Az új kor kihívása: a fenntartható visszafejlődés

Városi kiskert New Yorkban (forrás)

Az ENSZ 1987-es, ún. Brundtland-jelentése szerint a fenntartható fejlődés olyan fejlődési folyamat, amely „kielégíti a jelen szükségleteit anélkül, hogy csökkentené a jövendő generációk képességét, hogy kielégítsék a saját szükségleteiket”. Az ENSZ jelentése óta a fogalom nagy karriert futott be. Magyarul is olvasható a témáról egy könyv, az országgyűlésnek van egy – egyébként magáról nem sokat hallató – fenntarható fejlődési bizottsága, Franciaországban pedig még minisztériuma is van Ökológia, Fenntartható Fejlődés és Energia Minisztériuma néven (Persze a franciák sem gondolják komolyan a fenntartható fejlődést, hiszen ahelyett, hogy leállítanák az atomerőműveiket, háborút vezetnek az uránellátásuk biztosításáért). 

A fenntartható fejlődés fent olvasható definíciója azt sugallja, hogy lehetséges a jelen szükségleteit kielégíteni más módon is, mint ahogyan most történik. Olaj és szén égetése helyett például a megújuló és zöld energiahordozók előtérbe helyezésével. A hatékony környezetvédelem pedig lehetséges a jelenlegi gazdasági rendszer keretein belül is. A fenntartható fejlődés fogalma tehát optimizmust is sugároz: Aggodalomra semmi ok, minden megy tovább a normális kerékvágásban! Ha pedig el kell ismerni, hogy a jelenlegi gazdasági rendszernek súlyos belső feszültségei és külső mellékhatásai vannak, megédesíthetjük a keserű pirulát az ígérettel, hogy az elkerülhetetlen változások ellenére a fejlődés töretlen lesz. 

Véleményem szerint szembe kell néznünk azzal, hogy fenntartható fejlődés nem lehetséges, és helyesebb lenne fenntartható visszafejlődésről beszélnünk. A blogon sokszor kifejtett okokból az élet számos területén visszafejlődésre vagyunk ítélve: már most egyre kevesebbet utazunk, vásárolunk, napról napra kevesebben dolgoznak közülünk szabályos munkahelyen, és ezek a tendenciák a belátható jövőben folytatódni fognak. A kérdés az, hogyan lehet ezt fenntarthatóvá tenni, azaz úgy fejlődni vissza, hogy közben nemcsak életben maradunk, hanem az életminőségünből is a lehető legkevesebbet veszítünk. Erre a kérdésre természetesen nem tudom választ, de talán a megoldások keresésére ösztönözhetem olvasóimat, ha megosztom velük néhány ötletemet, idő hiányában csak az élet két szférájára, a közlekedésre és az élelmezésre szorítkozva. A következőkhöz alapelvként a latin közmondás szolgál: volentem fata ducunt, nolentem trahunt. 

Közlekedés 

A már többször idézett statisztikai adat szerint ma Magyarországon 40%-kal kevesebb benzint adnak el a benzinkutakon, mint 2009-ben, mert kevesebb honfitársunknak van autója, ill., akinek még van, az is kevesebbet használja a magas üzemanyagárak miatt. Közben a kedvezmények szűkítése miatt drágább lesz a vasúti közlekedés is. Magyarország nincsen egyedül ezzel, hiszen Európa és Észak-Amerika nagy részén ugyanez történik. Ez szükségszerűen azt jelenti, hogy kevesebbet utazunk, mint néhány évvel ezelőtt. De mivel nem ülhetünk mindig otthon, hogyan közlekedjünk? A városon, ill. falun belüli közlekedéssel ne legyen gondunk, hiszen erre a legjobb eszköz a kerékpár. Egy tanknyi benzin áráért már jó használt biciklit lehet vásárolni, és még egyszer annyi pénzért egy olyan lakatot is kapunk, amivel a biciklitolvajok tetemes részét eltántoríthatjuk szándékuktól. Valahol azt olvastam, hogy városon belül 6 km-es távolságig a kerékpárral ugyanolyan gyorsak, vagy még gyorsabbak lehetünk, mint az autó, és ezt saját tapasztalataim is alátámasztják. Ez azt jelenti, hogy a kerékpár még Budapesten is versenyképes riválisa az autónak: járhatunk vele Kőbányáról a Belvárosba dolgozni. A nyári izzadás miatt se fájjon a fejünk, hiszen erre találták ki a desodorokat. A településen kívüli utazások esetén már kénytelenek leszünk kompromisszumokat tenni. Az utóbbi években az autómegosztás az ifjúsági szubkulturából átkerült a fősodorba, és ma már teljes állásban dolgozó felnőttek is élnek vele. Ez nagyon helyes is, hiszen elképesztő pazarlás, ha csak egyetlen személy használ egy autót. A dolog hátulütője azonban, hogy az autómegosztás piacán egyre több lesz a vevő és egyre kevesebb, aki utast keres majd a kocsijába. A vasút a jövőben még zsúfoltabb és drágább lesz, így valószínűleg kevesebb kedvünk és „tehetségünk“ lesz hozzá. Mi hát a megoldás? Be kell szerezni egy jó kerékpárt, és persze az sem árt, ha olyan kondícióban tartjuk magunkat, hogy képesek legyünk meghajtani. Egyébként pedig olyan életformát kell kialakítani, ami nem von maga után gyakori és hosszú utazást, azaz pl. ingázást Budapestre valamelyik alvóvárosból. 

Élelmezés 

A statisztikai adatok nemcsak a benzinfelhasználás hanem a kiskereskedelmi forgalom drasztikus csökkenését is jelzik. Magyarul: egyre kevesebbet vásárolunk, és ez jól is van így. Néhány évvel ezelőtt még elszörnyedve néztem a szupermarketek pénztárainál, hogy az emberek a hétvégi bevásárlásnál mennyi rossz ízű, egészségtelen és ráadásul drága élelmiszert halmoztak fel a kosarukban (csipsz, kóla, mirelitételek stb.). Mára ez a jelenség erősen visszaszorult, és a legtöbben kénytelenek a legszükségesebbre szorítkozni. Akkor szembesülünk súlyosabb problémával, ha a legszükségesebbre sincs pénzünk vagy van pénzünk de a bevásárlóközpontban nincsen elég áru (pl. a pénzügyi rendszer összeomlása miatt). Erre a problémára nem tudok megoldást, de a nehézségeket lehet enyhíteni, ha a lehető legkevésbé feldolgozott élelmiszereket vásároljuk, és azokat magunk főzzük meg, ill. ha magunk is termelünk élelmiszereket. Már egy lakótelepi erkélyen is fontos terményeket, pl. fűszereket, paradicsomot lehet termeszteni, de komolyabb mezőgazdasági termeléshez már föld kell. Szerencsére nincs szükség hatalmas latifundiumra.  Dimitry Orlov „Reinventing Collapse: The Soviet Experience and American Prospects“ (Az összeomlás újrafelfedezése: a szovjet tapasztalat és az amerikai kilátások) c. könyvében leírja, hogy a Szovjetunióban sokan voltak kicsiny, mintegy 1/10 hektáros (1000 m2) konyhakertek büszke tulajdonosai. 1990-ben, amikor a Szovjetunió összeomlása miatt a boltok polcaira igen ritkán kerültek élelmiszerek, sok orosz túlélését ezek a kicsiny kertek biztosították. Orlov a SZU-ban töltötte 1990 nyarát, és ritkán evett mást, mint import rizst, saját termelésű cukkínit és a közeli tóból illegálisan fogott halat. A tanulság: már egy kicsiny kert is sokat javíthat az élelmezésünkön. A teljes önellátást azonban nem lehet elérni, így súlyos helyzetekben minden bizonnyal az éhínség vár majd ránk. Nem tehetünk mást, mint hogy hozzászokunk ehhez a gondolathoz. 

Visszafejlődés 

Ha megvalósítjuk ezeket a javaslatokat, az életminőségünk biztosan alacsonyabb lesz, mint amilyen 10 évvel ezelőtt volt, ill. amilyet 10 éve elképzeltünk. Hiszen kétségkívül jobb egy nagy autóval ide-oda utazgatni és hitelkártyával mindenfélét vásárolgatni, mint az esőben biciklivel tekerni a kiskertbe és feszülten várni, mikor érik a cukkíni. De ha nem tesszük meg önként ezeket a lépéseket, a körülmények előbb-utóbb minden bizonnyal rákényszerítenek majd. Ezért gondolom, hogy a fenntartható visszafejlődés, és nem a fejlődés kihívása áll előttünk.