Hamarosan itt a fellendülés!

Ha hihetünk a Portfolio cikkének az Európai Autógyártók Szövetségének (ACEA), az európai autóipar hamarosan elkezdi a kilábalást a válságból, annak köszönhetően, hogy az autóeladások az elmúlt hónapokban „robusztus növekedésnek“ indultak. A mellékelt grafikonon nyíllal jelölik is, ha az olvasó nem venné észre, hol látható ez az erőteljes növekedés. 

A cikket tovább olvasva kiderül, hogy a növekedés a válságtól sújtott Spanyolországnak és Nagy-Britanniának köszönhető. Az Olvasó értetlenül csóválja a fejét: hogyan lendítheti fel Spanyolország az autóipart, noha másról sem érkeznek hírek, mint a munkanélküliség és szegénység terjedéséről? És hogyan állhat az autóipar a fellendülés előtt a jelenlegi szociális, energia- és nyersanyaghelyzetben? 

Természetesen egyikről sincs szó, és ez kitűnik egy másik, ugyanabban a cikkben publikált grafikonból, amely nem az elmúlt három, hanem az elmúlt hat év eladásait mutatja. 

Az, amit robusztus fellendülésnek titulálnak, valójában csak egy nagyon szerény növekedés, amihez hasonlót 2009-ben és 2011-ben is meg lehet figyelni. A trend azonban egyértelműen csökkenést mutat. A 2008 óta az európai autópiac ugyanis mintegy 40 %-kal zsugorodott, és az elmúlt három hónap biztató fejleményei ellenére is fényévekre van attól, hogy elérje a válság előtti szintet. Ezért van, hogy a legtöbb európai autógyár veszteséges. Ebben az összefüggésben még nevetségesebbnek hat az elmúlt fél év fejleményeit robusztus növekedésnek titulálni. Nem néztem ugyan utána, de biztos vagyok benne, hogy 2009-ben és 2011-ben is ugyanilyen bizakodó előrejelzések láttal napvilágot. 

Ezek az optimista előrejelzések a magyar futballedzőket juttatják az ember eszébe, akik még a legsúlyosabb vereségek ellenére is biztató jeleket vélnek felfedezni a csapatuk játékában és töretlenül hisznek a továbbjutásban. Persze a trénerek nyilatkozataihoz hasonlóan ezek az előrejelzések sem azzal igénnyel készülnek, hogy bárkit eligazítsanak a világban, vagy hogy emlékezzenek rá akár csak fél év múlva is. Valóban, az Olvasó csak néhány másodpercet szán erre a cikkre, az X-Faktor győzteséről és a Madonna kutyájának egészségi állapotáról szóló híradások között, és csak egy homályos érzés marad benne – „minden rendben“ –, mire felpumpálja a biciklije gumiját, és útnak indul a munkahelyére, ha van még neki.

Felkelések a láthatáron

Dózsa a tüzes trónon

Az elmúlt évben számos országban zajlottak a megszokottnál nagyobb tömegtüntetések, erőszakos felkelések vagy egyenesen polgárháborúk. A teljesség igénye nélkül:

Ázsia: Bangladesh, Afganisztán, Irak, Szíria, Törökország Afrika: Líbia, Egyiptom, Mali, Niger, Dél-Afrika (és valószínűleg még számos egyéb ország, amelyeknek az európai újságok nem szentelnek figyelmet)

Amerika: Brazília

Európa: Portugália, Spanyolország, Olaszország, Görögország, Bulgária, Szlovénia, Svédország (a nagy meglepetés), Magyarország (bár a megmozdulások hevessége nem mérhető a többi európai országokéhoz, de a magyar átlagot messze meghaladja).

Minket természetesen a leginkább az európai tömegmegmozdulások érintenek. Igaz, hogy Európában nem zajlik sehol polgárháború, mint Szíriában (amit különösen véressé tesz, hogy az egyik oldalt az USA, a másikat Oroszország és Irán látja el fegyverekkel), a kormányok viszonylag urai a helyzetnek, ellentétben pl. Líbiával (ahol megesik, hogy fegyveres felkelők elfoglalnak egy minisztériumot), és államközi háború kitörése sem fenyeget közvetlenül, nem úgy, mint a Nílus-völgy országai között. Az európai megmozdulások száma mégis jóval magasabb, mint az elmúlt években, és ez azt jelzi, hogy a társadalmi feszültségek egyre erősebbek. Ezért véleményem szerint a jövőben nálunk is előfordulnak majd olyan erőszakos konfliktusok, mint a „harmadik világban“.

Hogy világos legyen, miért állítom ezt, lépjünk vissza fél évezredet a történelemben. Egy híján 500 évvel ezelőtt tört ki a Dózsa György vezette parasztfelkelés, amelynek okairól a legjobb és a mai napig mérvadó tanulmányt Mályusz Elemér publikálta 1926-ban („Az 1514. évi jobbágyháború okai“, Társadalomtudomány c. folyóiratban, terjedelme mindössze 8 oldal). Mályusz szerint a felkelést nem a legrosszabb helyzetben levő jobbágyok robbantották ki, hanem a mezővárosi polgárság (maga Dózsa is ide tartozott). Ez a jobbágyi eredetű réteg az 1514-et megelőző évtizedekben folyamatosan bővítette a szabadságjogait és a szarvasmarha-exportba bekapcsolódva a vagyonosodni is kezdett. 1514 előtt azonban a nemesség megpróbálta újra jobbágysorba vetni a mezővárosok polgárságát, megtörve ezzel egy ígéretes felemelkedési folyamatot. Tanulságos, hogy a felkelést nem a legszegényebbek, hanem a feltörésben megakadályozott középréteg robbantotta ki. A felemelkedő középosztály meghiúsult reményei Crane Brinton „The Anatomy of Revolution“ c. klasszikus munkája szerint is fontos szerepet játszik a forradalmak kirobbanásában.

Azt hiszem, hasonló folyamatok állnak a mai európai megmozdulások mögött is. Az elmúlt évtizedekben a világ számos országában sokan bíztak a felemelkedésükben, aminek a legékesebb jele a nagyarányú hitelfelvétel volt. Hiszen aki hitelt vesz fel lakás vagy autó vásárlására vagy éppen a tanulmányai finanszírozására, az bízik abban, hogy a helyzete hosszú időn át javulni fog. Akik ilyen hiteleket vesznek fel, azok általában nem a legszegényebbek, hanem a középosztály valódi vagy reménybeli tagjai. Számításuk egészen a 2008-ig be is vált, azóta azonban egyre többen csalatkoznak a felemelkedésükhöz fűzött reményükben.

Természetesen nem állítom, hogy ez a zavargások egyetlen oka, hiszen számos más tényező is áll mögöttük, úgy mint a bevándorlók nehéz beilleszkedése (Svédország), etnikai konfliktus (Spanyolország–Katalónia), vallási és kulturális ellentét (Törökország), a korrupció miatti felháborodás (Bulgária), az idegen megszállás elleni tiltakozás (Afganisztán, Irak). Mégis, ha van közös nevező a világban észlelhető szociális feszültségek mögött, akkor az a középosztály felemelkedésének megtörése.

Minden jel arra mutat, hogy a felemelkedés esélyei a pénzügyi és gazdasági válság mélyülése miatt romlani fognak és nem javulni. Néhány intő jel, amely rövidtávon problémákat okozhat: júniusban Ben Bernanke, a FED elnöke bejelentette, hogy ha megindul a gazdasági növekedés az USÁ-ban, esetleg visszavehetnek a „mennyiségi lazítás“ (amerikai eufemizmus a pénznyomtatásra) üteméből. Erre a new yorki tőzsde nagyott esett, hiszen a tőzsdén kereskedők tudják a legjobban, hogy a részvénypiac teljesen elszakadt a reálgazdaságtól, és csak a jegybank pénznyomdájának köszönhetően szárnyal. Kínában szintén nagy tőzsdei visszaesés következett be, részben az amerikai fejlemények miatt, részben pedig azért, mert egyre világosabban látható, hogy Kína egy hatalmas ingatlanbuborékkal ellensúlyozta az exportpiacain 2008 óta csökkenő keresletet.

A megoldatlan pénzügyi problémák mellett az olajárak rendkívül magas szintje és az olajkitermelés küszöbön álló hanyatlása azt vetíti előre, hogy hosszabb távon Európában és Észak-Amerikában nőni fog a munkanélküliség. Ezzel párhuzamosan tovább zajlik majd egy másik, kevesebb figyelemre méltatott folyamat, a jól fizetett, középosztályi életformát lehetővé tevő állások eltűnése. Az Egyesült Államokban, Németországban és a mediterrán országokban már nagyon előrehaladott stádiumban jár ez a folyamat. A néhány száz dolláros vagy eurós bérből pedig nem lehet visszafizetni a diák- és a lakáshitelt, nem lehet autót vásárolni, és elérhetetlen távolságba kerül sok minden más is, amit korábban természetesnek vettünk.

Akinek alig van pénze, az otthon ül és a tévét nézi, hiszen ez az időtöltés legolcsóbb formája. A televízió pedig boldogtalanná tesz, hiszen folyamatosan azt mutatja nekünk, mi mindenünk nincsen. Így ahelyett, hogy örülnénk annak, amink van, boldogtalanok leszünk. A válság kitörése előtt ezt vásárlással orvosoltuk, ha kellett, akár az eladósodás árán is. Most, hogy pénz és hitel híján egyre kevesebbet vásárolhatunk, széles tömegekben nő a frusztráció, ami törvényszerűen önpusztításhoz (a recesszió és az öngyilkosságok száma közötti összefüggés elég világosnak tűnik), ill. társadalmi feszültségekhez és robbanásokhoz vezet.

Ez utóbbi fázishoz Európában és Észak-Amerikában még nem érkeztünk el, mert ezt a politikai szerveződés folyamatánka kell megelőznie. A tér azonban nyitva áll: Magyarországon, csakúgy mint Európa számos országában hatalmas az egyik párttal sem rokoszenvezők aránya, akik csak arra várnak, hogy valaki megszólítsa őket. A Fidesz ereje éppen ezért csak látszólag nagy: csak addig maradnak majd hatalmon, amíg az egyetlen politikailag szervezett alternatívát az MSZP, az Együtt és néhány még kisebb párt alkotják, akikben a közvélemény szemlátomást csöppet sem bízik. A teljes magyar és nemzetközi politikai paletta úgyszólván egyik pillanatról a másikra gyökeresen átalakulhat.

Fél évezreddel ezelőtt a magyar nemesek legyőzték a parasztsereget, Dózsát pedig tüzes trónon égették meg, és ezzel Magyarországot évszázadokra visszavetették a fejlődésben. Remélem, a közeljövő felkelései nem jutnak erre a sorsra, és nem az új rabszolgaság terjedésének leszünk tanúi és áldozatai.

Ez a bankmentés lesz a végső

A ciprusi banválság kitörése óta a következő államokról látott napvilágot, hogy a betétesek pénzének bevonásával mentenék meg a pénzügyi rendszer szempontjából nélkülözhetetlen (too big to fail) bankjaikat, abban a – természetesen valószínűtlennek tartott – esetben, ha fizetésképtelenné válnának: Európai Unió, USA, Kanada. Ami tehát a kicsiny Cirpuson történik, a főpróbája annak, ami azegész fejlett világban sokkal nagyobb méretekben zajlik majd le. Ahogyan Michel Chossudovsky fontos cikkében felhívja rá a figyelmet, ez egyrészt a nyilvános beismerése annak, hogy a 2008-ban kezdett bankmentő (bailout) csomagok csak rövid időre enyhítették a válságot. E csomagok keretében az állami költségvetések terhére hatalmas összegeket utaltak át a bankoknak, ami csak a drasztikus megszorító intézkedések mellett volt lehetséges. Az eredmény: hatalmas társadalmi problémák, munkanélküliség és recesszió szerte a fejlett világban. Bár ez nem kizárólag a bankmentő csomagok következménye, de kétségtelen, hogy súlyosbították a helyzetet, pusztán azért, hogy a bankok életét meghosszabbítsák néhány évvel. Könnyen belátható, hogy a bankok jó helyzete az elmúlt 5 évben csak rövid ideig fenntartható látszat: hogyan is lenne lehetséges, hogy az általános gazdasági visszaesés közepette a bankok prosperáljanak? 

A gazdasági visszaesés és a költségvetési megszorítások közepette nem lehet majd a bankokat megint uyganúgy kimenteni, ahogyan az 2008 és 2013 között megszokott volt. Jobb híján ezért nyúlnak majd most a betétesek pénzéhez. Míg az elmúlt öt év bankmentései elsősorban a velük együtt járó megszorítások miatt elsősorban a kisembereket sújtották, a betétek bankkonszolidációs célú felhasználása a hosszú éveken át spóroló jómódúak (pl. orvosok, jogászok, mérnökök) és a kis- és középvállalkozások számára jelentenek majd nagy érvágást. Őket legfeljebb azzal kárpótolják majd, hogy résztulajdonosaivá válhatnak az összeomlásra ítélt bankoknak. Remek üzlet, ugye? Rajtuk kívül az intézkedések áldozatai lesznek még azok a bankok, amelyek nem ítéltetnek elég fontosnak az egész pénzügyi rendszer fennmaradása szempontjából. A világosan belátható közvetlen következménye mindennek a bankokba vetett bizalom megrendülése. Közvetett, de korántsem távoli következménye pedig a gazdasági válság további elmélyülése, a társadalmi és államközi feszültségek mélyülése, stb. stb. 

Felvetődik ezen a ponton a kérdés, mi lesz, ha ezek az intézkedések is hatástalannak bizonyulnak, csakúgy mint a válságkezelés első menetének mentőcsomagjai? Mihez nyúlnak majd a bankok, ha újra megrendül a helyzetük? Mivel már nem sok fosztogatnivaló marad, amit erőszak alkalmazása nélkül el lehet venni, könnyen lehet, hogy ez a bankmentés lesz a végső. A következő bejegyzést annak a legtöbbünk szempontjából jóval fontosabb kérdésnek szentelem majd, mi történik, ha pénzügyi rendszer összeomlása miatt fennakad a fejlett világ lakosságának ellátását biztosító kontinenseken átívelő kereskedelem. Feltételezem ugyanis, hogy olvasóim nagy része nem bankár, és 100 000 eurónál nagyobb betéte sincs a bankban. Addig is mi mással búcsúzhatnék, mint az Internacionáléval? Sohasem  gondoltam, hogy ez a rettenetes mozgalmi dal valamikor újra aktuális lesz. Most mégis mindenki találhat benne valami megszívlelendőt, legyen dúsgazdag bankár, a túlélésért küzdő vállalkozó vagy nincstelen munkanélküli, éljen Párizsban vagy Szatymazon.

Lehet-e diktátor Orbán Viktorból?

Az elmúlt egy hétben két olyan dolog is történt, amely világosan jelzi, hogy átléptünk a korábban lehetetlennek hitt események korszakába. Az első a március közepén Magyarországon példátlan havazás. Ha figyelembe vesszük a nyáron uralkodó rendkívüli szárazságot és a világ többi részén már régóta halmozódó szokatlan időjárási jelenségeket, nem tagadhatjuk legalábbis a plauzibilitását annak az állításnak, hogy egy mélyreható éghajlatváltozással van dolgunk. A másik rendkívüli esemény a ciprusi bankválság. Manapság sajnos már nincs hírértéke annak, ha stabilnak hitt bankokról kiderül, hogy valójában a csőd szélén tántorognak. Arra már inkább felkapjuk a fejünket, hogy az Európai Unió első ízben a magánszemélyek bankbetéteinek megcsapolását is követeli a pénzügyi összeomlás elkerülése végett. Amikor ezeket a sorokat írom, még nem született meg a döntés az intézkedés részleteiről, de az biztos, hogy a pszichológiai hatása mindenképpen nagyobb lesz, és meg fogja rengetni a bankokba vetett bizalmat, ami a pénzvilág további destabilizálódását vetíti előre. A közeljövőben igyekszem ezekkel a témákkal alaposabban foglalkozni. Mivel azonban már régóta dolgozom rajta, és az elmúlt hetek eseményei folytán szintén nem nélkülöz minden aktualitást, ebben a bejegyzésben a címben feltett, az előzőeknél jóval kisebb jelentőségű kérdésnek szeretnék utánajárni.

