Nomád hentesek

Néhány napja jelent meg egy riport a HVG-ben a Magyarországról származó „nomád hentesekről“, akiket munkaerő-kölcsönző vállalkozások közvetítenek német húsfeldolgozó cégeknek. A cikkből kiderül, hogy a hentesek napi 16 órát dolgoznak szinte szünet nélkül. Órabérük mindössze 500 forint, és külföldi munka esetén tömegszállásokon éjszakáznak. Gyakran megesik, hogy még a nyomorúságos bérüket sem fizetik ki nekik, és a munkaeszközeiket is nekik kell megvásárolniuk. A húsipari cégeknek és a munkaközvetítőknek a kezére játszik a hatalmas munkanélküliség és az általános elszegényedés, máskülönben aligha találnának munkásokat még ilyen feltételek mellett is. Ezért nem véletlen, hogy Németországban főként kelet-európaiak dolgoznak ezeknek a cégeknek. A németek nem lusták dolgozni, de nem fogadják el a szektor alacsony béreit (ahogyan nálunk sem dolgozna senki bangladeshi bérekért egy ruhagyárban). 

A HVG cikke csak egy az európai élelmiszeriparban uralkodó gátlástalan kizsákmányolást feltáró cikkek sorában. Nem túlzás azt állítani, hogy ilyen viszonyokat Európában utoljára talán Engels és kortársai láttak. A munkásosztály életszínvonala a 19. század végétől körülbelül az ezredfordulóig folyamatosan emelkedett, mostanra azonban ez a fejlődés megtört: egyre nagyobb a munkanélküliség, akiknek pedig még van munkahelyük, azok egyre alacsonyabb bérért végeznek egyre megerőltetőbb munkát. Az ilyen munka rövid idő alatt elhasználja a munkásokat, hiszen a munkakörülmények és a bérek nem teszik lehetővé munkaerejük újratermelését. A munkások kizsákmányolásának erősödésével egyidőben zajlik, és mint bizonyítani szeretném, azzal szoros összefüggésben áll egy másik folyamat: az iparilag előállított élelmiszerek minőségének romlása. Ez utóbbira jó példa a marhahúsosként árult lasagnében felfedezett lóhús botránya. 

Az intuíció azt sugallja, hogy ezeknek a széles körben elterjedt jelenségeknek az emberi kapzsiságnál és gátlástalanságnál mélyebb okai vannak. De melyek azok? 

Az ezredforduló óta a négy legfontosabb gazdasági tényező, az élelmiszer, az energia, a nyersanyagok és a munkaerő ára folyamatosan növekszik, és nincs kilátás arra, hogy ez a tendencia belátható időn belül megfordulna. Ahogyan Jason Moore amerikai történész felhívja rá a figyelmet, e négy tényező ára ma szorosan összefügg egymással. Az élelmiszerek ára meghatározza a munkaerő árát. Ha ez utóbbi emelkedik, megemelkedik az energia és a nyersanyagok ára is, hiszen ezeknek az előállításához emberi munka szükséges. Ha az energia és a nyersanyagok árát a geológiai korlátok megemelik, akkor megemelkedik az élelmiszerek ára is, hiszen a gépesített mezőgazdaság energia és nyersanyag-igénye hatalmas. Ezáltal emelkedik az élelmiszerek ára, ami megemeli a munkaerő árát és így tovább. 

Ez persze egy elméleti konstrukció, a valóságban azonban az összefüggés a négy termelési tényező között nem mindig ilyen szoros. A négy tényező közül az egyiknek az ára ugyanis jóval nagyobb rugalmasságot mutat, mint a többi. A munkaerő árát ugyanis gazdasági és politikai kényszerek és alkuk vagy éppen a nyílt erőszak segítségével lejjebb lehet szorítani vagy éppen meg lehet emelni. Ma persze főként az előbbire látunk példákat. Ennek azonban van két súlyos következménye. Az első az, hogy az alacsony bérért dolgoztatott munkások kevesebb és rosszabb minőségű élelmiszert tudnak vásárolni, ha pedig már a legalapvetőbb szükségleteiket sem tudják kielégíteni, szinte törvényszerűen lázadások törnek ki (ahogyan az Észak-Afrikában és a Közel-Keleten az elmúlt években be is következett). A második következmény pedig az, hogy csökken a kereslet a nem élelmiszeripari termékek iránt, és  ez recessziót okoz a többi gazdasági ágazatban. 

Ezeknek az összefüggéseknek a fényében jól megérthetjük az élemiszeripar új jelenségeit. Az élelmiszeripar két oldalról áll nyomás alatt. A szociális válság miatt alacsonyan kell tartaniuk az árakat, miközben az energia és a nyersanyagok árának emelkedése miatt a termelés költségei folyamatosan emelkednek. Erre a helyzetre a nagy élelmiszeripari vállalatok a minőség és a bérek leszorításával válaszolnak. Így kerülnek éhbérért dolgoztatott magyar hentesek Németországba és lóhús a marhahúsos lasagnébe. 

Mindez nem működne az európai politikai elit cinkossága nélkül. Ugyan időről időre megjelennek újságcikkek az élelmiszeriparban uralkodó állapotokról, sőt, néha még egy-egy kisebb botrány is kirobban, de az EU és tagországai szemet hunynak fölöttük, és minden megy tovább a régi kerékvágásban. Ennek valószínűleg nem a korrupció a fő oka, hanem az, hogy a politkusok pontosan tudják: az élelmiszerárak drasztikus emelkedése véget vetne az egyébként is ingatag társadalmi békének Európában. Márpedig a munkavállalók jogainak védelme és a szigorúbb minőségellenőrzés egyaránt az árak emelkedéséhez vezetnének a szupermarketekben. Mivel pedig a lakosság már nem nagyon tudja szorosabbra húzni a nadrágszíjat (a magyar lakosság több mint egyharmada szegénynek számít), ez gyorsan az egyiptomihoz hasonló helyzethez vezetne.

Összerakni, ami összetartozik

Aki ma tájékozódni akar a világ helyzetéről, jóval könnyebben megteheti, mint három évtizeddel ezelőtt. A dolgát azonban az a korábban ismeretlen probléma nehezíti, hogy hatalmas tömegű irreleváns híranyagból kell kiválogatnia, ami fontos, majd a mozaikszerű darabkákból magának kell összeraknia, ami összetartozik. Szerencsére az internet segítségével ez nem lehetetlen feladat.

Íme öt összetartozó hír, öt különböző helyről.

Richard Heinberg írása arról, hogy az olajcsúcs a magas olajárakon keresztül az olajkereslet csúcsát okozza.

Bár Heinberg amerikai adatokat használ, ez Európában, és Magyarországon is így van. Ez először az autókereskedőket sújtja. A Népszabadság híradása szerint a magyarországi autókereskedelem évek óta szabadesésben zuhan és ez szintén nem elszigetelt magyar jelenség.

Az első hírnek akár örülhetnénk is, a második nem ráz meg minket nagyon, hiszen az autókereskedők nem a legnépesebb és a legrosszabb helyzetű társadalmi csoport, de a dolog ott fordul komolyra, hogy ennek folytán az európai autóipar rendkívül nehéz helyzetben van. A Portfolio cikke szerint a nagy európai gyárak a jövőben kapacitáscsökkenésre és csődökre számítanak az autóiparban. A kapacitáscsökkenés előbb-utóbb gyárbezárásokhoz vezet. Az Opel már bejelentette, hogy bezárja bochumi gyárát.

A kígyó ezzel a saját farkába harap. Mivel munkanélküliek ritkán vásárolnak autót, ha a gazdaság valamilyen csoda folytán nem kap életre, az olajkereslet, az autókereskedés és az autógyártás további zuhanása és a munkanélküliség emelkedése várható. 

