Exportőrök és importőrök 5: Egyiptom, a puskaporos hordó

Életkép Kairóból, 2011 telén. ( Forrás)

A Telepolis nevű német híroldalon igen alapos híradás jelent meg Egyiptomról („Egyiptom: minden irányban kiszolgáltatva“), amely alapján nem túlzás azt állítani, hogy az ország a két évvel ezelőtti, Mubarak bukásához vezető felkelés után újra a robbanás küszöbén áll. Bejegyzésemben először a Telepolis cikke nyomán röviden összefoglalom, mi a helyzet Egyiptomban, majd a problémák mélyebben fekvő okaira szeretnék rámutatni az export-ország modell segítségével. 

Két évvel Mubarak bukása után a demokratikusabbá vált Egyiptomnak a következő problémákkal kell szembenéznie. Az ország pénzhiány miatt nem tud elegendő olajat és gázt importálni. Ezért az energiaárak az egyiptomiak pénztárcájához képest rendkívül magasak, ráadásul gyakoriak az áramszünetek, és a benzinkutaknál erőszakos jelenetekre is sor kerül, mert gyakran nem tudnak minden vevőt kiszolgálni. Az elmúlt két évben a magas világpiaci olajárak a devizakészletek drasztikus csökkenését (30-ról 13 milliárd dollárra), és 6-8 milliárd dollárra tehető fizetési hátralék felhalmozását okozták. Az egyetlen biztos olajszállító Kuvait, amely, egy még Mubarak idején kötött szerződés alapján, 9 hónapos fizetési határidővel szállít Egyiptomnak olajat. Egyiptomot ismerő barátaim szerint a helyzet annyira feszült, hogy gyakran a hadseregnek kell benzinkutakat biztosítania. 

Pénzzavarait Egyiptom eddig török, iraki és katari kölcsönökkel oldotta meg, de ezek a források hamarosan el fognak apadni. Ezen kívül az ország mintegy két éve tárgyal az IMF-fel egy 4,8 milliárd dolláros hitelről. A probléma az, hogy az IMF-hitel feltételét a pénzvilág szaknyelvének eufemizmusával szólva „strukturális reformok“ képezik. Ez Egyiptom esetében az energia- és az élelmiszerfogyasztás állami szubvencióinak csökkentését jelentik. Ha ez megtörténik, az azonnal éhínséghez vezet, és ez lehet az oka annak, hogy az egyiptomi vezetés vonakodik megkötni szerződést a Valutaalappal. 

A szubvenciók ugyanis létfontosságúak. Az egyiptomi lakosság szegénységi küszöb alatt élő 40%-a csak ilyen mesterségesen alacsonyan tartott árakattud megfizetni (a kenyér pl. átszámítva kevesebb mint 1 eurócentbe kerül). Egyiptom a világ legnagyobb gabonaimportőre, és az utóbbi évek gabonaár-emelkedései önmagukban is nagyon súlyosan érintették. Ez, a fent említett pénzügyi problémákkal párosulva oda vezetett, hogy idén a tavalyinál 10%-kal kevesebb gabonát tudtak importálni. A jelenlegi készletek június végéig elegendőek. 

Mindezek után nem meglepő, hogy Egyiptomot gazdasági visszaesés is sújtja. Elsősorban a korábban virágzó textiliparban mennek tönkre sorra a vállalatok. A munkaerőpiacra évente belépő mintegy 700.000 fiatalnak így nem sok esélye van az elhelyezkedésre. 

Egyiptom helyzete tehát kétségbeejtő, és nem látni, mi hozhatna javulást. De hogyan jutott ide Egyiptom? Hiszen nem is olyan régen még nagy bevételekhez jutott a szénhidorgénexportból, és az arab világ viszonylag jobb módú államai közé tartozott. A helyzetet jobban megérthetjük az ország kőolaj- és földgáz-termelését mutató grafikonok alapján. 

Mint látható, Egyiptom olajcsúcsa az 1990-es évek közepén következett be, majd a belső fogyasztás emelkedése miatt 2010-re lényegében nem származott bevétele az olajexportból. A Telepolis híradása arra utal hogy azóta az ország olajimportra szorul. 

A gáz esetében valamivel jobb a helyzet, mert a földgáztermelés szemlátomást mostanában jár a csúcsán, de a kitermelés drasztikus hanyatlása még nem következett be. A belső fogyasztás azonban kérlelhetetlenül emelkedik, és ez erősen csökkenti a földgázexportból származó bevételeket. Mint látható, 2011-ben a földgázexport az előző évihez képest 28%-kal csökkent. 

Ezzel párhuzamosan valóságos népességrobbanás zajlik. 2000 óta több mint 20%-kal nőtt a népesség, megközelítve mostanra a mintegy 80 millió főt. Ezzel Egyiptomban csaknem annyian élnek, mint a jóval nagyobb megművelhető földterülettel és fejlettebb iparral rendelkező Németországban. Ez a népesség részesülni akar a modern civilizációból (villany, vezetékes víz, motorizáció), és természetesen nem mondhat le az élelemről sem. 

Egyiptom helyzete addig volt stabil, amíg a szénhidrogénexportból állandóan pénz áramlott az országba. Ez tette lehetővé – a külföldi támogatáson kívül – Mubarak diktatúrájának a fennmaradását 1891-től harminc éven át. A bevételeknek köszönhetően ugyanis az életszínvonal viszonylag elfogadható volt, fent lehetett tartani a bőkezű szubvenciók rendszerét, és nem utolsósorban finanszírozni lehetett a félkemény diktatúra elnyomó gépezetét. Így, bár Mubarak sohasem volt nagyon népszerű, biztosítva volt a rendszer fennmaradása. 2011-re a diktátor számára kedvezőtlen belső és külső tényezők összejátszása elsöprő erejű felkelést robbanott ki. Az energiahordozók exportjából származó bevételek elapadásával egyidőben megemelkedtek az élelmiszerárak (a szénhidrogén-árak emelkedése és az éghajlatváltozás miatt, ld. erről az Éhség c. bejegyzést). A népharag elsodorta ugyan a bűnbaknak kikiáltott Mubarakot, de a mélyebben fekvő problémákat nem tudta megoldani. Talán azért mert nincs is rájuk megoldás. 

Egyiptom története az export-ország modell iskolapéldája. A szénhidrogénkészletek modernizálása lehetővé tette az ipar és a mezőgazdaság modernizálását és az életszínvonal emelését. Mindez a népesség növekedéséhez vezetett, amely magával vonta a belső fogyasztás emelkedését is. Az emelkedés még akkor is folytatódott, amikor az ország már túljutott az olajcsúcsán és a gázcsúcs közelébe érkezett. Ettől azonban az ország pénzügyi egyensúlya felborult és megnehezítette a népesség élelmiszer- és energiahordozó-import útján történő ellátását. Ezen a ponton tartunk most. Hogy ezután mi következik, azt senki nem tudja pontosan, de hogy nem lesz békés, az szinte biztos.

P. S., ápr. 26.: Vessenek egy pillantást Gail Tverberg elemzésére arról, hogyan omolhatnak össze az olajexportáló országok. Kiderül belőle, hogy a Közel-Keleten Szíria és Jemen ugyanabban a cipőben jár, mint Egyiptom. Szíriában hosszú ideje véres polgárháború zajlik, és Jemenből sem érkeznek jó hírek.
Most vettem észre, hogy Tverberg már két évvel ezelőtt megírta lényegében ugyanazt, amiről a fenti bejegyzés szól. Nem lepne meg, ha találnék még néhány cikket, amiben ugyanerről van szó, annyira nyilvánvaló az összefüggés az olajexport visszaesése és a pénzügyi összeomlás között.

Add. jún. 17.: Egyiptomra a fent vázoltak mellett még egy dolog fenyegeti. Egyiptom az 1929-ben és 1959-ben a Nílus vizének felhasználásáról kötött álllamközi szerződések fő kedvezményezettje, mert jóval több víz kiemelésére jogosult, mint a folyó felső szakasza mentén levő országok. És itt van a probléma: Egyiptom a déli országok jóindulatára és saját nemzetközi tekintélyére van szorulva a szerződések érvényesítésében. Mivel azonban a Nílus-völgy valamennyi országa hasonló cipőben jár, mint Egyiptom (népességrobbanás, olaj- és élelmiszer áremelkedés, aszályok), arra fognak kényszerülni, hogy megszegjék az Egyiptomnak kedvező szerződéseket (ld. bővebben itt). Most éppen az kelt feszültséget, hogy Etiópia hamarosan elkészül egy hatalmas duzzasztógáttal a Kék-Níluson, ami jelentősen csökkenteni fogja a folyó alsó folyásán rendelkezésre álló víz mennyiségét. Mivel Egyiptom ezt a veszteséget a jelenlegi rendkívül feszült helyzetében nem tudja kompenzálni, Mursi egyiptomi elnök érthető módon háborúval fenyegeti Etiópiát. Az előbb idézett elemzés szerint komoly esélye van egy véres háborúnak a Nílus-völgy országai között.