritka földekkel és a rézzel tehát nagyon súlyos kihívások előtt áll, és ez gátat fog szabni a megújuló erőforrások bevetéséről és a digitalizált high-tech világról szóló álmok megvalósításának is. Mindez párosulva az olajtermelés visszaesésével egy low-tech világot vetít előre. 

Tudják, a mai napig min írja Woody Allen a filmjeinek forgatókönyveit? Egy Perkeo típusú írógépen! Kb. száz éves német gyártmány, de még sokáig működni fog. Lehet, hogy ez a jövő?