Az euró árfolyama ezekben a napokban éppen 300 forint fölött jár, Angela Merkel a köztársasági elnöknek szemére vetette, hogy a gazdasági környezet nem „kiszámítható“ Magyarországon (értsd: túl magasak a külföldi vállalatok adói), és az Európai Unió és a nemzetközi sajtó egyaránt az alkotmánymódosítás miatti aggodalmának ad hangot. Közben állandósulnak a tüntetések Budapesten, sőt, a múlt héten feldühödött tüntetők még a FIDESZ-székházat is megostromolták. Közben egy nagy gazdasági, pénzügyi és társadalmi válság zajlik. Bár mindez nem éppen arra utal, hogy a kormány stabilan ura lenne a helyzetnek, az ellenzék, a sajtó és az értelmiség jelentős része a jogállamot siratja, és annak a veszélyét festi a falra, hogy Orbán Viktor diktátor lesz, sőt a vérmesebbek szerint már most is az (hogy ez a vélekedés mennyire elterjedt, az abból is kitűnik, hogy amikor a fent látható képet kerestem egyik legvéresebb kezű diktátorunkról, nem egy olyanra bukkantam, ahol Fotoshoppal Orbán arcképét montírozták Rákosi fotójára, de nem véletlenül nem egy ilyet választottam).

Ebben a bejegyzésben ehhez a kérdéshez szeretnék hozzászólni bővítve a kérdés megvitatásakor általában figyelembe vett paraméterek számát. Ehhez először a történelmet, mely köztudomásúlag az élet tanítómestere, hívom segítségül, majd azzal foglalkozom, hogy európai politika a jelenlegi, véget nem érő gazdasági válság közepette hogyan avatkozik be belpolitikai kérdésekbe. Nem árulok zsákbamacskát, a válaszom a címben feltett kérdésre: nem, ill. csak bizonyos körülmények között. 

Az elmúlt mintegy száz év folyamán, amióta Magyarország önálló ország, azaz nem a Habsburg birodalom része, többpárti demokrácia csak rövid időszakokban állt fenn, mégpedig a 2. világháború után 2-3 évig (bár ebben a vélemények megoszlanak, mert van, aki már 1945-től számítja a Rákosi-korszakot), és 1990-től kezdődően (itt is különböznek a vélemények, hiszen egyesek szerint már valójában diktatúra van). A fennmaradó idő nagy részére három személy nyomta rá a bélyegét: a két világháború között Horthy Miklós, 1948 és ‘53 között Rákosi Mátyás, majd ‘56-tól 1989-ig Kádár János. Nem férhet hozzá kétség, hogy az utóbbi két államférfi tőrőlmetszett diktátor és hétpróbás tömeggyilkos volt. Horthy esetében megoszlanak a vélemények. Rendszerét mostanában a legtöbben nem diktatúrának, hanem autoriter, korlátozott demokráciának tarják, de a rendszer pontos jellegét és mérlegét illetően viták zajlanak a történészek között. Abban azonban mindenki egyetért, hogy a Horthy-korszak nem volt mai értelemben vett demokrácia. 

E három korszakkal kapcsolatban arra a bejegyzés témáját illetően fontos kérdésre szeretném felhívni a figyelmet, hogy mindhárom diktátor külföldi segítséggel jutott hatalomra, ill. volt képes hosszú időn át megtartani a hatalmát. Horthyt hatalomra jutásakor az antant, a 30-as években pedig a németek támogatták. Hogy kommunista diktátoraink a Szovjetunió támogatása nélkül nem vihették volna végbe dicső tetteiket, azt nem kell részletesebben indokolni. 

Annak, hogy a magyar diktátorok ennyire rá vannak szorulva valamelyik nagyhatalom külső támogatására, és hogy e nélkül szinte lehetetlen diktatúrát létrehozni, az az oka, hogy Magyarország nagyon szegény ország, és az erőforrásai nem teszik lehetővé a diktatúra fenntartásához szükséges rendőrség és hadsereg fenntartását és a társadalom szigorú ellenőrzését. Olyan „nemzeti“ diktátorunk, mint a néhai líbiai Gaddafi, vagy olyan önjáró diktatúránk, mint a szovjet kommunistáké, nekünk szerencsére sohasem lesz. Orbán Viktorból vagy bárki másból Magyarországon ezért csak akkor lehet diktátor, ha az a nagyhatalom, amelynek az érdekszférájába Magyarország tartozik, éppen őt akarja, és hosszú időn át hathatósan támogatja. Ez a nagyhatalom jelenleg az Európai Unió, azon belül is Németország, és semmi nem utal arra, hogy nekik ilyen terveik lennének hivatalban levő miniszterelnökünkkel. A jelek ezzel ellenkezőleg éppen azt sugallják, hogy megpróbálják őt eltávolítani. Ezzel pedig elérkeztünk a második kérdéshez: hogyan befolyásolja ez európai hatalmi kontextus azt, ki és hogyan van hatalmon Magyarországon? 

A szuverén territoriális államok vesztfáliai békeszerződés (1648) óta uralkodó modelljében a kormányok megválasztása az országok belügyének számít. Az Európai Unió ugyan továbbra is érvényesnek tartja ezt az elvet, de a korábbi időkhöz képest jóval több formális és informális csatornája áll rendelkezésre arra, hogy az Unió vagy annak egyes tagországai beleszóljanak abba, ki legyen valamelyik másik tagország miniszterelnöke. Jeorjiosz Papandreou görög és Silvio Berlusoni olasz kormányfő lemondását és lecserélését például nem a görög ill. az olasz nép vagy a parlament követelte ki, hanem éppen az Európai Unió. Ennek eszközéül összehangolt támadások szolgáltak a pénzpiacokon, a médiában és, és minden valószínűség szerint a nem nyilvános diplomácia csatornáin. A leváltásukra nem törvényszegéseik és botrányaik szolgáltatták az okot, hanem csupán az, hogy késlekedtek a Brüsszel és Frankfurt által diktált megszorító intézkedések (a tolvajnyelvben: reformok) bevezetésével. Idén nyáron Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter már a demokrácia látszatát sem igyekezett megőrizni, amikor a görög parlamenti választások elhalasztását javasolta, mert attól félt, a baloldali Syriza párt jut hatalomra. Végül félelme alaptalannak bizonyult, hiszen Lukasz Papadimosz győzött, és végrehajtotta a németek minden követelését. Hogy ez a görögök számára milyen végzetes következményekkel járt, azt mindenki tudja. Úgy tűnik, a válság miatt elérkeztünk a neoliberalizmus posztdemokratikus szakaszába. 

Mi a helyzet Magyarországon? A rendszerváltás után Medgyessy Péter volt az első miniszterelnök, aki idő előtt kényszerült lemondani, mégpedig nem a D-209-es botrány miatt, hiszen a bizalmi szavazást túlélte. Ennek sokkal inkább az ún „jóléti rendszerváltás“ volt az oka, amely a nemzetközi piacok elégedetlenségét váltotta ki, és ahogyan Szalai Erzsébet „A kormányváltás politikai gazdaságtana“ c. (sajnos már csak előfizetéssel elérhető) cikkéből kitűnik, végül a kormányváltáshoz vezetett. Utódja, Gyurcsány Ferenc bukása 2008 márciusában egybeesik a nemzetközi pénzügyi válság kitörésével, de megvallom, leváltásának részletei ismeretlenek előttem. 

Ezzel elérkeztünk a mai napig regnáló Orbán Viktorhoz. Amikor 2010-ben átvette a kormányzást, már két éve zajlott a pénzügyi és gazdasági válság, és ő nem egy beszédben jelét adta, tisztán látja a helyzet súlyosságát. Korményzása elején a devizahitelsek felemés megmentésével és a bankok erősebb megadóztatásával megpróbált enyhíteni a pénzügyi nehézségeken, de ez éppen az érintett bankok heves tiltakozását váltotta ki – nemcsak itthon, hanem Brüsszelben is. Ennek lett az eredménye 2011 végén egy egymással összahngolt erős spekulációs támadás és egy külföldi médiahadjárat. Ez utóbbinak számomra leglátványosabb eleme az az El Paísban megjelent cikk volt (Veszély egész Európa számára), amely a mai Magyarországot az 1938-as Németországhoz hasonlította, és arra intett, hogy ha Európa most nem cselekszik, akkor ugyanolyan hibát követ el, mint Anglia és Franciaország a müncheni konferencián. Akármit gondoljunk is a kormányról, be kell látnunk, hogy ez a hamis állítás csak a hisztériakeltést szolgálta. Mindez nagyon erősen emlékeztetett a Papandreou és Berlusconi leváltását megelőző támadásokra. A magyar kormány azonban (nem utolsósorban Bayer Zsolt javaslatára, akiről a lesújtó véleményemet nem rejtettem véka alá) az ún. „Békemenettel“ válaszolt a támadásra, amelynek az volt az egyetlen célja, hogy a külföld előtt demonstrája a kormány széles támogatottságát. Mivel az ellentüntetések a vártnál csekélyebb tömegeket mozgattak meg, Brüsszel és Frankfurt belátták, hogy egyelőre csak Orbánnak van elég széles bázisa ahhoz, hogy az elvárt megszorító intézkedéseket keresztülvigye. 

A kapcsolat Orbánnal azonban továbbra is feszültségekkel terhes, és ezekben a hetekben mintha újra megpróbálkoznának a leváltásával. Egy év alatt a helyzet sokat romlott Magyarországon. A társadalmi válság elmélyült, a FIDESZ népszerűsége olvadófélben – egy dolog hiányzik egyelőre: egy erős ellenzéki párt, amely külföldi hátszéllel átvehetné a hatalmat. Orbánék esélye éppen az lehet, ha az Unió vezetői nem találnak helyettük kormányképes erőt, és így tovább próbálgathatják, hol van az EU tűréshatára. A címben feltett kérdésre tehát az a válaszom, hogy Orbán Viktorból az Európai Unió keretein belül csak akkor lehet diktátor, 1. ha az EU végleg sutba dobja demokratikus elveit, és ennek van már néhány jele, 2. Orbánnak sikerül alkut kötnie az EU-val, amelynek értelmében a megszorítások levezénylése fejében és érdekében szabad kezet kap a belpolitikában és 3. nem tűnik fel Orbánnál ill. a FIDESZ-nél alkalmasabb személy és politikai erő, amely hajlandó és képes lenne a megszorító intézkedéseket véghezvinni.

E hosszúra nyúlt eszmefuttatásnak látszólag nincs köze a blog témájához, az energiaválsághoz, és annak következményeihez. Ez azonban csak a látszat. Az energiaválságban gyökerező pénzügyi és gazdasági válság egyik következménye ugyanis a társadalmi és az államközi konfiktusok kiéleződése. A társadalmi feszültségeken a kormányok – mivel jobb nem jut az eszükbe – szerte a világon a demokrácia felszámolásával reagálnak. Ami nálunk ma történik, az éppen ezért nem eltérés az európai trendtől, hanem maga a trend. A nemzetközi színtéren pedig az egyelőre jobb helyzetben levő országok megpróbálnak megszorító intézkedéseket kényszeríteni a gyengébbekre, ha kell a szuverenitás és a demokrácia semmibevétele árán. Minden jel arra mutat, hogy a bel- és külpolitikai feszültségek a közeljövőben fokozódni fognak: a megoldásukra tett elhibázott kísérletek is egyre durvábbak lesznek.

Olajcsúcs és gazdasági recesszió, avagy miért nem lesz vége a válságnak?

Az energia, azaz a munkavégzés képessége kulcsfontosságú a gazdaság szempontjából. Gazdasági növekedés csak akkor lehetséges, ha a felhasznált energia mennyisége is növekszik, mert csak az energia révén lehetséges dolgokat előállítani és mozgatni. Mivel a világtörténelem folyamán, eltekintve az utóbbi mintegy kétszáz évtől, mindvégig ugyanazok az energiaforrások álltak rendelkezésre, azaz az emberi és az állati izomerő, a szél és a víz ereje, a gazdasági növekedés is olyan alacsony volt, hogy maga a fogalom sem létezett, mert nem volt értelme mérni. Történészek számításai szerint a gazdasági növekedés még a preindusztriális korszak legvirágzóbb periódusaiban, például a római császárkor első két évszázadában sem haladhatta meg az 1,5-2%-ot. Mai szemmel nézve tehát a történelem folyamán túlnyomórészt gazdasági recesszió uralkodott. 

A helyzet az ipari forradalommal változott meg gyökeresen, amikor a szenet elkezdték gőzgépek hajtására használni. Ez számos területen szükségtelenné tette az emberi és az állati izomerő bevetését, és ezáltal lehetővé tette, hogy rengeteg ember a főként a földeken végzett fizikai munka helyett a gépeket irányítsa vagy szellemi tevékenységet folytasson. Ez indította meg az iskolázottság szintjének rohamos növekedését és a társadalom differenciálódását, ami új lendületet kapott, amikor a 19. század legvégén elkezdődött a kőolaj kitermelése és felhasználása a gépek meghajtásában és a villamos energia-termelésben. Mivel a kőolaj energiasűrűség terén minden más energiahordozót felülmúl, és kitermelésének EROEI-aránya rendkívül kedvező volt, a gazdasági növekedés és a technikai fejlődés soha nem látott mértékben mértékben felgyorsult a 20. században. 

A fejlődés lázában égő modern világ a második világháború után azt hitte, az atomenergia még az olajnál is olcsóbb és hatékonyabb forrás lesz, és elterjedésével beköszönt a korlátlan és ingyenes energia korszaka, mondhatni megvalósul az igazi földi paradicsom. Ennek a hiedelemnek és az atomergia iránti lelkesedésnek az egyik jellemző, és ma hátborzongatóan ható lenyomata a Disney-stúdió által készített „Barátunk, az Atom“ c. rajzfilmsorozat, amely az 50-es évek kisgyerekekeit vette célba. Az atomergiához fűzött remények azonban nem váltak be, sőt, mára a csernobili és fukusimai katasztrófák és az uránbányászat problémái miatt a nukleáris energia jelentőségének csökkenését látjuk. 

Az atomenergia kudarca eddig azért nem okozott nagy problémát, mert a kőolaj, a földgáz és a szén elegendő energiát biztosított a világgazdaság számára. Mint az alábbi grafikonon látható, a világ GDP-je (vízszintes tengely) és az energiafelhasználása (függőleges tengely) szoros összefüggésben áll egymással. 

A 2004 és 2006 között bekövetkezett olajcsúccsal azonban új korszak kezdődött. Két évszázad után először azzal kell szembenézni, hogy nem áll rendelkezésre olyan energiahordozó, amely bőségesebb és olcsóbb energiát biztosítana, mint a korábbiak, sőt, még az eddig elért szintet sem tudjuk tartani. Nem reménykedhetünk abban sem, hogy a viszonylag kevéssé energiaigényes gazdasági ágazatok, mint a szolgáltatások vagy a számítástechnika térnyerésével a rendelkezésre álló energia csökkenése mellett is fenn tudjuk tartani a gazdasági növekedést. Azért tűnhet úgy, hogy ez Észak-Amerikában és Nyugat-Európában sikerült, mert az energiaigényes ágazatokat javarészt kitelepítették Kínába. Az elmúlt hetek hírei a pekingi szmogról jól mutatják, milyen méreteket öltött ez a folyamat, amit ráadásul az súlyosbít, hogy a kínai ipar legfőbb energiaforrása a szén (mint a 19. századi Angliában). A megújuló energiaforrások sem lesznek képesek ellensúlyozni ezt a visszaesést, noha nagyon fontos szerepük lesz, mert egy idő múlva nem tudunk más módon elektromos áramot termelni. Az innovációba és a technikai fejlődésbe peig azért nem vethetünk nagy reményeket, mert egyrészt vannak problémák, amelyekre nincs megoldás (pl. egy liter víz felforralásához mindig ugyanannyi energia kell, akármilyen tűzhelyet használunk), másrészt az előttünk álló válság egyik következménye éppen a tudomány támogatásának és az iskolázottság általános fokának csökkenése (a ma Magyarországon zajló események ékesen példázzák ezt, de nem hazánk az egyetlen ország, ahol az egyetemek az összeomlás szélén állnak). 

Summa summarum: a világgazdaság tartós visszaesésre van ítélve. A hektikus pénzügyi válságok, a kétségtelen emberi hibák, politikai és katonai konfliktusok és még sok minden egyéb a helyzetet annyira kaotikussá teszik, hogy úgy tűnhet, nincs az eseményeknek világos irányuk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az említett egyéb tényezőknek nincs jelentősége, csupán azt, hogy egy lépés távolságból szemlélve az eseményeket az energiahelyzet és a gazdasági fejlődés közötti fundamentális összefüggés nélkül nem tudjuk megérteni, mi történik velünk. Sokan felhívták már erre a figyelmet (ld., mint mindig, Antonio Turiel cikkét, amelyből sokat merítettem ehhez a bejegyzéshez), de hangjuk a tömegmédia lármája közepette nem hallatszik elég messzire. 

E borús végkövetkeztetés után felmerülhet a kérdés, hogy vajon van-e mégis megoldás? Az a gyanúm, a megoldás csak a fejünkben lehet. El kell fogadnunk, hogy a stagnálás és a recesszió nem egy rövid távú eltérés a normális állapottól, hanem maga az új normalitás. Ehhez meg kell szabadulnunk a modern társadalom két alapvető mítoszától, sőt, nem túlzás azt mondani, vallásos dogmájától: a fejlődésbe vetett hittől és a technooptimizmustól. Ha ez sikerül, képesek lehetünk a depressziót elkerülve alkalmazkodni az új valósághoz.

Az olajexport csúcsa

Mint korábban felhívtam rá a figyelmet, a világ országainak többségét kitevő olajimportőrök számára nem az összesen kitermelt olaj mennyisége, hanem az exportált, azaz a világpiacon elérhető olaj mennyisége a fontos. Az importőrök helyzete tehát nemcsak attól függ, mennyi olajat termelnek ki a világon, hanem, attól is, mennyit használnak fel ebből a kitermelő országok: minél kevesebbet, annál jobb. Ezt az összefüggést írja le az export-ország modell (Export Land Model). Ha valaki kissé cinikusan ebből azt a következtetést vonná le, hogy egy olajimportőr országnak érdekében áll elpusztítani egy olajtermelő országot (persze gondosan megkímélve az olajkútjait), társadalmát visszaküldeni a középkorba, és ezáltal radikálisan csökkenteni annak belső fogyasztását, aligha jár messze attól, ami az USA vezetőinek a fejében is megfordult, amikor elhatározták Irak megtámadását...

De vissza az olajpiacra! Mindenkinek a figyelmébe ajánlom a crudeoilpeak.info c. blog friss bejegyzését. E szerint az olajexport csúcsa 2005-ben volt, kb. egyidőben a konvencionális olaj csúcsával. Íme az idézett blog szemléletes grafikonja az olajexport csúcsáról:

A grafikonról leolvasható, hogy a legtöbb termelő ország olajexportja folyamatosan csökken, vagy azért, mert már túl vannak az olajcsúcsukon, vagy azért, mert nő a belső fogyasztásuk, vagy pedig e két tényező együttes hatására. Közben számos feltörekvő ország, köztük elsősorban Kína olajszomja egyre növekszik. Ez érthető is, hiszen az ország maga évente 18 millió autót állít elő és rengeteget importál, mert tömegek ülnek át a bicikliről az autóra. Mivel az olajtermelés 2005 óta nem képes jelentősen növekedni, Kína csak mások rovására tudja növelni a fogyasztását. Ez azt jelenti, hogy az olajár tovább fog emelkedni (természetesen nem folyamatosan, mert nagy gazdasági összeomlások idején az olajár is csökkeni fog, de ez nem fogja megtörni az általánosan emelkedő tendenciát). Ez nemcsak az autósok, hanem mindenki számára rossz hír, mert az olajár emelkedése szinte minden mezőgazdasági és ipari termék, sőt a legtöbb szolgáltatás árának emelkedését vonja majd maga után, hiszen az olajra szinte minden gazdasági tevékenységhez szükség van. Mindez a kereslet csökkenése révén tovább mélyíti a gazdasági válságot. És akkor még nem beszéltünk az olaj miatt borítékolhatóan kitörő nemzetközi konfliktusokról, sőt, háborúkról...

A tücsök és a hangya meséje: Németország és Európa a gazdasági válságban

A Németország energiahelyzetéről szóló bejegyzésem végén arra a paradoxonra hívtam fel a figyelmet, hogy Németország gazdasági sikereit a külkereskedelmi partnerek fenntarthatatlan pénzügyi politikájának köszönheti, mert azok csak eladósodás árán képesek megvenni a német ipari termékeket. Furcsa módon a német politikusok gyakran mintha nem lennének tudatában ennek amikor az USÁ-t, Franciaországot vagy a dél-európai országokat ostorozzák az eladósodás miatt. 

Egy néhány napja megjelent hír szerint a német GDP 2012 végén a várt enyhe növekedés helyett 0,6%-kal csökkent, nagyobb mértékben, mint a németek által oly sokat bírált Franciaországban. A berlini szövetségi kormány nem is késlekedik a megszorítások bejelentésével: a múlt héten közölték, hogy csökkentik a megújuló energiaforrásokból termelt elektromos áram szubvencióját.  

Ez az esemény alkalmat kínál arra, hogy ígéretemhez híven részletesebben írjak a németek szerepéről és stratégiájáról az Európai Unióban. Mielőtt erre rátérnék, engedjenek meg egy megjegyzést a kétes értékű néppszichológia köréből. Azt hiszem, sokan, akik személyesen is ismernek németeket, osztják azt a benyomásomat, miszerint a németek mintha a tücsök és a hangya világában élnének, ahol természetesen ők a hangyák, akik szorgalmuknak és takrékosságuknak köszönhetik a magas életszínvonalat, amelyre olyan büszkék. Ez önmagában nem lenne baj, ha ugyanakkor nem lennének meggyőződve arról, hogy ha egy egyén vagy egy ország nem boldogul, az csak annak lehet az oka, hogy lusta és felelőtlenül herdálja a pénzt, következésképp nem érdemel sem részvétet sem segítséget. Érdekes módon a mese eredeti aisóposi változatában a hangya végül megkönyörül a tücskön, és a hegedűszóért cserébe enni ad neki. A mese modern polgári éthost tükröző la fontaine-i változatából ez az utolsó humánus mozzanat hiányzik: a hangya kiadja a tücsök útját, akire így az éhezés, sőt, ki tudja, talán a halál vár a hosszú tél alatt. A következőkben azt szeretném bebizonyítani, hogy a németek tévednek, amikor a tücsök és a hangya képletében látják a világot, és ha már ragaszkodnak a mesékhez, jobb lenne, ha a régi görög változatot követnék. 

A következőkben elsősorban Rafael Poch „Németország a Nagy Egyenlőtlenségben“ (Alemania en la Gran Desigualdad, Sinpermiso 2012/11, 191-211) c. tanulmányára támaszkodom. Eszerint a német gazdaság exportsikereiben nagy szerepet játszott Gerhard Schröder kancellár Agenda 2010 nevű reformprogramja, amelynek keretében radikálisan megkurtították a szociális juttatásokat. Ennek a legjellegzetesebb eleme a kitalálója után Hartz IV-nek nevezett munkanélküli segély, amelyet a hosszú ideje munkanélküli németek kapnak. Ez 400 euróra rúg, amely ugyan Magyarországon tisztes középosztálybeli létet biztosítana, de Németországban éppen csak az éhhalál elkerüléséhez elegendő. Ezzel párhuzamosan elterjedtek az ún. minijobok, szintén 400 eurós fizetésekkel. A munkabérek közben jóval kisebb mértékben nőttek, mint máshol Európában. Ez a német gazdaságot igen versenyképessé tette a világpiacon, és nagy többletet eredményezett a külkereskedelmi mérlegben, a többi európai ország külkereskedelmi mérlegében azonban hiányt okozott. 

De mi történjen a Németországba áramló pénzzel? Mivel belső fogyasztás növelése nem jött szóba, a beáramló pénztől meg kellett szabadulni, mégpedig hitelek formájában. A 2000-es években a német bankok nagy összegben nyújtottak hiteleket az európai periféria országainak és az USÁ-nak, ami Németországnak kétszeresen is előnyére szolgált. Egyrészt kamatostul kapták vissza a kihelyezett pénzt, másrészt lehetővé tették a hitelt felvevő országoknak, hogy az exportcikkek vásárlásával tovább fejlesszék a német ipart. A féktelen hitelezés, többek között ingatlanokra, ráadásul devizában (ismerősen hangzi, ugye?) ezért Németországnak valójában nagyon is kapóra jött, sőt, egyenesen bátorította is ezt a praxist. 

Ilyen módon állt elő a már említett egyenlőtlen és instabil helyzet: a német exportsikerek kulcsa Dél- és Kelet-Európa eladódása, nem utolsósorban éppen a német bankok felé. Józan ésszel könnyen belátható, hogy ez csak addig tartható fenn, amíg Németország külkereskedelmi partnerei képesek újabb és újabb hiteleket felvenni valamint a régieket visszefizetni. Ha azonban képtelenné válnak erre, akkor az mind a német bankokat, mind az iparvállalatokat súlyos helyzetbe hozza. 

Amikor tehát a német politikusok a szorgos hangyák szerepét játszva súlyos megszorításokat követelnek az úgymond "a lehetőségeik fölött elő" dél- és kelet-európai országoktól, akkor a saját iparukat is válságba taszítják. Ha azonban az adósok nem hajtanak végre megszorításokat, és egyszerűen csődbe mennek, akkor a német bankok omlanak össze. A problémának csak az lehetne a megoldása, ha megkezdődne a gazdasági növkedés, de – ez a blogom ceterum censeo-ja – az olajcsúcs, az éghajlatváltozás és a pénzügyi összeomlás miatt erre nincsen kilátás. 

A történet iróniája abban rejlik, hogy a német bankok az ún. PIGS-országok embertelen megszorító csomagjai ellenére is csak hatalmas állami mentőakcióknak köszönhetik túlélésüket. A német állam csak a válság első évében, 2008 és 2009 között összesen 480 milliárd euróval segítette ki a bankjait. A legnagyobb „mentőcsomagot“ (értsd: ajándékot) 100 milliárd euró értékben a HypoReal Estate kapta, amelyet az amerikai subprime jelzálogpiacon folytatott csalárd üzletei a csőd szélére sodortak. 

A német ipar egy ideig jobban állta a sarat, de 2012-re az exportpiacok gyengélkedése miatt, mint a bevezetőben említettem, itt is bekövetkezett az elkerülhetetlen visszaesés alátámasztására álljon itt néhány adat: Az egyik legnagyobb német nehézipari konszern, a ThyssenKrupp tavaly több milliárd eurós veszteséget szenvedett. Az eladások rohamos csökkenése miatt az Opel kénytelen bezárni bochumi gyárát. A német hajózási vállalatok nagy része is folyamatosan veszteséget termel. 

Németországban járva sofelé lázas építkezést lát az ember: elsősorban magánlakások és irodaházak épülnek sokfelé. Bár nem tudom adatokkal alátámasztani, de az a benyomásom, hogy Németország egy ingatlanbuborékkal próbálja a gazdaságot élénkíteni. E stratégia sikeressége erősen kétséges, hiszen, sem az USÁ-ban, sem Spanyolországban, sem, hogy messzebre ne menjünk, Magyarországon nem vezetett a kívánt eredményhez. 

Ezzel újabb paradoxonokhoz érkeztünk: Németország, az európai integráció elkötelezett híve, az Uniót szétfeszítő konfliktusokat gerjeszt és takarékos pénzügyi politikájával önmagát taszítja válságba. Nem lehet tudni, hogy nem vezetnek-e ezek a paradoxonok egyre hevesebb konfliktusokhoz, majd az Európai Unió felbomlásához, de ha a németeknek közben sikerül kilépniük a tücsök és a hangya mesevilágából, akkor legalább egy pozitív következményük biztosan lesz.