IEA: World Energy Outlook 2013

A Nemzetközi Energia Ügynökség (International Energy Agency) nov. 12-én publikálta éves jelentését a világ energiahelyzetéről. A médiában az IEA jelentéseit általában nagy figyelem és bizalom övezi, annak ellenére is, hogy előrejelzései rendre túlzottan optimistának bizonyultak. Borsos ára (120 euró) miatt nem állt módomban beszerezni a terjedelmes (708 oldalas) jelentést, de a különböző újságokban és blogokon megjelent összefoglalók alapján szeretném néhány érdekes dologra felhívni a figyelmet (A legrészletesebb elemzés Antonio Turiel blogján olvasható spanyolul, ez pedig a német Telepolis összefoglalója). Ezt azért is tartom fontosnak, mert az egyetlen általam ismert magyar nyelvű tudósítás éppen a legfontosabb dolgokat hagyja figyelmen kívül, és Európa szorult helyzetének hangsúlyozásával azt sugallja, mintha Ázsia és Amerika nem ugyanolyan problémákkal nézne szembe.

A WEO szokás szerint három forgatókönyvet vázol fel. Az első arról szól, mi lesz, ha a jelenlegi politika folytatódik, a második azzal számol, hogy a világ államai foganatosítják a klímaváltozás megfékezésére bejelentett intézkedéseket, a harmadik pedig, azzal, hogy ezeknél drasztikusabb intézkedéseket léptetnek életbe a klímaváltozás leküzdésére. Az IEA a második forgatókönyvet tekinti a legvalószínűbbnek, ezért a továbbiak erre a forgatókönyvre vonatkoznak. 

Olajcsúcs 

A legfontosabb újdonság a jelentésben az, hogy Nemzetközi Energia Ügynökség elismeri a jelenleg ismert olajmezők hozamának csökkenését. Az idei WEO alábbi grafikonjából ("A jelenleg kitermelés alatt álló olajmezők hozama további befektetés nélkül") kitűnik, milyen drámainak tartja az Ügynökség a helyzetet. 

Az IEA persze nem szeretné, ha olvasói aggódnának, ezért azt sugallja, ha megtörténik a szükséges befektetés, nem fog hanyatlani a kitermelés. Figyelmet érdemel azonban, hogy a grafikon szerint 2012-ről 2013-ra jelentősen csökkent már a konvencionális olajkitermelés. Úgy látszik, a magán és állami olajtársaságok hatalmas befektetései és rendkívüli erőfeszítései sem elegendőek a konvencionális olajtermelés szinten tartásához. 

Fracking 

A 2013-as WEO szerint a frackinggel végzett amerikai olajtermelés 2025-ben éri majd el a csúcsát, de az USA még így sem tudja majd teljesen ellátni magát olajjal. Az egész világon a fracking-csúcs 2030-ban fog bekövetkezni, amikor is az így kinyert napi 6 milló hordó olaj a konvencionális olajtermelés 9%-át teszi majd ki. Az IEA tehát azt sugallja, a következő néhány évben nem lesz gond, hiszen a modern olajtermelési módszerek ellensúlyozni tudják a konvencionális kitermelés visszaesését. Utána meg majd csak kitalálunk valami. A helyzet valójában ennél sokkal rosszabb: az amerikai nem konvencionális olajtermelés hanyatlása már a következő években várható. A WEO tehát nem mondja nyíltan ki, hogy a globális olajcsúcs akut probléma, de a sorok között olvasva világos, hogy a helyzetet még az Energia Ügynökség is rendkívül súlyosnak találja. 

Export Land-model 

Az IAE-nek is feltűnt, hogy az olajcsúcsukat elérő országokban az olajigény általában tovább nő, amit rövid idő elteltével csak importból lehet kielégíteni. Ez pedig szükségszerűen magasabb olajárakhoz vezet (és gazdasági recesszióhoz, tehetjük hozzá).  

Energetikai hatékonyság 

Hűtlen lenne önmagához az IEA, ha beismerné, hogy az energiafelhasználás szükségszerű csökkenése az előttünk álló évtizedekben szükségszerűen gazdasági visszaeséshez fog vezetni. Hogyan lehetséges ezt elkerülni? A csodaszer az energiafelhasználás hatékonysága, amelynek köszönhetően a GDP növekedése el tud szakadni az energiafelhasználástól. Az IEA-t nem zavarja, hogy ez eddig még sehol sem sikerült, és azt sem részletezi, hogyan lesz ez most lehetséges. Márpedig nagy szükség lenne erre az útmutatásra, mert az csupán a látszat, hogy Európában és Észak-Amerikában a gazdasági növekedés az utóbbi évtizedekben felülmúlta az energiafelhasználás növekedését. A nyugati vállatatok ugyanis egyszerűen kitelepítették a gyáraikat Kínába, és ezért Európa és az USA helyett itt nő az energiafelhasználás. Mivel pedig más energiahordozó nem áll rendelkezésre, a kínai gyárak túlnyomó részt a rendkívül környezetszennyező szénből előállított elektromos árammal működnek (a légszennyezés tragikus következményeiről ld. ezt a hírt Kína legfiatalabb tüdőrákos betegéről). 

Összegzés 

Nagy előrelépés, hogy az IEA kezd felfigyelni az olajcsúcsra és a nem konvencionális olajtermelési eljárások szűk lehetőségeire. A helyzet súlyosságának teljes fel- ill. elismerése helyett azonban az IEA továbbra is megalapozatlan optimizmussal látja a helyzetet, és túlzott reményeket vet az energafelhasználás hatékonyságának növekedésébe és a nem konvencionális olajtermelésbe. Az Ügynökség talán néhány év múlva ezeket a nézeteket is korrigálni fogja. Attól tartok, akkor már késő lesz.


Add. 2014. jan. 16.: Még egy szó a frackingről. Az FAZ mai cikke tudomásom szerint az első híradás a főáramú médiában, amely nyíltan kimondja, hogy a fracking nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: a cégek nem nyereségesek, a fúrásokból kinyert olaj mennyisége pedig nagyon gyorsan csökken (decline rate). Csupa olyan dologról van szó tehát, ami mások már évekkel ezelőtt leírtak. Reggelente sietünk elolvasni a napi sajtót, hogy évek óta napvilágot látott, nem éppen elsődleges frissességű híreket olvassunk. 

Összerakni, ami összetartozik

Aki ma tájékozódni akar a világ helyzetéről, jóval könnyebben megteheti, mint három évtizeddel ezelőtt. A dolgát azonban az a korábban ismeretlen probléma nehezíti, hogy hatalmas tömegű irreleváns híranyagból kell kiválogatnia, ami fontos, majd a mozaikszerű darabkákból magának kell összeraknia, ami összetartozik. Szerencsére az internet segítségével ez nem lehetetlen feladat.

Íme öt összetartozó hír, öt különböző helyről.

Richard Heinberg írása arról, hogy az olajcsúcs a magas olajárakon keresztül az olajkereslet csúcsát okozza.

Bár Heinberg amerikai adatokat használ, ez Európában, és Magyarországon is így van. Ez először az autókereskedőket sújtja. A Népszabadság híradása szerint a magyarországi autókereskedelem évek óta szabadesésben zuhan és ez szintén nem elszigetelt magyar jelenség.

Az első hírnek akár örülhetnénk is, a második nem ráz meg minket nagyon, hiszen az autókereskedők nem a legnépesebb és a legrosszabb helyzetű társadalmi csoport, de a dolog ott fordul komolyra, hogy ennek folytán az európai autóipar rendkívül nehéz helyzetben van. A Portfolio cikke szerint a nagy európai gyárak a jövőben kapacitáscsökkenésre és csődökre számítanak az autóiparban. A kapacitáscsökkenés előbb-utóbb gyárbezárásokhoz vezet. Az Opel már bejelentette, hogy bezárja bochumi gyárát.

A kígyó ezzel a saját farkába harap. Mivel munkanélküliek ritkán vásárolnak autót, ha a gazdaság valamilyen csoda folytán nem kap életre, az olajkereslet, az autókereskedés és az autógyártás további zuhanása és a munkanélküliség emelkedése várható. 

Metsző pillantás kívülről. John Michael Greer: The Blood of the Earth: An essay on magic and peak oil, Croydon 2012.

Aki követi a John Michael Greer blogját, az Archdruid Reportot, annak nem újdonság itt ismertetendő,  A Föld vére: Esszé a mágiáról és az olajcsúcsról c. könyvének kiinduló tézise: mint minden emberi civilizációnak, a modern ipari civilizációnak is megvannak a maga mítoszai és dogmái. A modern világ alapvető hittétele az, hogy a fejlődés elkerülhetetlen és jó. Ehhez kapcsolódik techno-optimizmus hiedelme: minden problémára létezik tudományos-technikai megoldás, amelynek megtalálása pusztán elegendő pénz és szellemi erőfeszítés kérdése. A következő dolgok bizonyítják, hogy itt valóban mítoszokról, ill. hittételekről van szó. A fejlődésről szóló kijelentések mindenféle komoly és tényszerű indoklás nélkül szoktak elhangzani, és a legtöbben még akkor is ragaszkodnak hozzájuk, ha a tények sokasága mond ellent nekik. Továbbá a diskurzus a fejlődésről nem racionális, hanem emocionális: érvek helyett szenvedélyes hitvallások és ráolvasások uralják a közbeszédet. Próbáljon csak az Olvasó egy tetszőleges társaságban hangot adni annak a nézetnek, hogy a közeljövőben nem egy fényes scifi-világ, hanem hosszú hanyatlás és a gazdaság folyamatos zsugorodása vár ránk, és biztos lehet benne, hogy racionális cáfolatok helyett (az „eddig mindig fejlődtünk, és ezért jövőben is csak ez lehetséges“ érve nem számít racionálisnak) hisztérikus reakciókat fog kiváltani, ami akár ahhoz is vezethet, hogy barátai idiótának fogják tartani, és megszakítják vele a kapcsolatot. Mintha valaki egy középkori város főterén kijelentette volna, hogy nincs isten. Greer ezért a jövőről folytatott nyilvános diszkussziót a fejlődés rituális színházának (ritual theater of progress) nevezi, a fent vázolt hiedelem-rendszert pedig a fejlődés polgári vallásának (civil religion of progress). 

Greer szerint az olajcsúccsal kapcsolatos véleménynyilvánítások kitűnően illusztrálják ezeket a jelenségeket. Megalapozott kutatások tömege bizonyítja, hogy a konvencionális olajtermelés csúcsa 2005-ben volt, és ezután megkezdődő lassú hanyatlást csak a statisztikai módszerek megváltoztatásával és a nem konvencionális módszerek (fracking, olajpala, biodízel) bevetésével sikerült elleplezni. A magas olajárból fakadó keresletcsökkenés (demand destruction) szintén hozzásegített ahhoz, hogy az olajtermelés hanyatlása ne vezessen akut üzemanyaghiányhoz a fejlett világban. Mivel ez a folyamat a nyugati életvitel és a gazdaság egészét fenyegeti, az olajcsúcsnak és hatásai kezelésének a nyilvános diszkusszió centrumában kellene állnia. Az olajcsúcs azonban azonban teljesen marginális helyet foglal el a médiában, az elkerülhetetlen következményekkel történő szembenézés helyett pedig irracionális nézeteket sulykolnak a nagyközönség fejébe. Ilyen például az a közgazdászok körében népszerű nézet, hogy az olajtermelés nem a geológiai adottságok, hanem az olajár, azaz a pénz függvénye, a prognózisok a tartósan alacsony olajárról, és arról, hogy az USA hamarosan nemhogy önellátó, hanem exportőr lesz a földgáz és a kőolaj terén. Greer teljes joggal nevezi ezt szemfényvesztésnek, varázslásnak (thaumaturgia), a modern világ államait pedig varázsló-államoknak (magician state), hiszen a cél nem a probléma megoldása, hanem 

Ezen a ponton jut szerephez a mágia. A mágia, abban az értelemben, ahogyan Greer használja, a tudat akaratlagos befolyásolását jelenti. A valódi mágia segítségével az ember képes lehet kivonni magát civilizációnk kvázi-vallásos dogmáinak és mítoszainak hatása alól. A mágia tehát ebben az értelemben nem a varázslást, hanem a független, tiszta, racionális gondolkodást jelenti. Ehhez Greer szerint a jelenleg elérhető okkult irányzatok bármelyike hozzásegíthet. Mindez elengedhetetlen ahhoz, hogy még addig, amíg viszonylag sok erőforrás áll a rendelkezésünkre, megvalósíthassuk az egyéni átmenetet egy új életvitelhez, amely jobban illeszkedik a ipari civilizáció hanyatlása által megszabott új keretekhez. Ehhez Greer három praktikus tanácsot ad: Tanulj valamit, ami hasznosítható lesz ebben az új világban, ami segít az önfenntartásban, és amire a szomszédaid is igényt tarthatnak, és hajlandóak lesznek adni érte valamit cserébe. Adj fel valamit, ami eddig hozzátartozott az életedhez: könnyebb most lemondani az autóról, a televízióról, és sok minden másról, mint a nem nagyon távoli jövőben hirtelen elveszteni ezeket. A harmadik tanács az, hogy óvj meg valamit az eltűnéstől. A civilizációk hanyatlásának egyik általános következménye, hogy rengeteg értékes alkotás elvész és feledésbe megy. Az ókori görög és latin irodalomnak ma például csak egy töredékét ismerjük, amit a korai középkorban valamilyen okból másolásra érdemesnek tartottak. Csak rajtunk múlik, hogy a közeljövőben ne érje az emberiséget ilyen méretű veszteség. 

Greer tehát egy metszően éles pillantást vet a modern ipari civilizációra egy olyan nézőpontból, amely ezen a kultúrán kívül helyezkedik el. Aki pedig magáévá teszi ezt a perspektívát, maga is kívül kerül ezen a kultúrán. Ha azonban igaz, hogy ez a kultúra eltűnőfélben van, ez nem nagy veszteség. Ebben a nagyon rövid ismertetőben számos érdekes meglátását kellett említés nélkül hagynom, amely a könyvét rendkívül inspiráló olvasmánnyá teszi. Egyetlen, igaz, lényegi ponton kell a könyvvel kapcsolatban ha nem is az ellenkezésemnek, de az értetlenségemnek hangot adnom. Miért van feltétlenül szükség a mágiára ahhoz, hogy meglássuk civilizációnk alaptételeinek hamis voltát, és kivonjuk magunkat a hatásuk alól? Félek, ezt csak akkor tudom meg, ha magam is megismerkedem a valódi mágiával.

Az orosz olajcsap

Hírül adta az újság, Oroszország júliusban csavar egyet az olajcsapon, azaz csökkenti az Európába szállított olaj mennyiségét. Ezt alig néhány héttel azután jelentették be, hogy elkészült a Kelet-Szibériát Kínával összekötő vezeték, és immár nem vasúti kocsikon szállítják az eddiginél nyilván jóval több olajat. Az összefüggés elég nyilvánvaló: az oroszok Kínát részesítik előnyben velünk szemben. A kínai olajszállításoknak természetesen nem kellene mindenképpen csökkenteniük az európai exportot, ha Oroszország képes lenne növelni az olajtermelését. De éppen itt a probléma: Oroszország már túl van az olajcsúcsán, és nem képes jelentősen bővíteni a kitermelést, sőt, rendkívüli erőfeszítésekre van szüksége a visszaesés elkerülésére. Nem nehéz belátni, milyen következményei lesznek ennek számunkra: az eddiginél is drágább lesz az olaj, így a benzin és a gázolaj is, ezáltal pedig valamilyen mértékben minden más termék is, aminek az előállításához vagy szállításához olajra van szükség. Tehát minden.

Exportőrök és importőrök 5: Egyiptom, a puskaporos hordó

Életkép Kairóból, 2011 telén. ( Forrás)

A Telepolis nevű német híroldalon igen alapos híradás jelent meg Egyiptomról („Egyiptom: minden irányban kiszolgáltatva“), amely alapján nem túlzás azt állítani, hogy az ország a két évvel ezelőtti, Mubarak bukásához vezető felkelés után újra a robbanás küszöbén áll. Bejegyzésemben először a Telepolis cikke nyomán röviden összefoglalom, mi a helyzet Egyiptomban, majd a problémák mélyebben fekvő okaira szeretnék rámutatni az export-ország modell segítségével. 

Két évvel Mubarak bukása után a demokratikusabbá vált Egyiptomnak a következő problémákkal kell szembenéznie. Az ország pénzhiány miatt nem tud elegendő olajat és gázt importálni. Ezért az energiaárak az egyiptomiak pénztárcájához képest rendkívül magasak, ráadásul gyakoriak az áramszünetek, és a benzinkutaknál erőszakos jelenetekre is sor kerül, mert gyakran nem tudnak minden vevőt kiszolgálni. Az elmúlt két évben a magas világpiaci olajárak a devizakészletek drasztikus csökkenését (30-ról 13 milliárd dollárra), és 6-8 milliárd dollárra tehető fizetési hátralék felhalmozását okozták. Az egyetlen biztos olajszállító Kuvait, amely, egy még Mubarak idején kötött szerződés alapján, 9 hónapos fizetési határidővel szállít Egyiptomnak olajat. Egyiptomot ismerő barátaim szerint a helyzet annyira feszült, hogy gyakran a hadseregnek kell benzinkutakat biztosítania. 

Pénzzavarait Egyiptom eddig török, iraki és katari kölcsönökkel oldotta meg, de ezek a források hamarosan el fognak apadni. Ezen kívül az ország mintegy két éve tárgyal az IMF-fel egy 4,8 milliárd dolláros hitelről. A probléma az, hogy az IMF-hitel feltételét a pénzvilág szaknyelvének eufemizmusával szólva „strukturális reformok“ képezik. Ez Egyiptom esetében az energia- és az élelmiszerfogyasztás állami szubvencióinak csökkentését jelentik. Ha ez megtörténik, az azonnal éhínséghez vezet, és ez lehet az oka annak, hogy az egyiptomi vezetés vonakodik megkötni szerződést a Valutaalappal. 

A szubvenciók ugyanis létfontosságúak. Az egyiptomi lakosság szegénységi küszöb alatt élő 40%-a csak ilyen mesterségesen alacsonyan tartott árakattud megfizetni (a kenyér pl. átszámítva kevesebb mint 1 eurócentbe kerül). Egyiptom a világ legnagyobb gabonaimportőre, és az utóbbi évek gabonaár-emelkedései önmagukban is nagyon súlyosan érintették. Ez, a fent említett pénzügyi problémákkal párosulva oda vezetett, hogy idén a tavalyinál 10%-kal kevesebb gabonát tudtak importálni. A jelenlegi készletek június végéig elegendőek. 

Mindezek után nem meglepő, hogy Egyiptomot gazdasági visszaesés is sújtja. Elsősorban a korábban virágzó textiliparban mennek tönkre sorra a vállalatok. A munkaerőpiacra évente belépő mintegy 700.000 fiatalnak így nem sok esélye van az elhelyezkedésre. 

Egyiptom helyzete tehát kétségbeejtő, és nem látni, mi hozhatna javulást. De hogyan jutott ide Egyiptom? Hiszen nem is olyan régen még nagy bevételekhez jutott a szénhidorgénexportból, és az arab világ viszonylag jobb módú államai közé tartozott. A helyzetet jobban megérthetjük az ország kőolaj- és földgáz-termelését mutató grafikonok alapján. 

Mint látható, Egyiptom olajcsúcsa az 1990-es évek közepén következett be, majd a belső fogyasztás emelkedése miatt 2010-re lényegében nem származott bevétele az olajexportból. A Telepolis híradása arra utal hogy azóta az ország olajimportra szorul. 

A gáz esetében valamivel jobb a helyzet, mert a földgáztermelés szemlátomást mostanában jár a csúcsán, de a kitermelés drasztikus hanyatlása még nem következett be. A belső fogyasztás azonban kérlelhetetlenül emelkedik, és ez erősen csökkenti a földgázexportból származó bevételeket. Mint látható, 2011-ben a földgázexport az előző évihez képest 28%-kal csökkent. 

Ezzel párhuzamosan valóságos népességrobbanás zajlik. 2000 óta több mint 20%-kal nőtt a népesség, megközelítve mostanra a mintegy 80 millió főt. Ezzel Egyiptomban csaknem annyian élnek, mint a jóval nagyobb megművelhető földterülettel és fejlettebb iparral rendelkező Németországban. Ez a népesség részesülni akar a modern civilizációból (villany, vezetékes víz, motorizáció), és természetesen nem mondhat le az élelemről sem. 

Egyiptom helyzete addig volt stabil, amíg a szénhidrogénexportból állandóan pénz áramlott az országba. Ez tette lehetővé – a külföldi támogatáson kívül – Mubarak diktatúrájának a fennmaradását 1891-től harminc éven át. A bevételeknek köszönhetően ugyanis az életszínvonal viszonylag elfogadható volt, fent lehetett tartani a bőkezű szubvenciók rendszerét, és nem utolsósorban finanszírozni lehetett a félkemény diktatúra elnyomó gépezetét. Így, bár Mubarak sohasem volt nagyon népszerű, biztosítva volt a rendszer fennmaradása. 2011-re a diktátor számára kedvezőtlen belső és külső tényezők összejátszása elsöprő erejű felkelést robbanott ki. Az energiahordozók exportjából származó bevételek elapadásával egyidőben megemelkedtek az élelmiszerárak (a szénhidrogén-árak emelkedése és az éghajlatváltozás miatt, ld. erről az Éhség c. bejegyzést). A népharag elsodorta ugyan a bűnbaknak kikiáltott Mubarakot, de a mélyebben fekvő problémákat nem tudta megoldani. Talán azért mert nincs is rájuk megoldás. 

Egyiptom története az export-ország modell iskolapéldája. A szénhidrogénkészletek modernizálása lehetővé tette az ipar és a mezőgazdaság modernizálását és az életszínvonal emelését. Mindez a népesség növekedéséhez vezetett, amely magával vonta a belső fogyasztás emelkedését is. Az emelkedés még akkor is folytatódott, amikor az ország már túljutott az olajcsúcsán és a gázcsúcs közelébe érkezett. Ettől azonban az ország pénzügyi egyensúlya felborult és megnehezítette a népesség élelmiszer- és energiahordozó-import útján történő ellátását. Ezen a ponton tartunk most. Hogy ezután mi következik, azt senki nem tudja pontosan, de hogy nem lesz békés, az szinte biztos.

P. S., ápr. 26.: Vessenek egy pillantást Gail Tverberg elemzésére arról, hogyan omolhatnak össze az olajexportáló országok. Kiderül belőle, hogy a Közel-Keleten Szíria és Jemen ugyanabban a cipőben jár, mint Egyiptom. Szíriában hosszú ideje véres polgárháború zajlik, és Jemenből sem érkeznek jó hírek.
Most vettem észre, hogy Tverberg már két évvel ezelőtt megírta lényegében ugyanazt, amiről a fenti bejegyzés szól. Nem lepne meg, ha találnék még néhány cikket, amiben ugyanerről van szó, annyira nyilvánvaló az összefüggés az olajexport visszaesése és a pénzügyi összeomlás között.

Add. jún. 17.: Egyiptomra a fent vázoltak mellett még egy dolog fenyegeti. Egyiptom az 1929-ben és 1959-ben a Nílus vizének felhasználásáról kötött álllamközi szerződések fő kedvezményezettje, mert jóval több víz kiemelésére jogosult, mint a folyó felső szakasza mentén levő országok. És itt van a probléma: Egyiptom a déli országok jóindulatára és saját nemzetközi tekintélyére van szorulva a szerződések érvényesítésében. Mivel azonban a Nílus-völgy valamennyi országa hasonló cipőben jár, mint Egyiptom (népességrobbanás, olaj- és élelmiszer áremelkedés, aszályok), arra fognak kényszerülni, hogy megszegjék az Egyiptomnak kedvező szerződéseket (ld. bővebben itt). Most éppen az kelt feszültséget, hogy Etiópia hamarosan elkészül egy hatalmas duzzasztógáttal a Kék-Níluson, ami jelentősen csökkenteni fogja a folyó alsó folyásán rendelkezésre álló víz mennyiségét. Mivel Egyiptom ezt a veszteséget a jelenlegi rendkívül feszült helyzetében nem tudja kompenzálni, Mursi egyiptomi elnök érthető módon háborúval fenyegeti Etiópiát. Az előbb idézett elemzés szerint komoly esélye van egy véres háborúnak a Nílus-völgy országai között.

Az olajcsúcs nem-lineáris hatásai

Az előző bejegyzés a fejlett világ pénzügyi rendszerét fenyegető veszélyekről szólt a pénzügyi válság új fejezetében, amely a ciprusi bankok megroppanásával kezdődött. A pénzügyi rendszer változatlanul fennálló belső feszültségei és a világgazdaság fundamentális problémái (az energia- és nyersanyagellátás, továbbá a klímaváltozás terén) arra utalnak, hogy a ciprusihoz hasonló pénzügyi összeomlások a közeljövőben másutt is be fognak következni, és az IMF, EKB, az EU, az USA és más országok még kétségbeesetebben próbálják majd menteni a menthetetlent, azaz minden létező erőforrás átcsoportosításával életben tartani a bankokat. 

A bankok újra és újra bekövetkező összeomlásai tipikus példáit nyújtják az említett fundamentális problémák nem lineáris következményeinek. Azaz miközben a gazdasági tevékenységek jövedelmezőségét meghatározó tényezők lassan és folyamatosan romlanak, addig a pénzügyi rendszerben egy ideig nem történik semmi különleges, ami aggodalomra adhatna okot. Bár növekszik a nem fizető hitelek száma, erősödik a tőkekivonás, de a bankok hétköznapi ügymenetükhöz tartozó módszerekkel hosszú ideig kezelni tudják a helyzetet. Egy előre nem jelezhető pillanatban azonban ezek a folyamatok elérhetnek egy fordulópontot, amikor már ezek a módszerek nem segítenek, és a bankok hirtelen összeomlanak. Mint egy egészségtelen életmódot élő ember, aki több évtized tünetmentes élet után hirtelen szívinfarktust kap, és néhány perc alatt beadja a kulcsot. 

Ezeket az összeomlásokat szinte lehetetlen pontosan előrejelezni. Csak abban lehetünk biztosak, hogy be fognak következni, de hogy hol és milyen formában, azt senki nem tudja. Ezért némi szkepszist javaslok olvasóimnak, ha olyan magabiztos kijelentéseket olvasnak, hogy „az euró/dollár/forint ekkor és ekkor össze fog omlani“. Bár az összeomlás korántsem kizárt, az időpontot senki sem tudja előre. 

Az összeomlások kiszámíthatatlansága nem jelenti azt, hogy ne lenne érdemes foglalkozni velük, hiszen nagyon is húsbavágó kérdésekről van szó. A legjobb elemzés, amit erről a témáról olvastam, David Korowicz „Tipping Point. Near-Term Systemic Implications of a Peak in Global Oil Production. An Outline Review“ c. tanulmánya, amely innen szabadon letölthető. Azok kedvéért, akiknek nem áll módjában elolvasni a mintegy 50 oldalas szöveget, az alábbiakban összefoglalom néhány fontosabb tézisét (főként 35-42. o.). 

A bankcsődök csak az egy részét alkotják a pénzügyi rendszer összeomlásának. A bankok összeomlása miatt nem fogják majd elfogadni az ún. akkreditíveket (letters of credit), amelyeken a nemzetközi kereskedelem alapul. A hitelezés rendkívül vissza fog szorulni, ami nagyon megnehezíti majd a tőkeigényes beruházásokat, mint pl. a megújuló energiaforrások kiaknázását. A magánnyugdíj-rendszer – már ahol még egyáltalán létezni fog – szintén csődöt fog mondani. Hiszen ez a szisztéma azon az előfeltevésen alapul, hogy a gazdaság a dolgozók egész aktív életpályája alatt, azaz évtizedeken át folyamatosan növekedni fog. Mivel, mint láttuk, ez lehetetlen, a nyugdíjakat sem lehet majd kifizetni. 

A nem-lineáris hatásoknak az ún. kritikus (azaz kritikus jelentőségű) infrastruktúra is ki van téve. A számítógépek és egyéb hasonló készülékek ára például a jövőben a gyártás energia- és nyersanyag költségeinek emelkedése miatt nőni fog. Közben a potenciális vevőknek az energia- és elelmiszerárak növekedése miatt egyre kevesebb pénze lesz ezekre a termékekre (hány magyar, vagy mondjuk havi 400 euróból élő német munkanélkülinek van pénze új számítógépre?). Ha ehhez a hozzávesszük, hogy ezeknek a készülékeknek az élettartama ritkán haladja meg a 3-5 évet (mert úgy vannak tervezve, hogy ennyi idő után mindenképpen le kelljen őket cserélni), könnyű belátni, hogy előállhat olyan helyzet, amikor hirtelen számítógép nélkül maradunk. Gondoljon bele a Kedves Olvasó, csak a gondolatkísérlet szintjén, milyen hatást gyakorolna a munkájára és a magánéletére, ha egy hétre számítógép nélkül maradna. Azt hiszem, a legkevésbé fájdalmas következmény az lenne, hogy ezt a bolgot sem tudná olvasni. 

Egy harmadik terület, ahol hirtelen bekövetkező sokkokkal kell számolni, az élelmiszer-ellátás. A fejlett világ lakosságának túlnyomó részének az élelemezése a szupermarketetől függ. Ezek a árukat nagyon nagy távolságról, sokszor egy másik kontinensről szerzik be. Hogy egy szélsőséges példát említsek, Anglia élelmiszerellátása például 60%-ban külföldről származik. Ez a rendszer csak akkor működőképes, ha a kereskedelmi útvonalak biztonságosak, van elég gázolaj a hajók és a kamionok meghajtásához és működik az akkreditívek rendszere. Ez az, ami a jövőben korántsem tűnik teljesen biztosnak. A sebezhetőséget fokozza, hogy az üzletek csak nagyon rövid időre elegendő készletekkel rendelkeznek. Minden árunak szinte percnyi pontossággal kell megérkeznie nagyon nagy távolságról (just in time delivery). Ezt azért alakították így a vállalatok, hogy megspórolják a raktározás költségeit. Nos, egy hirtelen bekövetkező sokk a pénzügyi rendszerben vagy az olajellátás terén ezért szükségszerűen néhány napon belül éhínséghez vezet a világ bármely részén. 

Korowicz szerint tehát ezek azok a területek, amelyeken az olajcsúcs nem-lineáris, azaz sokkszerű következményekhez vezethet. Hogyan lehet rájuk felkészülni? Azt szokták mondani, tartsunk otthon legalább egy hónapra elegendő készpénzt, nem romló élelmiszereket (olajat, rizst, lisztet és tartósított húst) néhány hétre. Ezekkel az intézkedésekkel kétségtelenül enyhíteni lehet az összeomlás utáni első nagyon rövid időszak megrázkódtatásait, és ezért nem is haszontalanok. A jelenlegi rendszerben, az általa lehetővé tett életmód keretei között azonban lehetetlen teljesen kivédeni az összeomlás katasztrofális hatásait. Mivel szükség esetén mindannyian improvizálni kényszerülünk majd, nem árt legalább sejtenünk, milyen problémákkal nézünk szembe. Ezért írtam ezt a bejegyzést, és nem azért, mintha kedvemet lelném az ijesztgetésben.

Ciprus és az összeomlás első fázisa

Dimitrij Orlov már idézett klasszikus esszéje, „Az összeomlás öt fázisa“ (Five Stages of Collapse) szerint a pénzügyi összeomlás az élet többi területein is összeomláshoz vezet. A végeredmény nem lesz szükségszerűen az emberi civilizáció eltűnése, de nagyon súlyos következményei lehetnek. A Szovjetunióban például több millió ember halála, az állam összeomlása és a közrend szinte teljes felbomlása után sikerült ezt a folyamatot megállítani (Ld. részletesebben Orlov „Reinventing Collapse" c. könyvét, ill. az interneten is elérhető esszéjét). A jelenleg zajló ciprusi bankválság az összeomlás első fázisának egy fontos állomása (Ld. Orlov legfrissebb bejegyzését a témához)

A nyugati világban a pénzügyi összeomlás 2008-ban, a Lehmann Brothers csődjével kezdődött. Az összeomlás legmélyebb oka az, hogy a hitelezésen alapuló pénzügyi rendszer csak nagy gazdasági növekedés mellett működőképes. Mivel a gazdasági növekedés növekvő energiafelhasználást feltételez, és ez a konvenicionális olajtermelés 2005 körül bekövetkezett csúcsa és az állandóan magas energiaárak miatt nem lehetséges, szükségszerű, hogy a jelenlegi pénzügyi modell eltűnjön. E modell egyik jellegzetes eleme az ún. fractional reserve banking, amelynek értelmében a bankok a náluk elhelyezett betétek sokszorosát helyezik ki hitel formájában, azaz a hitelállománynak csak egy töredéke van a bank széfjeiben. A 2008-as események egy szívinfarktushoz hasonlítanak: a beteg állapota hosszú időn át romlik, de nem produkál akut tüneteket, amelyekkel orvoshoz kellene forulnia, egészen addig, amíg hirtelen be nem következik a gyakran halálhoz vezető infarktus. 

Az USA és az EU politikai elitjei mindenképpen el akarták kerülni a pénzügyi rendszer infaktus általi halálát, mert hatalmas társadalmi és gazdasági felforduláshoz és a saját bukásukhoz vezetett volna. Ezért 2008 után kétségbeesett erőfeszítéseket tettek a pénzügyi rendszer életben tartására. Hatalmas mentőcsomagokat ajándékoztak a bankoknak és pénzügyi lazításba kezdtek (quantitative easing). Ez utóbbit a történelem során sok megszorult ország által, így a második világháború utáni Magyarország által is gyakorolt egyszerű pénznyomtatástól (ld. a fenti képet) csak az az ígéret különbözteti meg, hogy az így kibocsátott, csak virtuális formában létező pénzt egyszer majd kivonják a forgalomból. 

A 2008 óta tartó válságkezelés nem oldotta meg a válság egyetlen kiváltó okát sem, pusztán elodázta az összeomlást. A fejlett világ úgyszólván minden bankja csődben van, és csak az imént említett „unortodox“ intézkedéseknek köszönheti a túlélését. E szerint az elemzés szerint például a legrosszabb állapotban a skandináv bankok vannak. Érdekes, ugye? A skandináv országokról mindig a stabilitás non plus ultráiként hallunk. 

Miért éppen Ciprus? Ciprus kis méretéhez és gazdaságához viszonyítva igen nagy pénzügyi szektorral rendelkezik. A görög adósság részleges leírása (haircut) több milliárd eurós veszteséget okozott már a ciprusi bankoknak. Ennek eredményeképp Ciprus rendkívül védtelen volt a pénzügyi és gazdasági válság hatásaivel szemben. 

A ciprusi bankválság azért nyit új fejezetet a pénzügyi válság alakulásában, mert az Európai Unió, miután a válság első körében ellőtte puskaporát, most sem pénzügyileg, sem politikailag nem engedheti meg magának, hogy a ciprusi bankokat, mint korábban oly sokat, egyszerűen „megmentsen“. Ezért először a válság történetében a bankbetétek megadóztatását, azaz egy részének egyszerű eltulajdonítását követeli. Az Eurócsoport szóvivőjének, a holland Dijselbloemnak a „nyelvbotlása“ szerint ráadásul a ciprusi intézkedések a többi bajban levő ország számára is mintául fognak szolgálni. 

Ez egyrészt megrendíti a bankokba vetett bizalmat, és azok, akiknek még egyáltalán van pénzük a bankban, megpróbálják kimenekíteni onnan. Így a félelem a bankok összeomlásától könnyen önbeteljesítő jóslattá válhat. Az események egy további negatív következménye abban rejlik, hogy ezzel a bankok hitelező képessége tovább fog csökkenni, és ez a gazdasági fellendülés újabb korlátját képezi majd. Éppen ezért téves a bankokról kialakult új diskurzus („fizessenek csak a bankok és a nagybetéteseik, akik a bűnösen szerzett pénzüket mossák ott), mert, bár morálisan természetesen kifogástalan, a bankok nem fekélyek az egészséges világgazdaság testén, hanem részei annak, és nélkülük a gazdaság sem működik. 

Hogy pontosan mi következik ezután, azt nem lehet tudni. Melyik lesz a következő dominó? Spanyolország, Olaszország, Szlovénia vagy a skandináv bankok? Egy biztos, Cipruson már felsejlenek az összeomlás második fázisának jelei. Egyre nehezebb benzinhez jutni, bevásárolni a szupermarketben, akadozik a gyógyszerellátás. 

Végül hadd említsek meg még egy súlyos következményt. A bankbetétek megadóztatását követelő Németország súlyosan megsértette Oroszország érdekeit, hiszen, rengeteg orosz üzletember tartotta Cipruson a pénzét. Ezen kívül Oroszországnak szüksége van a nicosiai kikötőre, mert a tartusi (Szíria) támaszpont sorsa erősen kérdéses. Márpedig a német gazdaság nagyon erősen függ az orosz szénhidrogén-importtól. Merkelnek nem lesz egyszerű kiköszörülnie az újkeletű német-orosz barátságon esett csorbát.

Lehet-e diktátor Orbán Viktorból?

Az elmúlt egy hétben két olyan dolog is történt, amely világosan jelzi, hogy átléptünk a korábban lehetetlennek hitt események korszakába. Az első a március közepén Magyarországon példátlan havazás. Ha figyelembe vesszük a nyáron uralkodó rendkívüli szárazságot és a világ többi részén már régóta halmozódó szokatlan időjárási jelenségeket, nem tagadhatjuk legalábbis a plauzibilitását annak az állításnak, hogy egy mélyreható éghajlatváltozással van dolgunk. A másik rendkívüli esemény a ciprusi bankválság. Manapság sajnos már nincs hírértéke annak, ha stabilnak hitt bankokról kiderül, hogy valójában a csőd szélén tántorognak. Arra már inkább felkapjuk a fejünket, hogy az Európai Unió első ízben a magánszemélyek bankbetéteinek megcsapolását is követeli a pénzügyi összeomlás elkerülése végett. Amikor ezeket a sorokat írom, még nem született meg a döntés az intézkedés részleteiről, de az biztos, hogy a pszichológiai hatása mindenképpen nagyobb lesz, és meg fogja rengetni a bankokba vetett bizalmat, ami a pénzvilág további destabilizálódását vetíti előre. A közeljövőben igyekszem ezekkel a témákkal alaposabban foglalkozni. Mivel azonban már régóta dolgozom rajta, és az elmúlt hetek eseményei folytán szintén nem nélkülöz minden aktualitást, ebben a bejegyzésben a címben feltett, az előzőeknél jóval kisebb jelentőségű kérdésnek szeretnék utánajárni.

Az euró árfolyama ezekben a napokban éppen 300 forint fölött jár, Angela Merkel a köztársasági elnöknek szemére vetette, hogy a gazdasági környezet nem „kiszámítható“ Magyarországon (értsd: túl magasak a külföldi vállalatok adói), és az Európai Unió és a nemzetközi sajtó egyaránt az alkotmánymódosítás miatti aggodalmának ad hangot. Közben állandósulnak a tüntetések Budapesten, sőt, a múlt héten feldühödött tüntetők még a FIDESZ-székházat is megostromolták. Közben egy nagy gazdasági, pénzügyi és társadalmi válság zajlik. Bár mindez nem éppen arra utal, hogy a kormány stabilan ura lenne a helyzetnek, az ellenzék, a sajtó és az értelmiség jelentős része a jogállamot siratja, és annak a veszélyét festi a falra, hogy Orbán Viktor diktátor lesz, sőt a vérmesebbek szerint már most is az (hogy ez a vélekedés mennyire elterjedt, az abból is kitűnik, hogy amikor a fent látható képet kerestem egyik legvéresebb kezű diktátorunkról, nem egy olyanra bukkantam, ahol Fotoshoppal Orbán arcképét montírozták Rákosi fotójára, de nem véletlenül nem egy ilyet választottam).

Ebben a bejegyzésben ehhez a kérdéshez szeretnék hozzászólni bővítve a kérdés megvitatásakor általában figyelembe vett paraméterek számát. Ehhez először a történelmet, mely köztudomásúlag az élet tanítómestere, hívom segítségül, majd azzal foglalkozom, hogy európai politika a jelenlegi, véget nem érő gazdasági válság közepette hogyan avatkozik be belpolitikai kérdésekbe. Nem árulok zsákbamacskát, a válaszom a címben feltett kérdésre: nem, ill. csak bizonyos körülmények között. 

Az elmúlt mintegy száz év folyamán, amióta Magyarország önálló ország, azaz nem a Habsburg birodalom része, többpárti demokrácia csak rövid időszakokban állt fenn, mégpedig a 2. világháború után 2-3 évig (bár ebben a vélemények megoszlanak, mert van, aki már 1945-től számítja a Rákosi-korszakot), és 1990-től kezdődően (itt is különböznek a vélemények, hiszen egyesek szerint már valójában diktatúra van). A fennmaradó idő nagy részére három személy nyomta rá a bélyegét: a két világháború között Horthy Miklós, 1948 és ‘53 között Rákosi Mátyás, majd ‘56-tól 1989-ig Kádár János. Nem férhet hozzá kétség, hogy az utóbbi két államférfi tőrőlmetszett diktátor és hétpróbás tömeggyilkos volt. Horthy esetében megoszlanak a vélemények. Rendszerét mostanában a legtöbben nem diktatúrának, hanem autoriter, korlátozott demokráciának tarják, de a rendszer pontos jellegét és mérlegét illetően viták zajlanak a történészek között. Abban azonban mindenki egyetért, hogy a Horthy-korszak nem volt mai értelemben vett demokrácia. 

E három korszakkal kapcsolatban arra a bejegyzés témáját illetően fontos kérdésre szeretném felhívni a figyelmet, hogy mindhárom diktátor külföldi segítséggel jutott hatalomra, ill. volt képes hosszú időn át megtartani a hatalmát. Horthyt hatalomra jutásakor az antant, a 30-as években pedig a németek támogatták. Hogy kommunista diktátoraink a Szovjetunió támogatása nélkül nem vihették volna végbe dicső tetteiket, azt nem kell részletesebben indokolni. 

Annak, hogy a magyar diktátorok ennyire rá vannak szorulva valamelyik nagyhatalom külső támogatására, és hogy e nélkül szinte lehetetlen diktatúrát létrehozni, az az oka, hogy Magyarország nagyon szegény ország, és az erőforrásai nem teszik lehetővé a diktatúra fenntartásához szükséges rendőrség és hadsereg fenntartását és a társadalom szigorú ellenőrzését. Olyan „nemzeti“ diktátorunk, mint a néhai líbiai Gaddafi, vagy olyan önjáró diktatúránk, mint a szovjet kommunistáké, nekünk szerencsére sohasem lesz. Orbán Viktorból vagy bárki másból Magyarországon ezért csak akkor lehet diktátor, ha az a nagyhatalom, amelynek az érdekszférájába Magyarország tartozik, éppen őt akarja, és hosszú időn át hathatósan támogatja. Ez a nagyhatalom jelenleg az Európai Unió, azon belül is Németország, és semmi nem utal arra, hogy nekik ilyen terveik lennének hivatalban levő miniszterelnökünkkel. A jelek ezzel ellenkezőleg éppen azt sugallják, hogy megpróbálják őt eltávolítani. Ezzel pedig elérkeztünk a második kérdéshez: hogyan befolyásolja ez európai hatalmi kontextus azt, ki és hogyan van hatalmon Magyarországon? 

A szuverén territoriális államok vesztfáliai békeszerződés (1648) óta uralkodó modelljében a kormányok megválasztása az országok belügyének számít. Az Európai Unió ugyan továbbra is érvényesnek tartja ezt az elvet, de a korábbi időkhöz képest jóval több formális és informális csatornája áll rendelkezésre arra, hogy az Unió vagy annak egyes tagországai beleszóljanak abba, ki legyen valamelyik másik tagország miniszterelnöke. Jeorjiosz Papandreou görög és Silvio Berlusoni olasz kormányfő lemondását és lecserélését például nem a görög ill. az olasz nép vagy a parlament követelte ki, hanem éppen az Európai Unió. Ennek eszközéül összehangolt támadások szolgáltak a pénzpiacokon, a médiában és, és minden valószínűség szerint a nem nyilvános diplomácia csatornáin. A leváltásukra nem törvényszegéseik és botrányaik szolgáltatták az okot, hanem csupán az, hogy késlekedtek a Brüsszel és Frankfurt által diktált megszorító intézkedések (a tolvajnyelvben: reformok) bevezetésével. Idén nyáron Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter már a demokrácia látszatát sem igyekezett megőrizni, amikor a görög parlamenti választások elhalasztását javasolta, mert attól félt, a baloldali Syriza párt jut hatalomra. Végül félelme alaptalannak bizonyult, hiszen Lukasz Papadimosz győzött, és végrehajtotta a németek minden követelését. Hogy ez a görögök számára milyen végzetes következményekkel járt, azt mindenki tudja. Úgy tűnik, a válság miatt elérkeztünk a neoliberalizmus posztdemokratikus szakaszába. 

Mi a helyzet Magyarországon? A rendszerváltás után Medgyessy Péter volt az első miniszterelnök, aki idő előtt kényszerült lemondani, mégpedig nem a D-209-es botrány miatt, hiszen a bizalmi szavazást túlélte. Ennek sokkal inkább az ún „jóléti rendszerváltás“ volt az oka, amely a nemzetközi piacok elégedetlenségét váltotta ki, és ahogyan Szalai Erzsébet „A kormányváltás politikai gazdaságtana“ c. (sajnos már csak előfizetéssel elérhető) cikkéből kitűnik, végül a kormányváltáshoz vezetett. Utódja, Gyurcsány Ferenc bukása 2008 márciusában egybeesik a nemzetközi pénzügyi válság kitörésével, de megvallom, leváltásának részletei ismeretlenek előttem. 

Ezzel elérkeztünk a mai napig regnáló Orbán Viktorhoz. Amikor 2010-ben átvette a kormányzást, már két éve zajlott a pénzügyi és gazdasági válság, és ő nem egy beszédben jelét adta, tisztán látja a helyzet súlyosságát. Korményzása elején a devizahitelsek felemés megmentésével és a bankok erősebb megadóztatásával megpróbált enyhíteni a pénzügyi nehézségeken, de ez éppen az érintett bankok heves tiltakozását váltotta ki – nemcsak itthon, hanem Brüsszelben is. Ennek lett az eredménye 2011 végén egy egymással összahngolt erős spekulációs támadás és egy külföldi médiahadjárat. Ez utóbbinak számomra leglátványosabb eleme az az El Paísban megjelent cikk volt (Veszély egész Európa számára), amely a mai Magyarországot az 1938-as Németországhoz hasonlította, és arra intett, hogy ha Európa most nem cselekszik, akkor ugyanolyan hibát követ el, mint Anglia és Franciaország a müncheni konferencián. Akármit gondoljunk is a kormányról, be kell látnunk, hogy ez a hamis állítás csak a hisztériakeltést szolgálta. Mindez nagyon erősen emlékeztetett a Papandreou és Berlusconi leváltását megelőző támadásokra. A magyar kormány azonban (nem utolsósorban Bayer Zsolt javaslatára, akiről a lesújtó véleményemet nem rejtettem véka alá) az ún. „Békemenettel“ válaszolt a támadásra, amelynek az volt az egyetlen célja, hogy a külföld előtt demonstrája a kormány széles támogatottságát. Mivel az ellentüntetések a vártnál csekélyebb tömegeket mozgattak meg, Brüsszel és Frankfurt belátták, hogy egyelőre csak Orbánnak van elég széles bázisa ahhoz, hogy az elvárt megszorító intézkedéseket keresztülvigye. 

A kapcsolat Orbánnal azonban továbbra is feszültségekkel terhes, és ezekben a hetekben mintha újra megpróbálkoznának a leváltásával. Egy év alatt a helyzet sokat romlott Magyarországon. A társadalmi válság elmélyült, a FIDESZ népszerűsége olvadófélben – egy dolog hiányzik egyelőre: egy erős ellenzéki párt, amely külföldi hátszéllel átvehetné a hatalmat. Orbánék esélye éppen az lehet, ha az Unió vezetői nem találnak helyettük kormányképes erőt, és így tovább próbálgathatják, hol van az EU tűréshatára. A címben feltett kérdésre tehát az a válaszom, hogy Orbán Viktorból az Európai Unió keretein belül csak akkor lehet diktátor, 1. ha az EU végleg sutba dobja demokratikus elveit, és ennek van már néhány jele, 2. Orbánnak sikerül alkut kötnie az EU-val, amelynek értelmében a megszorítások levezénylése fejében és érdekében szabad kezet kap a belpolitikában és 3. nem tűnik fel Orbánnál ill. a FIDESZ-nél alkalmasabb személy és politikai erő, amely hajlandó és képes lenne a megszorító intézkedéseket véghezvinni.

E hosszúra nyúlt eszmefuttatásnak látszólag nincs köze a blog témájához, az energiaválsághoz, és annak következményeihez. Ez azonban csak a látszat. Az energiaválságban gyökerező pénzügyi és gazdasági válság egyik következménye ugyanis a társadalmi és az államközi konfiktusok kiéleződése. A társadalmi feszültségeken a kormányok – mivel jobb nem jut az eszükbe – szerte a világon a demokrácia felszámolásával reagálnak. Ami nálunk ma történik, az éppen ezért nem eltérés az európai trendtől, hanem maga a trend. A nemzetközi színtéren pedig az egyelőre jobb helyzetben levő országok megpróbálnak megszorító intézkedéseket kényszeríteni a gyengébbekre, ha kell a szuverenitás és a demokrácia semmibevétele árán. Minden jel arra mutat, hogy a bel- és külpolitikai feszültségek a közeljövőben fokozódni fognak: a megoldásukra tett elhibázott kísérletek is egyre durvábbak lesznek.

Olajcsúcs és gazdasági recesszió, avagy miért nem lesz vége a válságnak?

Az energia, azaz a munkavégzés képessége kulcsfontosságú a gazdaság szempontjából. Gazdasági növekedés csak akkor lehetséges, ha a felhasznált energia mennyisége is növekszik, mert csak az energia révén lehetséges dolgokat előállítani és mozgatni. Mivel a világtörténelem folyamán, eltekintve az utóbbi mintegy kétszáz évtől, mindvégig ugyanazok az energiaforrások álltak rendelkezésre, azaz az emberi és az állati izomerő, a szél és a víz ereje, a gazdasági növekedés is olyan alacsony volt, hogy maga a fogalom sem létezett, mert nem volt értelme mérni. Történészek számításai szerint a gazdasági növekedés még a preindusztriális korszak legvirágzóbb periódusaiban, például a római császárkor első két évszázadában sem haladhatta meg az 1,5-2%-ot. Mai szemmel nézve tehát a történelem folyamán túlnyomórészt gazdasági recesszió uralkodott. 

A helyzet az ipari forradalommal változott meg gyökeresen, amikor a szenet elkezdték gőzgépek hajtására használni. Ez számos területen szükségtelenné tette az emberi és az állati izomerő bevetését, és ezáltal lehetővé tette, hogy rengeteg ember a főként a földeken végzett fizikai munka helyett a gépeket irányítsa vagy szellemi tevékenységet folytasson. Ez indította meg az iskolázottság szintjének rohamos növekedését és a társadalom differenciálódását, ami új lendületet kapott, amikor a 19. század legvégén elkezdődött a kőolaj kitermelése és felhasználása a gépek meghajtásában és a villamos energia-termelésben. Mivel a kőolaj energiasűrűség terén minden más energiahordozót felülmúl, és kitermelésének EROEI-aránya rendkívül kedvező volt, a gazdasági növekedés és a technikai fejlődés soha nem látott mértékben mértékben felgyorsult a 20. században. 

A fejlődés lázában égő modern világ a második világháború után azt hitte, az atomenergia még az olajnál is olcsóbb és hatékonyabb forrás lesz, és elterjedésével beköszönt a korlátlan és ingyenes energia korszaka, mondhatni megvalósul az igazi földi paradicsom. Ennek a hiedelemnek és az atomergia iránti lelkesedésnek az egyik jellemző, és ma hátborzongatóan ható lenyomata a Disney-stúdió által készített „Barátunk, az Atom“ c. rajzfilmsorozat, amely az 50-es évek kisgyerekekeit vette célba. Az atomergiához fűzött remények azonban nem váltak be, sőt, mára a csernobili és fukusimai katasztrófák és az uránbányászat problémái miatt a nukleáris energia jelentőségének csökkenését látjuk. 

Az atomenergia kudarca eddig azért nem okozott nagy problémát, mert a kőolaj, a földgáz és a szén elegendő energiát biztosított a világgazdaság számára. Mint az alábbi grafikonon látható, a világ GDP-je (vízszintes tengely) és az energiafelhasználása (függőleges tengely) szoros összefüggésben áll egymással. 

A 2004 és 2006 között bekövetkezett olajcsúccsal azonban új korszak kezdődött. Két évszázad után először azzal kell szembenézni, hogy nem áll rendelkezésre olyan energiahordozó, amely bőségesebb és olcsóbb energiát biztosítana, mint a korábbiak, sőt, még az eddig elért szintet sem tudjuk tartani. Nem reménykedhetünk abban sem, hogy a viszonylag kevéssé energiaigényes gazdasági ágazatok, mint a szolgáltatások vagy a számítástechnika térnyerésével a rendelkezésre álló energia csökkenése mellett is fenn tudjuk tartani a gazdasági növekedést. Azért tűnhet úgy, hogy ez Észak-Amerikában és Nyugat-Európában sikerült, mert az energiaigényes ágazatokat javarészt kitelepítették Kínába. Az elmúlt hetek hírei a pekingi szmogról jól mutatják, milyen méreteket öltött ez a folyamat, amit ráadásul az súlyosbít, hogy a kínai ipar legfőbb energiaforrása a szén (mint a 19. századi Angliában). A megújuló energiaforrások sem lesznek képesek ellensúlyozni ezt a visszaesést, noha nagyon fontos szerepük lesz, mert egy idő múlva nem tudunk más módon elektromos áramot termelni. Az innovációba és a technikai fejlődésbe peig azért nem vethetünk nagy reményeket, mert egyrészt vannak problémák, amelyekre nincs megoldás (pl. egy liter víz felforralásához mindig ugyanannyi energia kell, akármilyen tűzhelyet használunk), másrészt az előttünk álló válság egyik következménye éppen a tudomány támogatásának és az iskolázottság általános fokának csökkenése (a ma Magyarországon zajló események ékesen példázzák ezt, de nem hazánk az egyetlen ország, ahol az egyetemek az összeomlás szélén állnak). 

Summa summarum: a világgazdaság tartós visszaesésre van ítélve. A hektikus pénzügyi válságok, a kétségtelen emberi hibák, politikai és katonai konfliktusok és még sok minden egyéb a helyzetet annyira kaotikussá teszik, hogy úgy tűnhet, nincs az eseményeknek világos irányuk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az említett egyéb tényezőknek nincs jelentősége, csupán azt, hogy egy lépés távolságból szemlélve az eseményeket az energiahelyzet és a gazdasági fejlődés közötti fundamentális összefüggés nélkül nem tudjuk megérteni, mi történik velünk. Sokan felhívták már erre a figyelmet (ld., mint mindig, Antonio Turiel cikkét, amelyből sokat merítettem ehhez a bejegyzéshez), de hangjuk a tömegmédia lármája közepette nem hallatszik elég messzire. 

E borús végkövetkeztetés után felmerülhet a kérdés, hogy vajon van-e mégis megoldás? Az a gyanúm, a megoldás csak a fejünkben lehet. El kell fogadnunk, hogy a stagnálás és a recesszió nem egy rövid távú eltérés a normális állapottól, hanem maga az új normalitás. Ehhez meg kell szabadulnunk a modern társadalom két alapvető mítoszától, sőt, nem túlzás azt mondani, vallásos dogmájától: a fejlődésbe vetett hittől és a technooptimizmustól. Ha ez sikerül, képesek lehetünk a depressziót elkerülve alkalmazkodni az új valósághoz.

Fejtetőre áll a világ? A nem konvencionális olajtermelés a médiában

Tegnapelőtt hosszú cikk jelent meg az Index.hu oldaláról is elérhető Portfolio.hu c. gazdasági újságban az olajkitermelés Egyesült Államokban zajló „forradalmáról“, amely révén az USA hamarosan önellátó lesz szénhidrogénekből, az olcsó és korlátlanul hozzáférhető energia az iparosodás új hullámát indítja el, nem utolsósorban véget vet a gazdasági válságnak is ("Fejtetőre áll a világ"). Az olajtermelés forradalma azt is bebizonyítja, hogy az olajcsúccsal kapcsolatos aggodalmak alaptalanok voltak. A cikk a PriceWaterhouseCoopers nevű, Magyarországon is jelen levő pénzügyi tanácsadó cég elemzésére támaszkodik. A cikkben számtalan alapvető tévedése miatt nem is érdemes komoly megvitatásra, de mivel erről még nem volt részletesen szó ezen a blogon, ezt a bejegyzést ennek szentelem. 

Mielőtt rátérnék a tárgyra, szeretném megjegyezni, hogy hasonló diadalittas híradások rendszeresen megjelennek a sajtóban. Legutóbb Daniel Yergin Wall Street Journal-beli írása (There Will Be Oil) vert fel nagy port, amelyben magabiztosan kijelentette, hogy a nem konvencionális olajtermelési módszereknek köszönhetően, az olajtermelés elsősorban az USÁ-ban növekedni fog, és az olajcsúcs nem fenyeget. Yergin cikkének teljesen megalapozatlan voltát számos szakember bebizonyította, de ezek a bírálatok, talán mondanom sem kell, nem a WSJ-hez hasonlóan széles körben olvasott újságokban jelentek meg, hanem eldugott blogokon és az olajtermeléssel foglalkozó honlapokon (egy összefoglalás itt). A Portfolio híradásában semmi új nincsen a Yergin írásához képest, ami felveti azt a gyanút, hogy a PriceWaterhouseCoopers elemzői Yerginre támaszkodtak, és nem vették figyelembe a rendkívül megalapozott kritikákat. Nem tudom, mennyi pénzt kaptak ezért a munkáértért, de az biztos, hogy nem érdemelték meg. Egy további, inkább szónoki kérdés, hogy a Portfolio újságírói vajon miért nem álltak kritikusan a forrásukhoz?

Kezdjük az olajtermeléssel az „olajpalából“, amin a szerzők valószínűleg az ún tight oilt értik, amit a Nagy Síkság északi részén termelnek ki (Bakken, Eagle Ford). 2011-ben ez napi 553 ezer hordóra rúgott. Ez hatalmas szám, de ha figyelembe vesszük, hogy az USA csaknem napi 20 millió hordó olajat fogyaszt, máris nem tűnik olyan soknak, de még a napi mintegy 10 millió hordós amerikai importhoz képest sem sok. Az USÁ-nak tehát valóban egy igazi forradalomra van szüksége, ahhoz, hogy a nem konvencionális olajtermékek számottevő szerepet játszhassanak az ország olajellátásában. 

Valószínű-e, hogy ez bekövetkezik? Yergin és a PWC szerint igen, sok hozzáértő szerint nem. Melyek az ellenérvek? Az első, és talán a legfontosabb az, hogy a tight oil kitermelésének EROEI-aránya rendkívül kedvezőtlen, meg sem közelíti a konvencionális olajét (átlagosan 6:1, ami jóval gyengébb a konvencionális olaj korábbi önmagához képest alacsony 20:1-es átlagos arányával). Ennek az a fő oka, hogy a kutak rendkívül gyorsan kimerülnek. A hozam a kutaknál az első 60%-kal csökken, és átlagosan a régi és új kutaknál a veszteség évi 40% (azaz a decline rate hatalmas). Az olajtermelés itt tehát nem a konvencionális olajkutaknál megszokott harang formájú Hubbert-görbe szerint alakul, hanem lényegében a fúrás megkezsésének napjától fogva csökken, mégpedig rohamos ütemben. Ez azt jelenti, hogy a hozam fenntartása érdekében őrült tempóban kell újabb és újabb fúrásokat végezni. Ez pedig csak hatalmas energia- és pénzráfordítással lehetséges. És akkor még nem beszéltünk a kitermeléssel járó hatalmas környezeti károkról. Ezért az amerikai tight oil sohasem lesz olcsó, és sohasem lehet majd akkora mennyiségben kitermelni, ahogyan azt Yergin és követői prognosztizálják. Ezzel az olajipar nagyágyúi is tisztában vannak: az Exxon-vezér Rex Tillerson múlt nyáron azt nyilatkozta a Wall Street Journalnek, hogy a nem konvencionális gáz és olajtermeléssel a gatyájukat is elveszítik.

Az amerikai nem konvencionális olaj tehát nem fogja ellensúlyozni a konvencionális olaj kitermelésének hanyatlását. Jelenleg a konvencionális olajmezők évi mintegy 6%-kal kevesebb olajat adnak, és ez azt jelenti, hogy pusztán az olajtermelés szintentartásához, három évente egy új Szaúd-Arábiának megfelelő olajtermelési kapacitásra lenne szükség. A következő grafikonon (amely Antonio Turiel El ocaso del petroleo c. cikkéből származik), feketével van jelölve a jelenleg kitermelés alatt álló olajmezők hozamának alakulása (neonzöld az ismert, de nem művelt olajmezőké, a többi lényegében a fantázia teréke):

Mivel ez teljesen irreális, kénytelenek vagyunk szembenézni az olajcsúcs utáni világ minden nehézségével. Az Egyesült Államok, az oaljcsúcs következményeinek legerősebben kitett országa kétségbeesetten próbálkozik ennek az elhárításával. A tight oil, a biodízel erőltetése ugyanúgy része ennek az erőfeszítésnek, mint a média-kampány, amelyet Daniel Yergin és követői folytatnak. 

Amikor az iskolában történelmet tanultam, mindig izgalmasnak találtam, hogy a 2. világháború alatt a német sajtó a sztálingrádi vereség után változatlanul diadalmas jelentésekkel bombázta a közönséget, noha a német hadsereg mást sem csinált, csak visszavonult. De a visszavonulás átalakult rugalmas elszakadássá, és minden apró részsikert sorsdöntő győzelemként ünnepeltek. A propagandagépezet még akkor is működött, amikor Hitler már nem tudta elhagyni berlini bunkerét sem, a szovjet csapatok pedig már Berlin elővárosánál jártak. Most nem tudok megszabadulni attól, az érzéstől, hogy az USA valami hasonlót tesz.

Add. 2013. máj. 21: Magyar nyelven nem sok megbízható elemzést olvasni erről a témáról, de mégis van ilyen. Olvassák el például Hetesi Zsolt írását a nem konvencionális olajkészletekhez fűzött hamis reményekről.

Az olajexport csúcsa

Mint korábban felhívtam rá a figyelmet, a világ országainak többségét kitevő olajimportőrök számára nem az összesen kitermelt olaj mennyisége, hanem az exportált, azaz a világpiacon elérhető olaj mennyisége a fontos. Az importőrök helyzete tehát nemcsak attól függ, mennyi olajat termelnek ki a világon, hanem, attól is, mennyit használnak fel ebből a kitermelő országok: minél kevesebbet, annál jobb. Ezt az összefüggést írja le az export-ország modell (Export Land Model). Ha valaki kissé cinikusan ebből azt a következtetést vonná le, hogy egy olajimportőr országnak érdekében áll elpusztítani egy olajtermelő országot (persze gondosan megkímélve az olajkútjait), társadalmát visszaküldeni a középkorba, és ezáltal radikálisan csökkenteni annak belső fogyasztását, aligha jár messze attól, ami az USA vezetőinek a fejében is megfordult, amikor elhatározták Irak megtámadását...

De vissza az olajpiacra! Mindenkinek a figyelmébe ajánlom a crudeoilpeak.info c. blog friss bejegyzését. E szerint az olajexport csúcsa 2005-ben volt, kb. egyidőben a konvencionális olaj csúcsával. Íme az idézett blog szemléletes grafikonja az olajexport csúcsáról:

A grafikonról leolvasható, hogy a legtöbb termelő ország olajexportja folyamatosan csökken, vagy azért, mert már túl vannak az olajcsúcsukon, vagy azért, mert nő a belső fogyasztásuk, vagy pedig e két tényező együttes hatására. Közben számos feltörekvő ország, köztük elsősorban Kína olajszomja egyre növekszik. Ez érthető is, hiszen az ország maga évente 18 millió autót állít elő és rengeteget importál, mert tömegek ülnek át a bicikliről az autóra. Mivel az olajtermelés 2005 óta nem képes jelentősen növekedni, Kína csak mások rovására tudja növelni a fogyasztását. Ez azt jelenti, hogy az olajár tovább fog emelkedni (természetesen nem folyamatosan, mert nagy gazdasági összeomlások idején az olajár is csökkeni fog, de ez nem fogja megtörni az általánosan emelkedő tendenciát). Ez nemcsak az autósok, hanem mindenki számára rossz hír, mert az olajár emelkedése szinte minden mezőgazdasági és ipari termék, sőt a legtöbb szolgáltatás árának emelkedését vonja majd maga után, hiszen az olajra szinte minden gazdasági tevékenységhez szükség van. Mindez a kereslet csökkenése révén tovább mélyíti a gazdasági válságot. És akkor még nem beszéltünk az olaj miatt borítékolhatóan kitörő nemzetközi konfliktusokról, sőt, háborúkról...

A tücsök és a hangya meséje: Németország és Európa a gazdasági válságban

A Németország energiahelyzetéről szóló bejegyzésem végén arra a paradoxonra hívtam fel a figyelmet, hogy Németország gazdasági sikereit a külkereskedelmi partnerek fenntarthatatlan pénzügyi politikájának köszönheti, mert azok csak eladósodás árán képesek megvenni a német ipari termékeket. Furcsa módon a német politikusok gyakran mintha nem lennének tudatában ennek amikor az USÁ-t, Franciaországot vagy a dél-európai országokat ostorozzák az eladósodás miatt. 

Egy néhány napja megjelent hír szerint a német GDP 2012 végén a várt enyhe növekedés helyett 0,6%-kal csökkent, nagyobb mértékben, mint a németek által oly sokat bírált Franciaországban. A berlini szövetségi kormány nem is késlekedik a megszorítások bejelentésével: a múlt héten közölték, hogy csökkentik a megújuló energiaforrásokból termelt elektromos áram szubvencióját.  

Ez az esemény alkalmat kínál arra, hogy ígéretemhez híven részletesebben írjak a németek szerepéről és stratégiájáról az Európai Unióban. Mielőtt erre rátérnék, engedjenek meg egy megjegyzést a kétes értékű néppszichológia köréből. Azt hiszem, sokan, akik személyesen is ismernek németeket, osztják azt a benyomásomat, miszerint a németek mintha a tücsök és a hangya világában élnének, ahol természetesen ők a hangyák, akik szorgalmuknak és takrékosságuknak köszönhetik a magas életszínvonalat, amelyre olyan büszkék. Ez önmagában nem lenne baj, ha ugyanakkor nem lennének meggyőződve arról, hogy ha egy egyén vagy egy ország nem boldogul, az csak annak lehet az oka, hogy lusta és felelőtlenül herdálja a pénzt, következésképp nem érdemel sem részvétet sem segítséget. Érdekes módon a mese eredeti aisóposi változatában a hangya végül megkönyörül a tücskön, és a hegedűszóért cserébe enni ad neki. A mese modern polgári éthost tükröző la fontaine-i változatából ez az utolsó humánus mozzanat hiányzik: a hangya kiadja a tücsök útját, akire így az éhezés, sőt, ki tudja, talán a halál vár a hosszú tél alatt. A következőkben azt szeretném bebizonyítani, hogy a németek tévednek, amikor a tücsök és a hangya képletében látják a világot, és ha már ragaszkodnak a mesékhez, jobb lenne, ha a régi görög változatot követnék. 

A következőkben elsősorban Rafael Poch „Németország a Nagy Egyenlőtlenségben“ (Alemania en la Gran Desigualdad, Sinpermiso 2012/11, 191-211) c. tanulmányára támaszkodom. Eszerint a német gazdaság exportsikereiben nagy szerepet játszott Gerhard Schröder kancellár Agenda 2010 nevű reformprogramja, amelynek keretében radikálisan megkurtították a szociális juttatásokat. Ennek a legjellegzetesebb eleme a kitalálója után Hartz IV-nek nevezett munkanélküli segély, amelyet a hosszú ideje munkanélküli németek kapnak. Ez 400 euróra rúg, amely ugyan Magyarországon tisztes középosztálybeli létet biztosítana, de Németországban éppen csak az éhhalál elkerüléséhez elegendő. Ezzel párhuzamosan elterjedtek az ún. minijobok, szintén 400 eurós fizetésekkel. A munkabérek közben jóval kisebb mértékben nőttek, mint máshol Európában. Ez a német gazdaságot igen versenyképessé tette a világpiacon, és nagy többletet eredményezett a külkereskedelmi mérlegben, a többi európai ország külkereskedelmi mérlegében azonban hiányt okozott. 

De mi történjen a Németországba áramló pénzzel? Mivel belső fogyasztás növelése nem jött szóba, a beáramló pénztől meg kellett szabadulni, mégpedig hitelek formájában. A 2000-es években a német bankok nagy összegben nyújtottak hiteleket az európai periféria országainak és az USÁ-nak, ami Németországnak kétszeresen is előnyére szolgált. Egyrészt kamatostul kapták vissza a kihelyezett pénzt, másrészt lehetővé tették a hitelt felvevő országoknak, hogy az exportcikkek vásárlásával tovább fejlesszék a német ipart. A féktelen hitelezés, többek között ingatlanokra, ráadásul devizában (ismerősen hangzi, ugye?) ezért Németországnak valójában nagyon is kapóra jött, sőt, egyenesen bátorította is ezt a praxist. 

Ilyen módon állt elő a már említett egyenlőtlen és instabil helyzet: a német exportsikerek kulcsa Dél- és Kelet-Európa eladódása, nem utolsósorban éppen a német bankok felé. Józan ésszel könnyen belátható, hogy ez csak addig tartható fenn, amíg Németország külkereskedelmi partnerei képesek újabb és újabb hiteleket felvenni valamint a régieket visszefizetni. Ha azonban képtelenné válnak erre, akkor az mind a német bankokat, mind az iparvállalatokat súlyos helyzetbe hozza. 

Amikor tehát a német politikusok a szorgos hangyák szerepét játszva súlyos megszorításokat követelnek az úgymond "a lehetőségeik fölött elő" dél- és kelet-európai országoktól, akkor a saját iparukat is válságba taszítják. Ha azonban az adósok nem hajtanak végre megszorításokat, és egyszerűen csődbe mennek, akkor a német bankok omlanak össze. A problémának csak az lehetne a megoldása, ha megkezdődne a gazdasági növkedés, de – ez a blogom ceterum censeo-ja – az olajcsúcs, az éghajlatváltozás és a pénzügyi összeomlás miatt erre nincsen kilátás. 

A történet iróniája abban rejlik, hogy a német bankok az ún. PIGS-országok embertelen megszorító csomagjai ellenére is csak hatalmas állami mentőakcióknak köszönhetik túlélésüket. A német állam csak a válság első évében, 2008 és 2009 között összesen 480 milliárd euróval segítette ki a bankjait. A legnagyobb „mentőcsomagot“ (értsd: ajándékot) 100 milliárd euró értékben a HypoReal Estate kapta, amelyet az amerikai subprime jelzálogpiacon folytatott csalárd üzletei a csőd szélére sodortak. 

A német ipar egy ideig jobban állta a sarat, de 2012-re az exportpiacok gyengélkedése miatt, mint a bevezetőben említettem, itt is bekövetkezett az elkerülhetetlen visszaesés alátámasztására álljon itt néhány adat: Az egyik legnagyobb német nehézipari konszern, a ThyssenKrupp tavaly több milliárd eurós veszteséget szenvedett. Az eladások rohamos csökkenése miatt az Opel kénytelen bezárni bochumi gyárát. A német hajózási vállalatok nagy része is folyamatosan veszteséget termel. 

Németországban járva sofelé lázas építkezést lát az ember: elsősorban magánlakások és irodaházak épülnek sokfelé. Bár nem tudom adatokkal alátámasztani, de az a benyomásom, hogy Németország egy ingatlanbuborékkal próbálja a gazdaságot élénkíteni. E stratégia sikeressége erősen kétséges, hiszen, sem az USÁ-ban, sem Spanyolországban, sem, hogy messzebre ne menjünk, Magyarországon nem vezetett a kívánt eredményhez. 

Ezzel újabb paradoxonokhoz érkeztünk: Németország, az európai integráció elkötelezett híve, az Uniót szétfeszítő konfliktusokat gerjeszt és takarékos pénzügyi politikájával önmagát taszítja válságba. Nem lehet tudni, hogy nem vezetnek-e ezek a paradoxonok egyre hevesebb konfliktusokhoz, majd az Európai Unió felbomlásához, de ha a németeknek közben sikerül kilépniük a tücsök és a hangya mesevilágából, akkor legalább egy pozitív következményük biztosan lesz.

Éhség

A hétfői budapesti eseményekben számomra az Éhségmenet feltűnése volt a legmeglepőbb, talán azért, mert elkerülték a figyelmemet az előkészületekről szóló hírek az újságokban – már ha voltak ilyenek egyáltalán. A névválasztással a szervezők bizonyára a lehető legerősebb feltűnés és érzelmi hatás kiváltására törekedtek, de ez nem jelenti azt, hogy az éhség ne lenne valóban komoly probléma Magyarországon. Mindenki tudja, mert a saját bőrén érzi, vagy ha olyan szerencsés, hogy nem, akkor másodkézből, hogy az országban sokan ténylegesen éheznek, többeknek nagy gondot okoz a megfelelő élelem beszerzése, és még többen vannak olyanok, akiknek a keresetéből éppen csak futja a lakbérre, a rezsire és a szükséges élelmiszerekre, de utazásra, szórakozásra (a TV-nézésen kívül), könyvek vásárlására vagy éppen megtakarításra már gondolni sem tudnak. 

Annak, hogy ez így van, sok oka van, és ezek közül ebben a bejegyzésben az egyik legfontosabbal, az élelmiszerárak változásával és általában a mezőgazdaság helyzetével szeretnék foglalkozni, a rövid távú változásoktól a hosszan tartó tendenciák felé haladva.

A boltban vagy a piacon járva mindenkinek feltűnhet, hogy idén minden élelmiszer ára rendkívül megemelkedett. Ennek a közvetlen oka az, hogy az idei nyár rendkívül forró és száraz volt Magyarországon és a világ legfontosabb gabonatermő vidékein, az USÁ-ban, Európa egészén és Oroszországban egyaránt. Így az idén nyáron jóval kevesebb búza és kukorica termett, mint szokásos, és ennek egyenes következménye volt az áremelkedés a piacokon. Az alábbi ábra a szélsőséges amerikai aszályhelyzetet mutatja. Már a citromsárga szín is abnormálisan száraz időjárást jelent, és minél sötétebb a szín, annál súlyosabb a helyzet. 

A helyzetet súlyosabbá teszi, hogy az idei aszályos nyár nem egy egyszeri időjárási anomália, hanem az általános éghajlatváltozás következménye, ami azt jelenti, hogy a jövőben több ilyen aszályos nyárra kell felkészülnünk. Az alábbi grafikon azt mutatja, hogy az északi-sarkvidéki jégsapka minden korábbinál nagyobb mértékben elolvadt idén nyáron:

Egy másik nem elhanyagolható oka az idei élelmiszer-ármelkedésnek az olaj árának tartós emelkedése. A 2008-as mély gazdasági visszaesést az olaj árának összeomlása követte ugyan, de a kínálat inelasztikussága miatt az ár nagyon hamar visszatért a 100 dollár körüli vagy éppen afölötti tartományba, ami pedig Magyarországon 400 Ft-nál drágább benzint és gázolajat jelent. Ez az élelmiszertermelés szempontjából azért fontos, mert a modern mezőgazdaság rendkívül sok olajat használ a műtrágyázáshoz, a földek gépesített megműveléséhez és a terméynek szállításához. 1 kalóriányi élelmiszer előállításához ma 4 kalórányi tüzelőanyagra van szükség. Egy klasszikussá vált tanulmány szerint a szó szoros értelmében fosszilis tüzelőanyagokat eszünk (Eating Fossil Fuels). Ez azt jelenti, hogy az olajcsúcs és az általa okozott áremelkedés automatikusan élelmiszer-áremelkedéshez vezet, ill. ha megszakad a mezőgazdaság olajellátása, akkor élelemhiány és éhínség lép fel. 

A takarmány árának és a termelési költségek emelkedése nemcsak azzal jár, hogy drágábbak lettek a hústermékek is, hanem azzal is, hogy idén több húsipari vállalat (köztük a kapuvári és a gyulai) is csődbe ment Magyarországon, mert növekvő költségeit nem tudta áthárítani az erősen „árérzékeny“ vásárlókra (ezt az eufemizmust használják újabban a „koldusszegény“ helyett).

Az áremelkedés egy további oka abban rejlik, hogy a biodízel előállítását szolgáló növénytermesztés erősen teret hódított Észak-Amerikában és Európában. A biodízel erőltetése a konvencionális olajtermelés hanyatlásának kompenzálásra kitalált, de hatástalan és öngyilkos stratégia. Azért hatástalan, mert a biodízel EROEI-aránya rendkívül alacsony, a legjobb esetben sem éri el a 2:1 arányt, és csak a fejlett államok hatalmas szubvencióival képes életben maradni. Öngyilkosnak pedig azért nem túlzás nevezni ezt a stratégiát, mert a biodízel előállítására szolgáló növények a tápláléknövények elől veszik el a talajt. Sokan mondták már korábban, hogy ha választanunk kell, hogy az autónk benzintartályát vagy a hasunkat töltsük-e meg, akkor az utóbbit kell választanunk, és úgy tűnik, idén a nagy aszály következtében még az USA vezetése is kezdi ezt megérteni.

Az áremelkedésben szerepet játszik még egy tényező, amelyről keveset beszélnek. A világ népességének robbanásszerű a növekedését az intenzív műtrágyázáson és gépesítésen alapuló mezőgazdaság elterjedése tette lehetővé az 1970-es években, amelyet félrevezető néven zöld forradalomnak neveznek. Az intenzíven műtrágyázott és monokulturálisan művelt földek jóval nagyobb hozamokat produkálnak a hagyományos művelésnél, de nagy hátrányuk, hogy valósággal kizsigerelik a talajt. A modern világ termőföldjeinek jelentős része ezért műtrágyázás nélkül már nem teremne jóformán semmit, sőt, a hozamok fenntartásához egyre több és több műtrágyára van szükség. Ez még akkor is problémát okozna, ha az olaj- és a foszfátellátás biztosításával (ami korántsem magától értetődő) gondoskodni lehetne elegendő műtrágyáról, mert ez megintcsak áremelkedés irányába ható tényező.

Az élelmiszer-áremelkedés, párosulva a súlyos gazdasági recesszióval és a növekvő munkanélküliséggel, nagyon feszültté teszi sokunk helyzetét, mert már nincs miről lemondani, a következő áremelkedéskor már az élelemről kell lemondnunk. Minél szegényebb egy társadalom, annál hamarabb és súlyosabb következményekkel jár ez. Egy januári híradás szerint (sajnos nem találom a linket) Indiában van a hétnek legalább olyan napja, amikor a családok több mint egy tizedének nincs mit enniei. Hasonlóan feszült a helyzet a Közel-Kelet és Észak-Afrika több országában is. Ez pedig törvényszerűen politikai instabilzálódáshoz, magyarul éhséglázadásokhoz vezet, ahogyan azt jól szemlélteti, az alábbi, gyakran reprodukált grafikon:

Hogy lesz-e Magyarországon éhséglázadás, azt nem tudom, de hogy éhség lesz, az szinte biztos.