Olajcsúcs és gazdasági recesszió, avagy miért nem lesz vége a válságnak?

Az energia, azaz a munkavégzés képessége kulcsfontosságú a gazdaság szempontjából. Gazdasági növekedés csak akkor lehetséges, ha a felhasznált energia mennyisége is növekszik, mert csak az energia révén lehetséges dolgokat előállítani és mozgatni. Mivel a világtörténelem folyamán, eltekintve az utóbbi mintegy kétszáz évtől, mindvégig ugyanazok az energiaforrások álltak rendelkezésre, azaz az emberi és az állati izomerő, a szél és a víz ereje, a gazdasági növekedés is olyan alacsony volt, hogy maga a fogalom sem létezett, mert nem volt értelme mérni. Történészek számításai szerint a gazdasági növekedés még a preindusztriális korszak legvirágzóbb periódusaiban, például a római császárkor első két évszázadában sem haladhatta meg az 1,5-2%-ot. Mai szemmel nézve tehát a történelem folyamán túlnyomórészt gazdasági recesszió uralkodott. 

A helyzet az ipari forradalommal változott meg gyökeresen, amikor a szenet elkezdték gőzgépek hajtására használni. Ez számos területen szükségtelenné tette az emberi és az állati izomerő bevetését, és ezáltal lehetővé tette, hogy rengeteg ember a főként a földeken végzett fizikai munka helyett a gépeket irányítsa vagy szellemi tevékenységet folytasson. Ez indította meg az iskolázottság szintjének rohamos növekedését és a társadalom differenciálódását, ami új lendületet kapott, amikor a 19. század legvégén elkezdődött a kőolaj kitermelése és felhasználása a gépek meghajtásában és a villamos energia-termelésben. Mivel a kőolaj energiasűrűség terén minden más energiahordozót felülmúl, és kitermelésének EROEI-aránya rendkívül kedvező volt, a gazdasági növekedés és a technikai fejlődés soha nem látott mértékben mértékben felgyorsult a 20. században. 

A fejlődés lázában égő modern világ a második világháború után azt hitte, az atomenergia még az olajnál is olcsóbb és hatékonyabb forrás lesz, és elterjedésével beköszönt a korlátlan és ingyenes energia korszaka, mondhatni megvalósul az igazi földi paradicsom. Ennek a hiedelemnek és az atomergia iránti lelkesedésnek az egyik jellemző, és ma hátborzongatóan ható lenyomata a Disney-stúdió által készített „Barátunk, az Atom“ c. rajzfilmsorozat, amely az 50-es évek kisgyerekekeit vette célba. Az atomergiához fűzött remények azonban nem váltak be, sőt, mára a csernobili és fukusimai katasztrófák és az uránbányászat problémái miatt a nukleáris energia jelentőségének csökkenését látjuk. 

Az atomenergia kudarca eddig azért nem okozott nagy problémát, mert a kőolaj, a földgáz és a szén elegendő energiát biztosított a világgazdaság számára. Mint az alábbi grafikonon látható, a világ GDP-je (vízszintes tengely) és az energiafelhasználása (függőleges tengely) szoros összefüggésben áll egymással. 

A 2004 és 2006 között bekövetkezett olajcsúccsal azonban új korszak kezdődött. Két évszázad után először azzal kell szembenézni, hogy nem áll rendelkezésre olyan energiahordozó, amely bőségesebb és olcsóbb energiát biztosítana, mint a korábbiak, sőt, még az eddig elért szintet sem tudjuk tartani. Nem reménykedhetünk abban sem, hogy a viszonylag kevéssé energiaigényes gazdasági ágazatok, mint a szolgáltatások vagy a számítástechnika térnyerésével a rendelkezésre álló energia csökkenése mellett is fenn tudjuk tartani a gazdasági növekedést. Azért tűnhet úgy, hogy ez Észak-Amerikában és Nyugat-Európában sikerült, mert az energiaigényes ágazatokat javarészt kitelepítették Kínába. Az elmúlt hetek hírei a pekingi szmogról jól mutatják, milyen méreteket öltött ez a folyamat, amit ráadásul az súlyosbít, hogy a kínai ipar legfőbb energiaforrása a szén (mint a 19. századi Angliában). A megújuló energiaforrások sem lesznek képesek ellensúlyozni ezt a visszaesést, noha nagyon fontos szerepük lesz, mert egy idő múlva nem tudunk más módon elektromos áramot termelni. Az innovációba és a technikai fejlődésbe peig azért nem vethetünk nagy reményeket, mert egyrészt vannak problémák, amelyekre nincs megoldás (pl. egy liter víz felforralásához mindig ugyanannyi energia kell, akármilyen tűzhelyet használunk), másrészt az előttünk álló válság egyik következménye éppen a tudomány támogatásának és az iskolázottság általános fokának csökkenése (a ma Magyarországon zajló események ékesen példázzák ezt, de nem hazánk az egyetlen ország, ahol az egyetemek az összeomlás szélén állnak). 

Summa summarum: a világgazdaság tartós visszaesésre van ítélve. A hektikus pénzügyi válságok, a kétségtelen emberi hibák, politikai és katonai konfliktusok és még sok minden egyéb a helyzetet annyira kaotikussá teszik, hogy úgy tűnhet, nincs az eseményeknek világos irányuk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az említett egyéb tényezőknek nincs jelentősége, csupán azt, hogy egy lépés távolságból szemlélve az eseményeket az energiahelyzet és a gazdasági fejlődés közötti fundamentális összefüggés nélkül nem tudjuk megérteni, mi történik velünk. Sokan felhívták már erre a figyelmet (ld., mint mindig, Antonio Turiel cikkét, amelyből sokat merítettem ehhez a bejegyzéshez), de hangjuk a tömegmédia lármája közepette nem hallatszik elég messzire. 

E borús végkövetkeztetés után felmerülhet a kérdés, hogy vajon van-e mégis megoldás? Az a gyanúm, a megoldás csak a fejünkben lehet. El kell fogadnunk, hogy a stagnálás és a recesszió nem egy rövid távú eltérés a normális állapottól, hanem maga az új normalitás. Ehhez meg kell szabadulnunk a modern társadalom két alapvető mítoszától, sőt, nem túlzás azt mondani, vallásos dogmájától: a fejlődésbe vetett hittől és a technooptimizmustól. Ha ez sikerül, képesek lehetünk a depressziót elkerülve alkalmazkodni az új valósághoz.