Az elmúlt egy hétben két olyan dolog is történt, amely világosan jelzi, hogy átléptünk a korábban lehetetlennek hitt események korszakába. Az első a március közepén Magyarországon példátlan havazás. Ha figyelembe vesszük a nyáron uralkodó rendkívüli szárazságot és a világ többi részén már régóta halmozódó szokatlan időjárási jelenségeket, nem tagadhatjuk legalábbis a plauzibilitását annak az állításnak, hogy egy mélyreható éghajlatváltozással van dolgunk. A másik rendkívüli esemény a ciprusi bankválság. Manapság sajnos már nincs hírértéke annak, ha stabilnak hitt bankokról kiderül, hogy valójában a csőd szélén tántorognak. Arra már inkább felkapjuk a fejünket, hogy az Európai Unió első ízben a magánszemélyek bankbetéteinek megcsapolását is követeli a pénzügyi összeomlás elkerülése végett. Amikor ezeket a sorokat írom, még nem született meg a döntés az intézkedés részleteiről, de az biztos, hogy a pszichológiai hatása mindenképpen nagyobb lesz, és meg fogja rengetni a bankokba vetett bizalmat, ami a pénzvilág további destabilizálódását vetíti előre. A közeljövőben igyekszem ezekkel a témákkal alaposabban foglalkozni. Mivel azonban már régóta dolgozom rajta, és az elmúlt hetek eseményei folytán szintén nem nélkülöz minden aktualitást, ebben a bejegyzésben a címben feltett, az előzőeknél jóval kisebb jelentőségű kérdésnek szeretnék utánajárni.
Az euró árfolyama ezekben a napokban éppen 300 forint fölött jár, Angela Merkel a köztársasági elnöknek szemére vetette, hogy a gazdasági környezet nem „kiszámítható“ Magyarországon (értsd: túl magasak a külföldi vállalatok adói), és az Európai Unió és a nemzetközi sajtó egyaránt az alkotmánymódosítás miatti aggodalmának ad hangot. Közben állandósulnak a tüntetések Budapesten, sőt, a múlt héten feldühödött tüntetők még a FIDESZ-székházat is megostromolták. Közben egy nagy gazdasági, pénzügyi és társadalmi válság zajlik. Bár mindez nem éppen arra utal, hogy a kormány stabilan ura lenne a helyzetnek, az ellenzék, a sajtó és az értelmiség jelentős része a jogállamot siratja, és annak a veszélyét festi a falra, hogy Orbán Viktor diktátor lesz, sőt a vérmesebbek szerint már most is az (hogy ez a vélekedés mennyire elterjedt, az abból is kitűnik, hogy amikor a fent látható képet kerestem egyik legvéresebb kezű diktátorunkról, nem egy olyanra bukkantam, ahol Fotoshoppal Orbán arcképét montírozták Rákosi fotójára, de nem véletlenül nem egy ilyet választottam).
Ebben a bejegyzésben ehhez a kérdéshez szeretnék hozzászólni bővítve a kérdés megvitatásakor általában figyelembe vett paraméterek számát. Ehhez először a történelmet, mely köztudomásúlag az élet tanítómestere, hívom segítségül, majd azzal foglalkozom, hogy európai politika a jelenlegi, véget nem érő gazdasági válság közepette hogyan avatkozik be belpolitikai kérdésekbe. Nem árulok zsákbamacskát, a válaszom a címben feltett kérdésre: nem, ill. csak bizonyos körülmények között.
Az elmúlt mintegy száz év folyamán, amióta Magyarország önálló ország, azaz nem a Habsburg birodalom része, többpárti demokrácia csak rövid időszakokban állt fenn, mégpedig a 2. világháború után 2-3 évig (bár ebben a vélemények megoszlanak, mert van, aki már 1945-től számítja a Rákosi-korszakot), és 1990-től kezdődően (itt is különböznek a vélemények, hiszen egyesek szerint már valójában diktatúra van). A fennmaradó idő nagy részére három személy nyomta rá a bélyegét: a két világháború között Horthy Miklós, 1948 és ‘53 között Rákosi Mátyás, majd ‘56-tól 1989-ig Kádár János. Nem férhet hozzá kétség, hogy az utóbbi két államférfi tőrőlmetszett diktátor és hétpróbás tömeggyilkos volt. Horthy esetében megoszlanak a vélemények. Rendszerét mostanában a legtöbben nem diktatúrának, hanem autoriter, korlátozott demokráciának tarják, de a rendszer pontos jellegét és mérlegét illetően viták zajlanak a történészek között. Abban azonban mindenki egyetért, hogy a Horthy-korszak nem volt mai értelemben vett demokrácia.
E három korszakkal kapcsolatban arra a bejegyzés témáját illetően fontos kérdésre szeretném felhívni a figyelmet, hogy mindhárom diktátor külföldi segítséggel jutott hatalomra, ill. volt képes hosszú időn át megtartani a hatalmát. Horthyt hatalomra jutásakor az antant, a 30-as években pedig a németek támogatták. Hogy kommunista diktátoraink a Szovjetunió támogatása nélkül nem vihették volna végbe dicső tetteiket, azt nem kell részletesebben indokolni.
Annak, hogy a magyar diktátorok ennyire rá vannak szorulva valamelyik nagyhatalom külső támogatására, és hogy e nélkül szinte lehetetlen diktatúrát létrehozni, az az oka, hogy Magyarország nagyon szegény ország, és az erőforrásai nem teszik lehetővé a diktatúra fenntartásához szükséges rendőrség és hadsereg fenntartását és a társadalom szigorú ellenőrzését. Olyan „nemzeti“ diktátorunk, mint a néhai líbiai Gaddafi, vagy olyan önjáró diktatúránk, mint a szovjet kommunistáké, nekünk szerencsére sohasem lesz. Orbán Viktorból vagy bárki másból Magyarországon ezért csak akkor lehet diktátor, ha az a nagyhatalom, amelynek az érdekszférájába Magyarország tartozik, éppen őt akarja, és hosszú időn át hathatósan támogatja. Ez a nagyhatalom jelenleg az Európai Unió, azon belül is Németország, és semmi nem utal arra, hogy nekik ilyen terveik lennének hivatalban levő miniszterelnökünkkel. A jelek ezzel ellenkezőleg éppen azt sugallják, hogy megpróbálják őt eltávolítani. Ezzel pedig elérkeztünk a második kérdéshez: hogyan befolyásolja ez európai hatalmi kontextus azt, ki és hogyan van hatalmon Magyarországon?
A szuverén territoriális államok vesztfáliai békeszerződés (1648) óta uralkodó modelljében a kormányok megválasztása az országok belügyének számít. Az Európai Unió ugyan továbbra is érvényesnek tartja ezt az elvet, de a korábbi időkhöz képest jóval több formális és informális csatornája áll rendelkezésre arra, hogy az Unió vagy annak egyes tagországai beleszóljanak abba, ki legyen valamelyik másik tagország miniszterelnöke. Jeorjiosz Papandreou görög és Silvio Berlusoni olasz kormányfő lemondását és lecserélését például nem a görög ill. az olasz nép vagy a parlament követelte ki, hanem éppen az Európai Unió. Ennek eszközéül összehangolt támadások szolgáltak a pénzpiacokon, a médiában és, és minden valószínűség szerint a nem nyilvános diplomácia csatornáin. A leváltásukra nem törvényszegéseik és botrányaik szolgáltatták az okot, hanem csupán az, hogy késlekedtek a Brüsszel és Frankfurt által diktált megszorító intézkedések (a tolvajnyelvben: reformok) bevezetésével. Idén nyáron Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter már a demokrácia látszatát sem igyekezett megőrizni, amikor a görög parlamenti választások elhalasztását javasolta, mert attól félt, a baloldali Syriza párt jut hatalomra. Végül félelme alaptalannak bizonyult, hiszen Lukasz Papadimosz győzött, és végrehajtotta a németek minden követelését. Hogy ez a görögök számára milyen végzetes következményekkel járt, azt mindenki tudja. Úgy tűnik, a válság miatt elérkeztünk a neoliberalizmus posztdemokratikus szakaszába.
Mi a helyzet Magyarországon? A rendszerváltás után Medgyessy Péter volt az első miniszterelnök, aki idő előtt kényszerült lemondani, mégpedig nem a D-209-es botrány miatt, hiszen a bizalmi szavazást túlélte. Ennek sokkal inkább az ún „jóléti rendszerváltás“ volt az oka, amely a nemzetközi piacok elégedetlenségét váltotta ki, és ahogyan Szalai Erzsébet „A kormányváltás politikai gazdaságtana“ c. (sajnos már csak előfizetéssel elérhető) cikkéből kitűnik, végül a kormányváltáshoz vezetett. Utódja, Gyurcsány Ferenc bukása 2008 márciusában egybeesik a nemzetközi pénzügyi válság kitörésével, de megvallom, leváltásának részletei ismeretlenek előttem.
Ezzel elérkeztünk a mai napig regnáló Orbán Viktorhoz. Amikor 2010-ben átvette a kormányzást, már két éve zajlott a pénzügyi és gazdasági válság, és ő nem egy beszédben jelét adta, tisztán látja a helyzet súlyosságát. Korményzása elején a devizahitelsek felemés megmentésével és a bankok erősebb megadóztatásával megpróbált enyhíteni a pénzügyi nehézségeken, de ez éppen az érintett bankok heves tiltakozását váltotta ki – nemcsak itthon, hanem Brüsszelben is. Ennek lett az eredménye 2011 végén egy egymással összahngolt erős spekulációs támadás és egy külföldi médiahadjárat. Ez utóbbinak számomra leglátványosabb eleme az az El Paísban megjelent cikk volt (Veszély egész Európa számára), amely a mai Magyarországot az 1938-as Németországhoz hasonlította, és arra intett, hogy ha Európa most nem cselekszik, akkor ugyanolyan hibát követ el, mint Anglia és Franciaország a müncheni konferencián. Akármit gondoljunk is a kormányról, be kell látnunk, hogy ez a hamis állítás csak a hisztériakeltést szolgálta. Mindez nagyon erősen emlékeztetett a Papandreou és Berlusconi leváltását megelőző támadásokra. A magyar kormány azonban (nem utolsósorban Bayer Zsolt javaslatára, akiről a lesújtó véleményemet nem rejtettem véka alá) az ún. „Békemenettel“ válaszolt a támadásra, amelynek az volt az egyetlen célja, hogy a külföld előtt demonstrája a kormány széles támogatottságát. Mivel az ellentüntetések a vártnál csekélyebb tömegeket mozgattak meg, Brüsszel és Frankfurt belátták, hogy egyelőre csak Orbánnak van elég széles bázisa ahhoz, hogy az elvárt megszorító intézkedéseket keresztülvigye.
A kapcsolat Orbánnal azonban továbbra is feszültségekkel terhes, és ezekben a hetekben mintha újra megpróbálkoznának a leváltásával. Egy év alatt a helyzet sokat romlott Magyarországon. A társadalmi válság elmélyült, a FIDESZ népszerűsége olvadófélben – egy dolog hiányzik egyelőre: egy erős ellenzéki párt, amely külföldi hátszéllel átvehetné a hatalmat. Orbánék esélye éppen az lehet, ha az Unió vezetői nem találnak helyettük kormányképes erőt, és így tovább próbálgathatják, hol van az EU tűréshatára. A címben feltett kérdésre tehát az a válaszom, hogy Orbán Viktorból az Európai Unió keretein belül csak akkor lehet diktátor, 1. ha az EU végleg sutba dobja demokratikus elveit, és ennek van már néhány jele, 2. Orbánnak sikerül alkut kötnie az EU-val, amelynek értelmében a megszorítások levezénylése fejében és érdekében szabad kezet kap a belpolitikában és 3. nem tűnik fel Orbánnál ill. a FIDESZ-nél alkalmasabb személy és politikai erő, amely hajlandó és képes lenne a megszorító intézkedéseket véghezvinni.
E hosszúra nyúlt eszmefuttatásnak látszólag nincs köze a blog témájához, az energiaválsághoz, és annak következményeihez. Ez azonban csak a látszat. Az energiaválságban gyökerező pénzügyi és gazdasági válság egyik következménye ugyanis a társadalmi és az államközi konfiktusok kiéleződése. A társadalmi feszültségeken a kormányok – mivel jobb nem jut az eszükbe – szerte a világon a demokrácia felszámolásával reagálnak. Ami nálunk ma történik, az éppen ezért nem eltérés az európai trendtől, hanem maga a trend. A nemzetközi színtéren pedig az egyelőre jobb helyzetben levő országok megpróbálnak megszorító intézkedéseket kényszeríteni a gyengébbekre, ha kell a szuverenitás és a demokrácia semmibevétele árán. Minden jel arra mutat, hogy a bel- és külpolitikai feszültségek a közeljövőben fokozódni fognak: a megoldásukra tett elhibázott kísérletek is egyre durvábbak lesznek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése