Az Amerikai Egyesült Államokról szinte csak szuperlatívuszokban beszélnek: a legnagyobb, legerősebb, leggazdagabb, a világ egyetlen szuperhatalma... Az utóbbi időben elterjedt a médiában az is, hogy a világon egyedül az USÁ-t nem fenyegeti az energiaválság, mert nem hogy önellátó, hanem energiahordozó-exportőr lesz, egy új Szaúd-Arábia, és ezért a prosperitás új korszaka köszönt az Államokra. Csak mellékesen jegyezném meg, hogy ezt a nézetet csak az amerikai kormányzat Energiaügyi Hivatala vallja, na meg azok az újságírók, akik pénzért vagy tudatlanságból kritikátlanul átveszik ezt.
Kezdjük, mint mindig, most is a köőolaj export és import arányát mutató grafikonnal:
Mint látható, az USA olajcsúcsa az 1970-es évek elején következett be, ahogyan azt M. Hubbert megjósolta. A kitermelés azóta tartó folyamatos hanyatlását csak 2010 körül törte meg egy csekély növekedés, amelyről később még szó lesz. Látható az is, hogy a belső fogyasztás a 70-es évekkét olajválságát követő visszaesés után folyamatosan növekedett egészen a 2008-as gazdasági válságig, amely az ipari termelés visszaesése és a munkanélküliség megugrása miatt valamelyest visszavetette a fogyasztást, amely azonban még így is csaknem napi 20 millió hordóra rúg. Az USA ennek következtében állandó és nagy mennyiségű olajimportra szorul, ami jelenleg mintegy 10 hordót tesz ki. Mivel az olaj ára 2005 óta nagyon magas, ez nem kis anyagi terhet ró Amerikára. Még szerencse, hogy az amerikaiak korlátlanul nyomtathatják a pénzt...
A 2010 körül tapasztalható csekély emelkedés a kőolajtermelésben a nem konvencionális olajtermékeknek köszönhető. Mint az alapfogalmakról szóló bejegyzésben említettem, a fő probléma ezekkel a csekély EROEI. Ezért ettől nem lehet várni, hogy visszahozza az olcsó és korlátlanul hozzáférhető olaj koszakát, az pedig, hogy az USA Szaúd-Arábiához hasonlítható olajexportőrré válik, végképp a fantázia birodalmába tartozik.
Milyen kilátásai vannak az Egyesült Államoknak az olajcsúcs utáni világban? A kihívások hatalmasak. A településszerkezet sajátosságai és a tömegközlekedés rendkívüli fejletlensége miatt az amerikai élet elképzelhetetlen az autó nélkül. A nagy távolságok és a teljes motorizáció miatt az átlag amerikai kétszer annyi energiát használ fel, mint egy európai. De nemcsak a közlekedés, hanem az áruszállítás, azon belül is elsősorban az élelmiszerszállítás is teljesen a belső égésű motorral hajtott járművekre épül. És akkor még nem beszéltünk a hatalmas és több földrészen, bár mérsékelt sikerrel operáló hadsereg olajigényéről. Az USÁ-t tehát nagyon súlyosan érinti az olajcsúcs. Nem túlzás azt állítani, hogy csak csekély mértékű olajhiány is teljes káoszt és az eddiginél is súlyosabb recessziót okozna.
Próbál-e az USA, és ha igen, hogyan védekezni az olajcsúcs hatásai ellen? Vannak biztató, de bátortalan és kétes hatékonyságú próbálkozások az olajfüggőség csökkentésére. Kétségkívül terjednek a kisebb és gazdaságosabb autók, de ez nem fogja megoldani a problémát. A fenti grafikonról leolvasható, hogy a 70-es évek olajválságai után, amikor az amerikaiak leszoktak a 20-40 litert fogyasztó hatalmas országúti cirkálók gyártásáról, az olajfogyasztás nem csökkent, hanem éppen hogy nőtt, igazolva ezzel a Jevons-paradoxon érvényességét. Szintén az olajcsúcs tudomásul vételére utal, hogy Obama meghirdette egy nagy sebességű, államokat összekötő vasúthálózat megépítését. Nem tudom, a meghirdetés fázisán túljutott-e már ez a projekt, de még ha így is van, a befejezéséhez évtizedekre és hatalmas erőforrásokra lesz szükség. A helyzet azonban az, hogy sok idő biztosan nem áll az amerikaiak rendelkezésére, mert a világ kitermelés alatt álló olajmezői évi kb. 6 %-kal hanyatlanak, és így csak a termelés szintentartásához háromévente szükség lenne egy új Szaúd-Arábiára. Az pedig, hogy az ezáltal okozott gazdasági visszaesés közepette képes lesz-e az USA annyi energiát mozgósítani, szintén több, mint kérdéses.
Nem hiszem, hogy az USA vezetése komolyan hinne ezekben a megoldásokban. Sokkal nagyobb szerepet szánnak a már említett hadseregnek, a világ legnagyobb hadseregének, az erőforrások fölötti nemzetközi versengésben. Afganisztán, majd Irak megtámadása, az AFRICOM, a hadsereg afrikai parancsnokságának megalapítása mind ezt a célt szolgálja. A probléma csak az, hogy ahogyan az afganisztáni példa mutatja, az amerikai hadsereg képes hatalmas károkat okozni, de nem képes megnyerni a háborúkat, és elfogadtatni az amerikaiak fennhatóságát. Az ellenállók Vietnam óta tudják, hogy nem kell győzniük a háborúkban, hanem elég, ha pusztán folytatják a harcot, és az amerikaiak lassan de biztosan kimerülnek, majd megalázó kivonulásra kényszerülnek.
Mindezek után fel kell tenni a kérdést, hogy stabil-e az Egyesült Államok helyzete? A fentiekből úgy tűnik, a legkevésbé sem. Ez természetesen nem az én felismerésem. Az utóbbi időben két egymástól teljesen különböző amerikai gondolkodó is megfogalmazta azt a tézist, hogy az USA olyan összeomlás előtt áll, mint a Szovjetunió a 80-as évek végén. Az egyik Dimitrij Orlov, egy orosz származású emigráns amerikai, aki a Reinventing Collapse című könyvében, valamint oldalt is ajánlott blogjának számos bejegyzésében - szerintem meggyőzően - bizonyítja ezt a tézist. A másik gondolkodó nem más, mint Zbigniew Brzezinski, Carter elnök egykori külögyi tanácsadója, a hidegháború egyik legfontosabb amerikai stratégája, aki valószínűleg Orlovnak még a létezéséről sem tud. 2012-ben megjelent legújabb könyvében (Strategic Vision - America and the crisis of global power, New York, 2012) már nem tartja lehetségesnek, hogy az USA legyen az egyetlen szuperhatalom a világon, mert, hogy diplomáciai és katonai súlyának csökkenése miatt ugyanaz a sors vár rá, mint a Szovjetunióra. Brzezinski arra az elmúlt évtizedekben tőle elképzelhetetlen kijelentésre ragadtatta magát, hogy az USÁ-nak szüksége van Oroszországra!
Az USA összeomlása elkerülhetetlen, a kérdés csak az, mikor következik be. A választ senki sem tudja pontosan, de a legvalószínűbb az, hogy akkor, ha csődöt mond az amerikai pénzügyi modell. Ez a modell azon alapul, hogy a dollár a világ legfontosabb tartalékvalutája. Ezért az USA rengeteg fedezetlen dollárt nyomtathat, illetve teremtethet pusztán elektronikus úton. Mivel ez a pénz szinte azonnal elhagyja az országot, nem okoz inflációt. A modell másik bázisa az, hogy az amerikai kormány az államkötvényekkel korlátlanul adósodhat el, hiszen egészen mostanáig szinte mindenki azt gondolta, ez a legbiztosabb befektetés a világon. Az utóbbi években szaporodnak a jelei a modell összedőlésének. Egyre több ország számolja el kereskedelmi ügyleteit más valutákban, pl. euróban vagy renminbiben, és egyre kisebb az amerikai államkötvények vonzereje is, hiszen az amerikaiak mára olyan csillagászati méretű adósságot halmoztak fel, amit biztosan soha nem tudnak visszafizetni. Nem csoda, hogy a T-bondok legnagyobb vásárlója mára a FED lett. Ha a dollárba és az amerikai államkötvényekbe vetett bizalom végleg eltűnik, az USA nem lesz képes finanszírozni az olajimportot, és általában véve a külkereskedelmi mérleg hiányát. Az összeomlás ekkor fog bekövetkezni, és, hogy utána mi történik, azt senki sem tudja. Hogy ez a pont mikor fog elkövetkezni, azt, mint mondtam, senki sem tudja, de az biztos, hogy be fog következni. Én arra tippelek - és hangsúlyoznám, hogy ez csak egy tipp - hogy a következő 3-5 éven belül.
Post scriptum: Az előző bejegyzésben írtam arról, hogy az amerikai atomerőművek üzemanyaga 50%-ban az 1993-ban kötött Megatons to Megawatts szerződés alapján régi leszerelt szovjet atombombákból származik. A szerződés idén jár le, és nem fogják megújítani. Honnan veszi majd az USA az uránt? Vagy milyen más energiahordozóval pótolja? A probléma megoldása nem kevés kreativitást igényel majd. Érdemes lesz majd figyelni, mivel próbálkoznak az amerikaiak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése