Olvasónapló. Dmitry Orlov: The Five Stages of Collapse. Survivors‘ Toolkit. Gabriola Island 2013.

Dmitry Orlov öt évvel ezelőtt publikálta blogján az Összeomlás öt fázisa című esszéjét, azzal a céllal, hogy analitikus eszköztárat kínáljon az összeomlás jobb megértéséhez. Az esszé szerint a társadalmak összeomlásának öt fő színtere, ill. mivel ezek időben gyakran egymást követik, öt fázisa van: (1.) pénzügyi, (2.) kereskedelmi, (3.) politikai, (4.) társadalmi, (5.) kulturális összeomlás. A pénzügyi válság 2008-as kitörése óta a fejlett világ nagy része kétségkívül az első fázisban tart (kisebb része, mint pl. Görögország, már meglehetősen előrehaladt az első három fázis terén). Mivel teljes pénzügyi rendszert a jegybankok és a kormányok erőfeszítései és főként a pénznyomtatás segítségével sikerült mesterségesen életben tartani, később Orlov finomította modelljét: amikor az „unorthodox“ pénzügyi lépések elveszítik hatásukat, az összeomlás első három fázisa egyszerre fog bekövetkezni, nagyobb pusztítást okozva, mintha hagyták volna, hogy a pénzügyi összeomlás bejárja útját. 

Orlov korábban is gyakran hangsúlyozta, hogy modellje nem prófécia, és nem szükségszerű, hogy a pénzügyi összeomlás után egy társadalom végigjárja mind az öt fázist. A Szovjetunió Orlov által testközelből figyelt összeomlását például sikerült megállítani a harmadik fázisnál. Továbbá, akármilyen ijesztően is hangzik, az összeomlás nem feltétlenül jár végzetes következményekkel, hiszen a múltban is gyakran megtörtént már, sőt, vannak olyan társadalmak, amelyek úgyszólván a permanens összeomlás állapotában vannak. Az összeomlás ugyan nem jó dolog, de együtt lehet vele élni. 

Idén Orlov egész könyvet szentelt az összeomlás öt fázisának. Az öt fejezet mindegyike két részre oszlik. Az összeomlás adott fázisának elméleti leírását egy-egy esettanulmány követi. Az eredeti esszéhez képest ezek számítanak igazi újdonságnak a könyvben, ezért a következőkben ezekről írok röviden. 

A pénzügyi összeomlást eddig csak egy ország tapasztalta meg teljes egészében, Izland, mégpedig 2008 szeptemberében (Orlov könyve még a tavaszi ciprusi sajnálatos események előtt született). Más országokkal – köztük Magyarországgal – ellentétben Izland nem mentette meg közpénzen a magánkézen hagyott bankjait, hanem állami felügyelet alá vonta őket, és nem fizette ki a külföldi, főként brit és holland betéteseket. Láss csodát, Izlandnak 2012-re sikerült újjáélesztenie nemcsak a pénzügyi szektort, hanem a gazdaság többi ágát is, amiben az is szerepet játszott, hogy a korábban a bankoknál foglalkoztatott magasan képzett és kreatív emberek más ágazatokban kerestek munkát. Izland tehát sikeresen birkózott meg az összeomlás első fázisával, és útját állta kiterjedésének. A receptet más országok is alkalmazhatnák – gondolhatnánk. Korántsem biztos azonban, hogy amit a világ pénzügyi rendszere elviselt 2008 és 2010 között egy kicsiny ország esetében, azt elviselné most, ha pl. az USA vagy Nagy-Britannia bankjai mennének hirtelen csődbe. 

A pénzügyi összeomlást törvényszerűen követi a kereskedelmi összeomlás, hiszen a mai, kontinenseken átívelő ellátási láncok világában az áruk mozgatása mindig banki tranzakciókat is maga után von. Súlyos likviditási problémák vagy éppen a bankok eltűnése pedig egy időre megbéníthatja a kereskedelmet is. Ilyen helyzetekben Orlov szerint a maffia-szerű szervezetek virágzanak fel. Szerzőnk itt hazai terepen mozog, hiszen a kilencvenes években testközelből figyelhette az orosz maffia széleskörű tevékenységét. A multinacionális vállalatok és a maffiák között az az egyik lényeges különbség, hogy az előbbiekben olyan emberek működnek együtt és kötnek üzleteket, akik soha nem látták és nem is fogják látni egymást, kontinensi távolságra vannak egymástól és tetszőlegesen kicserélhetők, míg a maffiákban az együttműködés a személyes kapcsolaton és bizalmon alapul. A kereskedelmi összeomlás közepette ezért a maffiák képesek arra, hogy nemesfémekkel, olajjal, fegyverrel, sőt, élelmiszerrel kereskedjenek, bankokat és szállodákat üzemeltessenek, vagy éppen az eszközökben nem válogatva a szerződések betartásáról gondoskodjanak, ahogyan például a csecsen maffia is tette annak idején. Mindennek természetesen vannak nem kívánatos mellékhatásai, mint például a nyers testi erő kultuszát ápoló, ráadásul felfegyverzett fiatalamberek csoportos megjelenése az utcán és az erőszak terjedése. De mondta valaki, hogy az összeomlás egy fáklyásmenet? 

A kereskedelmi összeomlás kiteljesedése a politikai rendszer összeomlását is maga után vonja. Gondoljunk bele: mennyi respektet éreznénk a kormányhivatalok iránt, ha nem lehetne kenyeret kapni a Tesco-áruházban? A politikai összeomlás jelei egyébiránt már jelentkeznek Európában is: Skócia és Katalónia függetlenségi törekvései egyértelműen a gazdasági válság miatt erősödtek fel. Ezekre egyelőre nem látszik megoldás, és a helyzet súlyosbodásával más országok régiói is megtalálhatják a bűnbakot a lusta többségben, amely csak elszívja az erőforrásaikat, és akik nélkül ők sokkal jobban boldogulnának. 

Az állami struktúrák nélkül csak a modern nyugati ember nem tudja elképzelni az életet: Néhány évtizeddel ezelőttig még a világnak jó néhány olyan szeglete volt, amely nem álltak egy territoriális állam fennhatósága alatt. A legnagyobb ilyen terület a 20. sz. közepéig Délkelet-Ázsia Zomiának nevezett része volt, kb. Laosztól Tibetig. Mára ugyan nem sok ilyen terület maradt, de pl. a mai Európai Unióban sem mindenhol egyformán erős az állami fennhatóság. A krétai hegyekben például megesik, hogy egy embernek két autója van. Az egyiken van rendszám, ezzel jár a partmenti városokba, a másikon nincsen, azzal a hegyekben közlekedik, természetesen fittyet hányva a közlekedési szabályokra. A legtöbb ilyen terület egyébként nem síkságon, hanem hegyekben található, és innen származik a bonmot: Civilizations don‘t climb mountains. Orlov esettanulmánya ebben a fejezetben az Afganisztán és Pakisztán határán élő pashtukkal foglalkozik. E terület effektív meghódításával megpróbálkoztak már a britek, Pakisztán, a Szovjetunió, és most éppen az USA, ill. a NATO töri bele a bicskáját. A pashtuk politikai szeveződését az ún. gyenge vezetés jellemzi. A törzsfők tekintélye nem feltétlen, és nincs módjuk arra, hogy a közösség ellenére is keresztülvigyék az akaratukat. A pashtuknak nincs a területi államokéhoz hasonló igazságszolgáltatása, hanem ezt a vitás felek közötti megegyezések, ill. ennek hiányában a vérbosszú helyettesítik. 

Hogyan lehet alkalmazkodni a társadalmi összeomláshoz? Ehhez Orlov a cigányok példáját idézi fel, akiknek egy jelentős része a többségi társadalmon kívül él. Sietve jegyzem meg, hogy olyan cigányok, akikről szerzőnk beszél, Magyarországon már biztosan nem élnek nagy számban, mert elsősorban a szocializmus évtizedei alatt javarészt integrálódtak a magyar társadalomba, ill. annak az alsóbb rétegeibe, és ezzel az etnikai határvonal rendkívül elmosódott. Dél- és Kelet-Európában azonban még mindig találni olyan cigányokat, akik nem élnek teljesen letelepült életmódot, és csak alkalmanként lépnek kapcsolatba a többségi társadalom intézményeivel. Jellemző ezekre a cigányokra, három nevük van, azaz kitűnően el tudják rejteni az identitásukat, ill. mindig a megfelelőt választják. Az első nevüket anyjuktól kapják, és egész életükben titokban kell tartanuk. A második név a cigány név, amelyen a társaik szólítják őket, a harmadik, az ún gádzsó név pedig általában egy átlagos név, amelyet a nem cigányokkal való érintkezésben használnak. Mivel ez a név nem bír nagy jelentőséggel viselője számára, tetszőlegesen változtatható. A „civilizált“ ember nézőpontjából tehát a cigányok gyakran követnek el csalást, sőt kisebb bűntényeket is, de mindeközben alapvetően békések, nem hordanak maguknál fegyvert, és konfliktusok esetén könnyen továbbállnak. 

Az összeomlás ötödik fázisa a kulturális összeomlás, ami nem az egyetemek és a múzeumok csődjét jelenti (hiszen ez az első fázishoz tartozik, és Magyarországon éppen most zajlik), hanem az emberi együttélés elemi kereteinek és formáinak a megszűnését, tehát a lakóhelyi, baráti és családi kötelékek felbomlását. Orlov példája erre az Uganda északi részén élő ik nép, amely Colin Turnbull brit antropológus leírásából ismert. Az ikek egykor vadászásból és gyűjtögetésből éltek boldogan, de az ugandai-szudáni határ meghúzásával elvesztették földjük nagy részét, a földművelésre nekik kijelölt terület pedig alkalmatlan volt erre. A következmény éhínség volt, ezután pedig a kulturális összeomlás. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a gyerekeket gyakran kiteszik, a lányokat prostituáltnak adják el, a a lopások és a rablások pedig nemcsak a felnőttek, hanem már a gyerekek között is állandóan napirenden vannak. Így aztán az ikek mélységesen indivualisták lettek, miután a társadalmi kohézió szinte minden formája eltűnt a világukból. A távoli ik nép példája kapcsán Orlov húsba vágó kérdéseket vet fel: vajon mennyiben különböznénk az ikektől, ha az állam csődöt mondana, és nem lenne többé óvoda és nyugdíj? Különbözik-e az ikektől az a szülő, aki a gyerekével csak felszínes kapcsolatot ápol, és a tévé előtt hagyja unatkozni naphosszat? Vajon hányan lennénk hajlandóak magunkhoz venni és eltartani szüleinket vagy barátainkat, ha más nem gondoskodna róluk? Nem vagyunk-e ugyanolyan önzők, mint ők? 

Rövid ismertetésem nem térhetett ki Orlov minden inspiráló meglátására és legfőképpen nem adhatta vissza finom iróniával teli élvezetes stílusát. De az remélhetőleg világossá vált belőle, hogy Az összeomlás öt fázisa egy rendkívül eredeti és gondolatébresztő könyv. És ami a legfontosabb: az összeomlás soha nem volt ilyen érdekes!

Az olajcsúcs nem-lineáris hatásai

Az előző bejegyzés a fejlett világ pénzügyi rendszerét fenyegető veszélyekről szólt a pénzügyi válság új fejezetében, amely a ciprusi bankok megroppanásával kezdődött. A pénzügyi rendszer változatlanul fennálló belső feszültségei és a világgazdaság fundamentális problémái (az energia- és nyersanyagellátás, továbbá a klímaváltozás terén) arra utalnak, hogy a ciprusihoz hasonló pénzügyi összeomlások a közeljövőben másutt is be fognak következni, és az IMF, EKB, az EU, az USA és más országok még kétségbeesetebben próbálják majd menteni a menthetetlent, azaz minden létező erőforrás átcsoportosításával életben tartani a bankokat. 

A bankok újra és újra bekövetkező összeomlásai tipikus példáit nyújtják az említett fundamentális problémák nem lineáris következményeinek. Azaz miközben a gazdasági tevékenységek jövedelmezőségét meghatározó tényezők lassan és folyamatosan romlanak, addig a pénzügyi rendszerben egy ideig nem történik semmi különleges, ami aggodalomra adhatna okot. Bár növekszik a nem fizető hitelek száma, erősödik a tőkekivonás, de a bankok hétköznapi ügymenetükhöz tartozó módszerekkel hosszú ideig kezelni tudják a helyzetet. Egy előre nem jelezhető pillanatban azonban ezek a folyamatok elérhetnek egy fordulópontot, amikor már ezek a módszerek nem segítenek, és a bankok hirtelen összeomlanak. Mint egy egészségtelen életmódot élő ember, aki több évtized tünetmentes élet után hirtelen szívinfarktust kap, és néhány perc alatt beadja a kulcsot. 

Ezeket az összeomlásokat szinte lehetetlen pontosan előrejelezni. Csak abban lehetünk biztosak, hogy be fognak következni, de hogy hol és milyen formában, azt senki nem tudja. Ezért némi szkepszist javaslok olvasóimnak, ha olyan magabiztos kijelentéseket olvasnak, hogy „az euró/dollár/forint ekkor és ekkor össze fog omlani“. Bár az összeomlás korántsem kizárt, az időpontot senki sem tudja előre. 

Az összeomlások kiszámíthatatlansága nem jelenti azt, hogy ne lenne érdemes foglalkozni velük, hiszen nagyon is húsbavágó kérdésekről van szó. A legjobb elemzés, amit erről a témáról olvastam, David Korowicz „Tipping Point. Near-Term Systemic Implications of a Peak in Global Oil Production. An Outline Review“ c. tanulmánya, amely innen szabadon letölthető. Azok kedvéért, akiknek nem áll módjában elolvasni a mintegy 50 oldalas szöveget, az alábbiakban összefoglalom néhány fontosabb tézisét (főként 35-42. o.). 

A bankcsődök csak az egy részét alkotják a pénzügyi rendszer összeomlásának. A bankok összeomlása miatt nem fogják majd elfogadni az ún. akkreditíveket (letters of credit), amelyeken a nemzetközi kereskedelem alapul. A hitelezés rendkívül vissza fog szorulni, ami nagyon megnehezíti majd a tőkeigényes beruházásokat, mint pl. a megújuló energiaforrások kiaknázását. A magánnyugdíj-rendszer – már ahol még egyáltalán létezni fog – szintén csődöt fog mondani. Hiszen ez a szisztéma azon az előfeltevésen alapul, hogy a gazdaság a dolgozók egész aktív életpályája alatt, azaz évtizedeken át folyamatosan növekedni fog. Mivel, mint láttuk, ez lehetetlen, a nyugdíjakat sem lehet majd kifizetni. 

A nem-lineáris hatásoknak az ún. kritikus (azaz kritikus jelentőségű) infrastruktúra is ki van téve. A számítógépek és egyéb hasonló készülékek ára például a jövőben a gyártás energia- és nyersanyag költségeinek emelkedése miatt nőni fog. Közben a potenciális vevőknek az energia- és elelmiszerárak növekedése miatt egyre kevesebb pénze lesz ezekre a termékekre (hány magyar, vagy mondjuk havi 400 euróból élő német munkanélkülinek van pénze új számítógépre?). Ha ehhez a hozzávesszük, hogy ezeknek a készülékeknek az élettartama ritkán haladja meg a 3-5 évet (mert úgy vannak tervezve, hogy ennyi idő után mindenképpen le kelljen őket cserélni), könnyű belátni, hogy előállhat olyan helyzet, amikor hirtelen számítógép nélkül maradunk. Gondoljon bele a Kedves Olvasó, csak a gondolatkísérlet szintjén, milyen hatást gyakorolna a munkájára és a magánéletére, ha egy hétre számítógép nélkül maradna. Azt hiszem, a legkevésbé fájdalmas következmény az lenne, hogy ezt a bolgot sem tudná olvasni. 

Egy harmadik terület, ahol hirtelen bekövetkező sokkokkal kell számolni, az élelmiszer-ellátás. A fejlett világ lakosságának túlnyomó részének az élelemezése a szupermarketetől függ. Ezek a árukat nagyon nagy távolságról, sokszor egy másik kontinensről szerzik be. Hogy egy szélsőséges példát említsek, Anglia élelmiszerellátása például 60%-ban külföldről származik. Ez a rendszer csak akkor működőképes, ha a kereskedelmi útvonalak biztonságosak, van elég gázolaj a hajók és a kamionok meghajtásához és működik az akkreditívek rendszere. Ez az, ami a jövőben korántsem tűnik teljesen biztosnak. A sebezhetőséget fokozza, hogy az üzletek csak nagyon rövid időre elegendő készletekkel rendelkeznek. Minden árunak szinte percnyi pontossággal kell megérkeznie nagyon nagy távolságról (just in time delivery). Ezt azért alakították így a vállalatok, hogy megspórolják a raktározás költségeit. Nos, egy hirtelen bekövetkező sokk a pénzügyi rendszerben vagy az olajellátás terén ezért szükségszerűen néhány napon belül éhínséghez vezet a világ bármely részén. 

Korowicz szerint tehát ezek azok a területek, amelyeken az olajcsúcs nem-lineáris, azaz sokkszerű következményekhez vezethet. Hogyan lehet rájuk felkészülni? Azt szokták mondani, tartsunk otthon legalább egy hónapra elegendő készpénzt, nem romló élelmiszereket (olajat, rizst, lisztet és tartósított húst) néhány hétre. Ezekkel az intézkedésekkel kétségtelenül enyhíteni lehet az összeomlás utáni első nagyon rövid időszak megrázkódtatásait, és ezért nem is haszontalanok. A jelenlegi rendszerben, az általa lehetővé tett életmód keretei között azonban lehetetlen teljesen kivédeni az összeomlás katasztrofális hatásait. Mivel szükség esetén mindannyian improvizálni kényszerülünk majd, nem árt legalább sejtenünk, milyen problémákkal nézünk szembe. Ezért írtam ezt a bejegyzést, és nem azért, mintha kedvemet lelném az ijesztgetésben.

Ez a bankmentés lesz a végső

A ciprusi banválság kitörése óta a következő államokról látott napvilágot, hogy a betétesek pénzének bevonásával mentenék meg a pénzügyi rendszer szempontjából nélkülözhetetlen (too big to fail) bankjaikat, abban a – természetesen valószínűtlennek tartott – esetben, ha fizetésképtelenné válnának: Európai Unió, USA, Kanada. Ami tehát a kicsiny Cirpuson történik, a főpróbája annak, ami azegész fejlett világban sokkal nagyobb méretekben zajlik majd le. Ahogyan Michel Chossudovsky fontos cikkében felhívja rá a figyelmet, ez egyrészt a nyilvános beismerése annak, hogy a 2008-ban kezdett bankmentő (bailout) csomagok csak rövid időre enyhítették a válságot. E csomagok keretében az állami költségvetések terhére hatalmas összegeket utaltak át a bankoknak, ami csak a drasztikus megszorító intézkedések mellett volt lehetséges. Az eredmény: hatalmas társadalmi problémák, munkanélküliség és recesszió szerte a fejlett világban. Bár ez nem kizárólag a bankmentő csomagok következménye, de kétségtelen, hogy súlyosbították a helyzetet, pusztán azért, hogy a bankok életét meghosszabbítsák néhány évvel. Könnyen belátható, hogy a bankok jó helyzete az elmúlt 5 évben csak rövid ideig fenntartható látszat: hogyan is lenne lehetséges, hogy az általános gazdasági visszaesés közepette a bankok prosperáljanak? 

A gazdasági visszaesés és a költségvetési megszorítások közepette nem lehet majd a bankokat megint uyganúgy kimenteni, ahogyan az 2008 és 2013 között megszokott volt. Jobb híján ezért nyúlnak majd most a betétesek pénzéhez. Míg az elmúlt öt év bankmentései elsősorban a velük együtt járó megszorítások miatt elsősorban a kisembereket sújtották, a betétek bankkonszolidációs célú felhasználása a hosszú éveken át spóroló jómódúak (pl. orvosok, jogászok, mérnökök) és a kis- és középvállalkozások számára jelentenek majd nagy érvágást. Őket legfeljebb azzal kárpótolják majd, hogy résztulajdonosaivá válhatnak az összeomlásra ítélt bankoknak. Remek üzlet, ugye? Rajtuk kívül az intézkedések áldozatai lesznek még azok a bankok, amelyek nem ítéltetnek elég fontosnak az egész pénzügyi rendszer fennmaradása szempontjából. A világosan belátható közvetlen következménye mindennek a bankokba vetett bizalom megrendülése. Közvetett, de korántsem távoli következménye pedig a gazdasági válság további elmélyülése, a társadalmi és államközi feszültségek mélyülése, stb. stb. 

Felvetődik ezen a ponton a kérdés, mi lesz, ha ezek az intézkedések is hatástalannak bizonyulnak, csakúgy mint a válságkezelés első menetének mentőcsomagjai? Mihez nyúlnak majd a bankok, ha újra megrendül a helyzetük? Mivel már nem sok fosztogatnivaló marad, amit erőszak alkalmazása nélkül el lehet venni, könnyen lehet, hogy ez a bankmentés lesz a végső. A következő bejegyzést annak a legtöbbünk szempontjából jóval fontosabb kérdésnek szentelem majd, mi történik, ha pénzügyi rendszer összeomlása miatt fennakad a fejlett világ lakosságának ellátását biztosító kontinenseken átívelő kereskedelem. Feltételezem ugyanis, hogy olvasóim nagy része nem bankár, és 100 000 eurónál nagyobb betéte sincs a bankban. Addig is mi mással búcsúzhatnék, mint az Internacionáléval? Sohasem  gondoltam, hogy ez a rettenetes mozgalmi dal valamikor újra aktuális lesz. Most mégis mindenki találhat benne valami megszívlelendőt, legyen dúsgazdag bankár, a túlélésért küzdő vállalkozó vagy nincstelen munkanélküli, éljen Párizsban vagy Szatymazon.

Ciprus és az összeomlás első fázisa

Dimitrij Orlov már idézett klasszikus esszéje, „Az összeomlás öt fázisa“ (Five Stages of Collapse) szerint a pénzügyi összeomlás az élet többi területein is összeomláshoz vezet. A végeredmény nem lesz szükségszerűen az emberi civilizáció eltűnése, de nagyon súlyos következményei lehetnek. A Szovjetunióban például több millió ember halála, az állam összeomlása és a közrend szinte teljes felbomlása után sikerült ezt a folyamatot megállítani (Ld. részletesebben Orlov „Reinventing Collapse" c. könyvét, ill. az interneten is elérhető esszéjét). A jelenleg zajló ciprusi bankválság az összeomlás első fázisának egy fontos állomása (Ld. Orlov legfrissebb bejegyzését a témához)

A nyugati világban a pénzügyi összeomlás 2008-ban, a Lehmann Brothers csődjével kezdődött. Az összeomlás legmélyebb oka az, hogy a hitelezésen alapuló pénzügyi rendszer csak nagy gazdasági növekedés mellett működőképes. Mivel a gazdasági növekedés növekvő energiafelhasználást feltételez, és ez a konvenicionális olajtermelés 2005 körül bekövetkezett csúcsa és az állandóan magas energiaárak miatt nem lehetséges, szükségszerű, hogy a jelenlegi pénzügyi modell eltűnjön. E modell egyik jellegzetes eleme az ún. fractional reserve banking, amelynek értelmében a bankok a náluk elhelyezett betétek sokszorosát helyezik ki hitel formájában, azaz a hitelállománynak csak egy töredéke van a bank széfjeiben. A 2008-as események egy szívinfarktushoz hasonlítanak: a beteg állapota hosszú időn át romlik, de nem produkál akut tüneteket, amelyekkel orvoshoz kellene forulnia, egészen addig, amíg hirtelen be nem következik a gyakran halálhoz vezető infarktus. 

Az USA és az EU politikai elitjei mindenképpen el akarták kerülni a pénzügyi rendszer infaktus általi halálát, mert hatalmas társadalmi és gazdasági felforduláshoz és a saját bukásukhoz vezetett volna. Ezért 2008 után kétségbeesett erőfeszítéseket tettek a pénzügyi rendszer életben tartására. Hatalmas mentőcsomagokat ajándékoztak a bankoknak és pénzügyi lazításba kezdtek (quantitative easing). Ez utóbbit a történelem során sok megszorult ország által, így a második világháború utáni Magyarország által is gyakorolt egyszerű pénznyomtatástól (ld. a fenti képet) csak az az ígéret különbözteti meg, hogy az így kibocsátott, csak virtuális formában létező pénzt egyszer majd kivonják a forgalomból. 

A 2008 óta tartó válságkezelés nem oldotta meg a válság egyetlen kiváltó okát sem, pusztán elodázta az összeomlást. A fejlett világ úgyszólván minden bankja csődben van, és csak az imént említett „unortodox“ intézkedéseknek köszönheti a túlélését. E szerint az elemzés szerint például a legrosszabb állapotban a skandináv bankok vannak. Érdekes, ugye? A skandináv országokról mindig a stabilitás non plus ultráiként hallunk. 

Miért éppen Ciprus? Ciprus kis méretéhez és gazdaságához viszonyítva igen nagy pénzügyi szektorral rendelkezik. A görög adósság részleges leírása (haircut) több milliárd eurós veszteséget okozott már a ciprusi bankoknak. Ennek eredményeképp Ciprus rendkívül védtelen volt a pénzügyi és gazdasági válság hatásaivel szemben. 

A ciprusi bankválság azért nyit új fejezetet a pénzügyi válság alakulásában, mert az Európai Unió, miután a válság első körében ellőtte puskaporát, most sem pénzügyileg, sem politikailag nem engedheti meg magának, hogy a ciprusi bankokat, mint korábban oly sokat, egyszerűen „megmentsen“. Ezért először a válság történetében a bankbetétek megadóztatását, azaz egy részének egyszerű eltulajdonítását követeli. Az Eurócsoport szóvivőjének, a holland Dijselbloemnak a „nyelvbotlása“ szerint ráadásul a ciprusi intézkedések a többi bajban levő ország számára is mintául fognak szolgálni. 

Ez egyrészt megrendíti a bankokba vetett bizalmat, és azok, akiknek még egyáltalán van pénzük a bankban, megpróbálják kimenekíteni onnan. Így a félelem a bankok összeomlásától könnyen önbeteljesítő jóslattá válhat. Az események egy további negatív következménye abban rejlik, hogy ezzel a bankok hitelező képessége tovább fog csökkenni, és ez a gazdasági fellendülés újabb korlátját képezi majd. Éppen ezért téves a bankokról kialakult új diskurzus („fizessenek csak a bankok és a nagybetéteseik, akik a bűnösen szerzett pénzüket mossák ott), mert, bár morálisan természetesen kifogástalan, a bankok nem fekélyek az egészséges világgazdaság testén, hanem részei annak, és nélkülük a gazdaság sem működik. 

Hogy pontosan mi következik ezután, azt nem lehet tudni. Melyik lesz a következő dominó? Spanyolország, Olaszország, Szlovénia vagy a skandináv bankok? Egy biztos, Cipruson már felsejlenek az összeomlás második fázisának jelei. Egyre nehezebb benzinhez jutni, bevásárolni a szupermarketben, akadozik a gyógyszerellátás. 

Végül hadd említsek meg még egy súlyos következményt. A bankbetétek megadóztatását követelő Németország súlyosan megsértette Oroszország érdekeit, hiszen, rengeteg orosz üzletember tartotta Cipruson a pénzét. Ezen kívül Oroszországnak szüksége van a nicosiai kikötőre, mert a tartusi (Szíria) támaszpont sorsa erősen kérdéses. Márpedig a német gazdaság nagyon erősen függ az orosz szénhidrogén-importtól. Merkelnek nem lesz egyszerű kiköszörülnie az újkeletű német-orosz barátságon esett csorbát.

Tandíj, röghözkötés és éhség

Ahogyan decemberben sejtettem, a diákok tüntetései folytatódnak. Ezúttal azonban nem a köztereken tüntettek, hanem a diákdemonstrációk hagyományos eszközeihez folyamodva az egyetemi épületeket foglalták el tiltakozásuk jeléül. A tegnapi diáktüntetéssel egyidőben és térben is nagyon közel zajlott az ún. Éhségmenet, ami világossá tette, hogy nemcsak a diákság, hanem a társadalom jóval szélesebb rétegei is kétségbeejtő helyzetben vannak. 

Közben folyamatosan ijesztő, de megalapozottnak tűnő hírek érkeznek a főiskolák és az egyetemek pénzügyi helyzetéről.  Nem egy intézményben állítólag csak a 2-3 hónap múlva elfogy pénz a bérek kifizetésére, másra pedig az egyetemek már régen nem költenek egy fillért sem, azaz nincs honnan elvonni és átcsoportosítani. A kiszivárgó hírek szerint az egyetemi vezetők tanácstalanok. Ha egyáltalán felrajzolódik valamilyen stratégia, az csupán abban áll, mint az ELTE esetében, hogy megpróbálják a más egyetemek rovására biztosítani a saját helyzetüket. Azaz a fulladozók egymást nyomják a víz alá, régi magyar szokás szerint.

Mivel ezt mindenki tudja, nem is érdemes rá több szót vesztegetni. De van-e megoldás, és ha igen, mi az? Véleményem szerint a jelenlegi lehetőségeink és elvárásaink szabta keretek között nincs. Ha a FIDESZ a következő választásokon elszenvedi jól megérdemelt vereségét, az új kormánynak sem lesz nagyobb a mozgástere. Az energiahelyzet és a pénzügyi buborékok kipukkanása miatt a gazdasági válság itthon és külföldön egyaránt tovább fog mélyülni, és az Európai Unió a nemrég elfogadott költségvetése értelmében 2020-ig a megszorítások mellett tette le a voksát. Ez azt jelenti, hogy ha még ha más színű is lesz az új kormány, ugyanolyan, sőt, erősebb megszorító politikát kell majd folytatnia, mint a mostaninak. A hangsúlyokat persze helyezheti majd máshová, pl. adhat valamivel több pénzt az egyetemeknek, de azt máshonnan kell majd elvennie, és ez ott szül majd hiányt, majd törvényszerűen elégedetlenséget. Közben az éhség és a türelmetlenség növekedni fog, még akkor is, ha az új kormány rokonszenvesebb személyekből áll majd, és minden tagja makulátlan demokrata lesz (amit kötve hiszek).

Mindez alapján valószínű, hogy a következő években befejezzük az összeomlás már említett első, pénzügyi fázisát, és kezdetét veheti a második, a kereskedelmi majd a politikai összeomlás.

A cigányság és az összeomlás fázisai

Az utóbbi hetekben Bayer Zsolt fasiszta cikke nyomán újra sokat beszélnek és írnak a cigányság helyzetéről. Elő- előfordul ez hazánkban, de nem kell tőle megijedni, mert a nagyérdemű közönség hamar megunja majd, és izgalmasabb témák felé fordul, például, hogy eredeti-e egy politikusunk szakdolgozata. Amíg azonban forró a téma, szeretnék a magam módján hozzászólni, hátha megfontolandónak találják csak hipotetikusan létező olvasóim.

A cigányság helyzetét Dimitrij Orlov klasszikussá vált, „Az összeomlás öt állomása“ (Five Stages of Collapse) c. cikkének fogalomtárával szeretném megközelíteni. Orlov szerint egy társadalom összeomlásának öt állomása lehet. Az első a pénzügyi összeomlás, amikor a pénzügyi infrastruktúra intézményei, majd maga a pénz is összeomlik. Ennek az első jele az, amikor meginog a bizalom ezekben az intézményekben. Ezt követi a kereskedelem összeomlása: mivel bankok, pénz, csekkek, hitellevelek nélkül a kereskedelem nem működhet, az első fázis, ha nem sikerül gyorsan kezelni, maga után vonja a másodikat. A forgalomban levő áruk mennyisége ezért rohamosan csökken, krónikus áruhiány és éhínségek léphetnek fel. Ha ez megtörténik, gyorsan elérkezhetünk a harmadik állomáshoz, a politikai összeomláshoz, mert a pénzügyi rendszer és a kereskedelem összeomlása megingatja az emberek hitét az állami intézményekben. Ekkor az emberek vonakodnak engedelmeskedni a törvényeknek, befizetni az adót stb., és szakadár mozgalmak szétfeszíthetnek korábban szilárdnak hitt országokat. Az összeomlás negyedik fázisa a társadalom összeomlása, amikor az emberek már csak a legszűkebb környezetükben bíznak, hordákat alkotnak és fosztogatják egymást. Az ötödik, egyben legutolsó fázis a kulturális összeomlás, amikor az embereket összefűző legelemibb kötelékek is felbomlanak, és mindenki csak a saját bőrét próbálja menteni.

Orlov is felhívja a figyelmet arra, hogy ez nem prófécia, hanem egy analitikus eszköztár, amely a kaotikus helyzetek jobb megértését szolgálja. Ezen kívül nem szükségszerű, hogy minden társadalom, amely megkezdi az összeomlás első fázisát, eljusson az ötödikig is. Az Orlov testközelből látta a Szovjetunió összeomlását, ahol a folyamatot sikerült a harmadik fázisban, az állam összeomlásánál megállítani. Továbbá fontos az is, hogy az öt fázis nem következik be szükségszerűen egymás után és egymástól jól ekülöníthető módon. Az Egyesült Államokban például a 2008-as csődhullám után rendkívüli intézkedésekkel sikerült megakadályozni a pénzügyi rendszer azonnali és látványos összeomlását. Mivel azonban a válság okait nem oldották meg, az első három fázis valószínűleg egyidőben és elsöprő erővel fog jelentkezni – tartja Orlov. Ma Európában kétségkívül Görögország tart a legelőrébb az összeomlásban, mégpedig a harmadik fázisnál, a politikai összeomlásnál. A fasiszta Arany Hajnal felemelkedése miatt, megszűnt az állam erőszakmonopóliuma, az adófizetési morál a korábbinál is mélyebbre süllyedt, sőt néha hallani arról, hogy egy-egy településről egyszerűen elkergetik az adóellenőröket. Ugyanakkor Görögországban a pénzügyi összeomlás nem teljes, mert az ország a bankjait csak részben, a pénznemét pedig egyáltalán nem uralja. Ezeket pedig az Európai Unió mesterségesen életben tartja – hogy saját magát is megóvja az összeomlástól.

Nézzük milyen helyzetben van a magyarországi cigányság! A cigányság Magyarországon mindig egyfajta párhuzamos társadalmat alkotott, sajátos foglalkozásokkal, társadalmi hierarchiával, életmóddal, kultúrával és részben saját nyelvvel is. A szocializmus alatt javarészt városokba, ill. a szocialista nagyiparba kényszerítették őket, és bár lakóhelyük, munkahelyi helyzetük és iskolázottságuk alapján egyaránt a társadalmi hierarchia legalján foglaltak helyet, mégis megindult az integrációjuk. Ahhoz, hogy ez teljes sikerrel járjon,  persze jóval hosszabb időnek kellett volna eltelnie. Ezt a folyamatot azonban megszakította a szocialista nagyipar összeomlása 1989 után. A cigányság, az ún. „magyarság“ nem csekély részével együtt ekkor kiszorult a munakerőpiacról (az idézőjel azt kívánja kifejezni, hogy a magyarság nem a cigányságtól különálló csoport, hanem az utóbbi része az előbbinek). A helyzetet valamelyest enyhítette a 90-es évek végének és a 2000-es évek elejének építkezési láza, amikor sok cigány kapott lakóhelyétől távol rosszul fizetett, bizonytalan és gyakran illegális munkát (ekkor virágzott a Moszkva téri „emberpiac“), cáfolva ezzel a cigányság lustaságáról alkotott közkeletű rasszista nézetet. Úgy tűnik tehát, hogy a cigányság két szék között a padlóra esett: elveszítette régi kultúráját, de nem volt képes beilleszkedni a modern ipari, ill. posztindusztriális gazdaságba. Ahogy telik az idő, a cigányság esélyei erre egyre kisebbek, hiszen több nemzedék alatt kialakult egy olyan habitus, amely nagyon messze áll attól, amit a mai „tudásalapú társadalomban“ a cégek elvárnak a munkásoktól. 

Ha azt kérdezzük, az öt fázis mely állomásait lehet felfedezni a cigányság helyzetében, először is figyelembe kell vennünk, hogy ők nem alkotnak önálló államot, ezért az orlovi fogalmakat csak némi módosítással lehet rájuk alkalmazni. Annyi kétségtelennek tűnik, hogy a cigányság abszolválta az összeomlás első fázisát, a pénzügyi összeomlást. A cigányság kezébe kerülő pénz javarészt a szociális juttatásokból származik, és ha az állam ezt nem képes tovább garantálni, akkor teljesen pénz nélkül maradhatnak (eltekintve a cigányság csekély részét képező vállalkozóktól, félig vagy egyáltalán nem legális ügyleteket űző tagaitól). A második fázis, a kereskedelmi összeomlás jelei után sem kell sajnos sokáig kutatni. Rendszeres és tisztes jövedelem híján gyakran még a napi betevő falatot sem tudják megvenni, vagy ha igen, tetemes uzsorakölcsönt kell felvenniük érte, tovább mélyítve pénzügyi összeomlásukat. Legtöbbjük egyálatlán nem képes a vezetékes vizet, fűtést, gyakran még a villamos áramot sem fizetni. Sok magyar településen ezért igazi afrikai viszonyok, sőt még rosszabbak is uralkodnak, mert nálunk Afrikával ellentétben télen igen hideg szokott lenni. A harmadik fázis, a politikai összeomlás ott figyelhető meg náluk, hogy az állami intézményeket, a szabályokat és törvényeket nem érzik magukénak, és azokkal csak érintőlegesen kerülnek kapcsolatba (Aki többet szeretne tudni erről a párhuzamos világról, és nincsenek személyes tapasztalatai, annak ajánlom Tenigl-Takács László Szentmárton könnyei c. remek könyvét). Míg a cigányság nagy része egyértelműen túljutott már az összeomlás első három fázisán, a negyedik fázisnak, a közösségek összeomlásának csak kevés jele van. Vannak cigány uzsorások, akik kegyetlenül sanyargatják cigány ügyfeleiket, de alapvetően a cigányok szolidárisak sorstársaikkal. Ugyanez a helyzet a családokkal. Bár a cigány szülők a mindennapi élet szörnyű gondjai miatt általában nincsenek abban a helyzetben, hogy stressz nélkül foglalkozzanak kisgyerekeikkel, ami aztán kihat rájuk egész életükön át. Ennek ellenére a cigányok nagyon önzetlenül segítenek rokonaiknak, aminek az a leglátványosabb jele, hogy körükben nem létezik a hajléktalanság, mert mindig akad valaki, aki befogadja a szerencsétlenül járt rokonát. Ebben a tekintetben igazán tanulhatnánk a cigányságtól.

Mivel hagytuk, hogy a cigányok kiszakadjanak a magyarországi társadalomból, és nagyon messzire jussanak az összeomlás útján, morális és pragmatikus szempontok által diktált kötelességünk is, hogy segítsünk rajtuk. Mivel az összeomlás jóval gyorsabban következik be, mint az újjáépítés, rengeteg türelemre, megbocsátásra és kitartásra van szükségünk.

Még ha a magyar társadalomban meg is lennének ezek a nagyszerű képességek, ezek csak akkor vezethetnének sikerre, ha a magyar állam nem omlana össze közben. A kilátások ezen a téren nem biztatók, mert Magyarország, Európa számos más országával, például Spanyolországgal, Portugáliával, Nagy-Britanniával együtt az összeomlás első fázisánál tart, és akármikor átléphetünk a második fázisba, amikor a kereskedelem is összeomlik. Szerencsére nem kell sokat törnünk a fejünket, mi történik majd ezután, hiszen elég hozzá ellátogatni egy magyar faluba. Ezért mielőtt elúrhodna a kevélység a Tisztelt Olvasón, és a cigányokat hibáztatná helyzetükért, gondoljon arra, hogy a különbség köztük és köztünk pusztán annyi, hogy ők két állomással előrébb járnak az összeomlás útján, de pillanatok alatt utolérhetjük őket.

Addendum, 2013. ápr. 25: Ha a cigányok egy-két lépéssel előrébb tartanak azon az úton, amelyen mi is járunk, nem árt, ha tanulunk tőlük. Hogy pontosan mit, megtudhatják Ugo Bardi firenzei vegyészprofesszor legfrissebb blogbejegyzéséből: Túlélési tippek a cigányoktól.