A Németország energiahelyzetéről szóló bejegyzésem végén arra a paradoxonra hívtam fel a figyelmet, hogy Németország gazdasági sikereit a külkereskedelmi partnerek fenntarthatatlan pénzügyi politikájának köszönheti, mert azok csak eladósodás árán képesek megvenni a német ipari termékeket. Furcsa módon a német politikusok gyakran mintha nem lennének tudatában ennek amikor az USÁ-t, Franciaországot vagy a dél-európai országokat ostorozzák az eladósodás miatt.
Egy néhány napja megjelent hír szerint a német GDP 2012 végén a várt enyhe növekedés helyett 0,6%-kal csökkent, nagyobb mértékben, mint a németek által oly sokat bírált Franciaországban. A berlini szövetségi kormány nem is késlekedik a megszorítások bejelentésével: a múlt héten közölték, hogy csökkentik a megújuló energiaforrásokból termelt elektromos áram szubvencióját.
Ez az esemény alkalmat kínál arra, hogy ígéretemhez híven részletesebben írjak a németek szerepéről és stratégiájáról az Európai Unióban. Mielőtt erre rátérnék, engedjenek meg egy megjegyzést a kétes értékű néppszichológia köréből. Azt hiszem, sokan, akik személyesen is ismernek németeket, osztják azt a benyomásomat, miszerint a németek mintha a tücsök és a hangya világában élnének, ahol természetesen ők a hangyák, akik szorgalmuknak és takrékosságuknak köszönhetik a magas életszínvonalat, amelyre olyan büszkék. Ez önmagában nem lenne baj, ha ugyanakkor nem lennének meggyőződve arról, hogy ha egy egyén vagy egy ország nem boldogul, az csak annak lehet az oka, hogy lusta és felelőtlenül herdálja a pénzt, következésképp nem érdemel sem részvétet sem segítséget. Érdekes módon a mese eredeti aisóposi változatában a hangya végül megkönyörül a tücskön, és a hegedűszóért cserébe enni ad neki. A mese modern polgári éthost tükröző la fontaine-i változatából ez az utolsó humánus mozzanat hiányzik: a hangya kiadja a tücsök útját, akire így az éhezés, sőt, ki tudja, talán a halál vár a hosszú tél alatt. A következőkben azt szeretném bebizonyítani, hogy a németek tévednek, amikor a tücsök és a hangya képletében látják a világot, és ha már ragaszkodnak a mesékhez, jobb lenne, ha a régi görög változatot követnék.
A következőkben elsősorban Rafael Poch „Németország a Nagy Egyenlőtlenségben“ (Alemania en la Gran Desigualdad, Sinpermiso 2012/11, 191-211) c. tanulmányára támaszkodom. Eszerint a német gazdaság exportsikereiben nagy szerepet játszott Gerhard Schröder kancellár Agenda 2010 nevű reformprogramja, amelynek keretében radikálisan megkurtították a szociális juttatásokat. Ennek a legjellegzetesebb eleme a kitalálója után Hartz IV-nek nevezett munkanélküli segély, amelyet a hosszú ideje munkanélküli németek kapnak. Ez 400 euróra rúg, amely ugyan Magyarországon tisztes középosztálybeli létet biztosítana, de Németországban éppen csak az éhhalál elkerüléséhez elegendő. Ezzel párhuzamosan elterjedtek az ún. minijobok, szintén 400 eurós fizetésekkel. A munkabérek közben jóval kisebb mértékben nőttek, mint máshol Európában. Ez a német gazdaságot igen versenyképessé tette a világpiacon, és nagy többletet eredményezett a külkereskedelmi mérlegben, a többi európai ország külkereskedelmi mérlegében azonban hiányt okozott.
De mi történjen a Németországba áramló pénzzel? Mivel belső fogyasztás növelése nem jött szóba, a beáramló pénztől meg kellett szabadulni, mégpedig hitelek formájában. A 2000-es években a német bankok nagy összegben nyújtottak hiteleket az európai periféria országainak és az USÁ-nak, ami Németországnak kétszeresen is előnyére szolgált. Egyrészt kamatostul kapták vissza a kihelyezett pénzt, másrészt lehetővé tették a hitelt felvevő országoknak, hogy az exportcikkek vásárlásával tovább fejlesszék a német ipart. A féktelen hitelezés, többek között ingatlanokra, ráadásul devizában (ismerősen hangzi, ugye?) ezért Németországnak valójában nagyon is kapóra jött, sőt, egyenesen bátorította is ezt a praxist.
Ilyen módon állt elő a már említett egyenlőtlen és instabil helyzet: a német exportsikerek kulcsa Dél- és Kelet-Európa eladódása, nem utolsósorban éppen a német bankok felé. Józan ésszel könnyen belátható, hogy ez csak addig tartható fenn, amíg Németország külkereskedelmi partnerei képesek újabb és újabb hiteleket felvenni valamint a régieket visszefizetni. Ha azonban képtelenné válnak erre, akkor az mind a német bankokat, mind az iparvállalatokat súlyos helyzetbe hozza.
Amikor tehát a német politikusok a szorgos hangyák szerepét játszva súlyos megszorításokat követelnek az úgymond "a lehetőségeik fölött elő" dél- és kelet-európai országoktól, akkor a saját iparukat is válságba taszítják. Ha azonban az adósok nem hajtanak végre megszorításokat, és egyszerűen csődbe mennek, akkor a német bankok omlanak össze. A problémának csak az lehetne a megoldása, ha megkezdődne a gazdasági növkedés, de – ez a blogom ceterum censeo-ja – az olajcsúcs, az éghajlatváltozás és a pénzügyi összeomlás miatt erre nincsen kilátás.
A történet iróniája abban rejlik, hogy a német bankok az ún. PIGS-országok embertelen megszorító csomagjai ellenére is csak hatalmas állami mentőakcióknak köszönhetik túlélésüket. A német állam csak a válság első évében, 2008 és 2009 között összesen 480 milliárd euróval segítette ki a bankjait. A legnagyobb „mentőcsomagot“ (értsd: ajándékot) 100 milliárd euró értékben a HypoReal Estate kapta, amelyet az amerikai subprime jelzálogpiacon folytatott csalárd üzletei a csőd szélére sodortak.
A német ipar egy ideig jobban állta a sarat, de 2012-re az exportpiacok gyengélkedése miatt, mint a bevezetőben említettem, itt is bekövetkezett az elkerülhetetlen visszaesés alátámasztására álljon itt néhány adat: Az egyik legnagyobb német nehézipari konszern, a ThyssenKrupp tavaly több milliárd eurós veszteséget szenvedett. Az eladások rohamos csökkenése miatt az Opel kénytelen bezárni bochumi gyárát. A német hajózási vállalatok nagy része is folyamatosan veszteséget termel.
Németországban járva sofelé lázas építkezést lát az ember: elsősorban magánlakások és irodaházak épülnek sokfelé. Bár nem tudom adatokkal alátámasztani, de az a benyomásom, hogy Németország egy ingatlanbuborékkal próbálja a gazdaságot élénkíteni. E stratégia sikeressége erősen kétséges, hiszen, sem az USÁ-ban, sem Spanyolországban, sem, hogy messzebre ne menjünk, Magyarországon nem vezetett a kívánt eredményhez.
Ezzel újabb paradoxonokhoz érkeztünk: Németország, az európai integráció elkötelezett híve, az Uniót szétfeszítő konfliktusokat gerjeszt és takarékos pénzügyi politikájával önmagát taszítja válságba. Nem lehet tudni, hogy nem vezetnek-e ezek a paradoxonok egyre hevesebb konfliktusokhoz, majd az Európai Unió felbomlásához, de ha a németeknek közben sikerül kilépniük a tücsök és a hangya mesevilágából, akkor legalább egy pozitív következményük biztosan lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése