Nomád hentesek

Néhány napja jelent meg egy riport a HVG-ben a Magyarországról származó „nomád hentesekről“, akiket munkaerő-kölcsönző vállalkozások közvetítenek német húsfeldolgozó cégeknek. A cikkből kiderül, hogy a hentesek napi 16 órát dolgoznak szinte szünet nélkül. Órabérük mindössze 500 forint, és külföldi munka esetén tömegszállásokon éjszakáznak. Gyakran megesik, hogy még a nyomorúságos bérüket sem fizetik ki nekik, és a munkaeszközeiket is nekik kell megvásárolniuk. A húsipari cégeknek és a munkaközvetítőknek a kezére játszik a hatalmas munkanélküliség és az általános elszegényedés, máskülönben aligha találnának munkásokat még ilyen feltételek mellett is. Ezért nem véletlen, hogy Németországban főként kelet-európaiak dolgoznak ezeknek a cégeknek. A németek nem lusták dolgozni, de nem fogadják el a szektor alacsony béreit (ahogyan nálunk sem dolgozna senki bangladeshi bérekért egy ruhagyárban). 

A HVG cikke csak egy az európai élelmiszeriparban uralkodó gátlástalan kizsákmányolást feltáró cikkek sorában. Nem túlzás azt állítani, hogy ilyen viszonyokat Európában utoljára talán Engels és kortársai láttak. A munkásosztály életszínvonala a 19. század végétől körülbelül az ezredfordulóig folyamatosan emelkedett, mostanra azonban ez a fejlődés megtört: egyre nagyobb a munkanélküliség, akiknek pedig még van munkahelyük, azok egyre alacsonyabb bérért végeznek egyre megerőltetőbb munkát. Az ilyen munka rövid idő alatt elhasználja a munkásokat, hiszen a munkakörülmények és a bérek nem teszik lehetővé munkaerejük újratermelését. A munkások kizsákmányolásának erősödésével egyidőben zajlik, és mint bizonyítani szeretném, azzal szoros összefüggésben áll egy másik folyamat: az iparilag előállított élelmiszerek minőségének romlása. Ez utóbbira jó példa a marhahúsosként árult lasagnében felfedezett lóhús botránya. 

Az intuíció azt sugallja, hogy ezeknek a széles körben elterjedt jelenségeknek az emberi kapzsiságnál és gátlástalanságnál mélyebb okai vannak. De melyek azok? 

Az ezredforduló óta a négy legfontosabb gazdasági tényező, az élelmiszer, az energia, a nyersanyagok és a munkaerő ára folyamatosan növekszik, és nincs kilátás arra, hogy ez a tendencia belátható időn belül megfordulna. Ahogyan Jason Moore amerikai történész felhívja rá a figyelmet, e négy tényező ára ma szorosan összefügg egymással. Az élelmiszerek ára meghatározza a munkaerő árát. Ha ez utóbbi emelkedik, megemelkedik az energia és a nyersanyagok ára is, hiszen ezeknek az előállításához emberi munka szükséges. Ha az energia és a nyersanyagok árát a geológiai korlátok megemelik, akkor megemelkedik az élelmiszerek ára is, hiszen a gépesített mezőgazdaság energia és nyersanyag-igénye hatalmas. Ezáltal emelkedik az élelmiszerek ára, ami megemeli a munkaerő árát és így tovább. 

Ez persze egy elméleti konstrukció, a valóságban azonban az összefüggés a négy termelési tényező között nem mindig ilyen szoros. A négy tényező közül az egyiknek az ára ugyanis jóval nagyobb rugalmasságot mutat, mint a többi. A munkaerő árát ugyanis gazdasági és politikai kényszerek és alkuk vagy éppen a nyílt erőszak segítségével lejjebb lehet szorítani vagy éppen meg lehet emelni. Ma persze főként az előbbire látunk példákat. Ennek azonban van két súlyos következménye. Az első az, hogy az alacsony bérért dolgoztatott munkások kevesebb és rosszabb minőségű élelmiszert tudnak vásárolni, ha pedig már a legalapvetőbb szükségleteiket sem tudják kielégíteni, szinte törvényszerűen lázadások törnek ki (ahogyan az Észak-Afrikában és a Közel-Keleten az elmúlt években be is következett). A második következmény pedig az, hogy csökken a kereslet a nem élelmiszeripari termékek iránt, és  ez recessziót okoz a többi gazdasági ágazatban. 

Ezeknek az összefüggéseknek a fényében jól megérthetjük az élemiszeripar új jelenségeit. Az élelmiszeripar két oldalról áll nyomás alatt. A szociális válság miatt alacsonyan kell tartaniuk az árakat, miközben az energia és a nyersanyagok árának emelkedése miatt a termelés költségei folyamatosan emelkednek. Erre a helyzetre a nagy élelmiszeripari vállalatok a minőség és a bérek leszorításával válaszolnak. Így kerülnek éhbérért dolgoztatott magyar hentesek Németországba és lóhús a marhahúsos lasagnébe. 

Mindez nem működne az európai politikai elit cinkossága nélkül. Ugyan időről időre megjelennek újságcikkek az élelmiszeriparban uralkodó állapotokról, sőt, néha még egy-egy kisebb botrány is kirobban, de az EU és tagországai szemet hunynak fölöttük, és minden megy tovább a régi kerékvágásban. Ennek valószínűleg nem a korrupció a fő oka, hanem az, hogy a politkusok pontosan tudják: az élelmiszerárak drasztikus emelkedése véget vetne az egyébként is ingatag társadalmi békének Európában. Márpedig a munkavállalók jogainak védelme és a szigorúbb minőségellenőrzés egyaránt az árak emelkedéséhez vezetnének a szupermarketekben. Mivel pedig a lakosság már nem nagyon tudja szorosabbra húzni a nadrágszíjat (a magyar lakosság több mint egyharmada szegénynek számít), ez gyorsan az egyiptomihoz hasonló helyzethez vezetne.