Felkelések a láthatáron

Dózsa a tüzes trónon

Az elmúlt évben számos országban zajlottak a megszokottnál nagyobb tömegtüntetések, erőszakos felkelések vagy egyenesen polgárháborúk. A teljesség igénye nélkül:

Ázsia: Bangladesh, Afganisztán, Irak, Szíria, Törökország Afrika: Líbia, Egyiptom, Mali, Niger, Dél-Afrika (és valószínűleg még számos egyéb ország, amelyeknek az európai újságok nem szentelnek figyelmet)

Amerika: Brazília

Európa: Portugália, Spanyolország, Olaszország, Görögország, Bulgária, Szlovénia, Svédország (a nagy meglepetés), Magyarország (bár a megmozdulások hevessége nem mérhető a többi európai országokéhoz, de a magyar átlagot messze meghaladja).

Minket természetesen a leginkább az európai tömegmegmozdulások érintenek. Igaz, hogy Európában nem zajlik sehol polgárháború, mint Szíriában (amit különösen véressé tesz, hogy az egyik oldalt az USA, a másikat Oroszország és Irán látja el fegyverekkel), a kormányok viszonylag urai a helyzetnek, ellentétben pl. Líbiával (ahol megesik, hogy fegyveres felkelők elfoglalnak egy minisztériumot), és államközi háború kitörése sem fenyeget közvetlenül, nem úgy, mint a Nílus-völgy országai között. Az európai megmozdulások száma mégis jóval magasabb, mint az elmúlt években, és ez azt jelzi, hogy a társadalmi feszültségek egyre erősebbek. Ezért véleményem szerint a jövőben nálunk is előfordulnak majd olyan erőszakos konfliktusok, mint a „harmadik világban“.

Hogy világos legyen, miért állítom ezt, lépjünk vissza fél évezredet a történelemben. Egy híján 500 évvel ezelőtt tört ki a Dózsa György vezette parasztfelkelés, amelynek okairól a legjobb és a mai napig mérvadó tanulmányt Mályusz Elemér publikálta 1926-ban („Az 1514. évi jobbágyháború okai“, Társadalomtudomány c. folyóiratban, terjedelme mindössze 8 oldal). Mályusz szerint a felkelést nem a legrosszabb helyzetben levő jobbágyok robbantották ki, hanem a mezővárosi polgárság (maga Dózsa is ide tartozott). Ez a jobbágyi eredetű réteg az 1514-et megelőző évtizedekben folyamatosan bővítette a szabadságjogait és a szarvasmarha-exportba bekapcsolódva a vagyonosodni is kezdett. 1514 előtt azonban a nemesség megpróbálta újra jobbágysorba vetni a mezővárosok polgárságát, megtörve ezzel egy ígéretes felemelkedési folyamatot. Tanulságos, hogy a felkelést nem a legszegényebbek, hanem a feltörésben megakadályozott középréteg robbantotta ki. A felemelkedő középosztály meghiúsult reményei Crane Brinton „The Anatomy of Revolution“ c. klasszikus munkája szerint is fontos szerepet játszik a forradalmak kirobbanásában.

Azt hiszem, hasonló folyamatok állnak a mai európai megmozdulások mögött is. Az elmúlt évtizedekben a világ számos országában sokan bíztak a felemelkedésükben, aminek a legékesebb jele a nagyarányú hitelfelvétel volt. Hiszen aki hitelt vesz fel lakás vagy autó vásárlására vagy éppen a tanulmányai finanszírozására, az bízik abban, hogy a helyzete hosszú időn át javulni fog. Akik ilyen hiteleket vesznek fel, azok általában nem a legszegényebbek, hanem a középosztály valódi vagy reménybeli tagjai. Számításuk egészen a 2008-ig be is vált, azóta azonban egyre többen csalatkoznak a felemelkedésükhöz fűzött reményükben.

Természetesen nem állítom, hogy ez a zavargások egyetlen oka, hiszen számos más tényező is áll mögöttük, úgy mint a bevándorlók nehéz beilleszkedése (Svédország), etnikai konfliktus (Spanyolország–Katalónia), vallási és kulturális ellentét (Törökország), a korrupció miatti felháborodás (Bulgária), az idegen megszállás elleni tiltakozás (Afganisztán, Irak). Mégis, ha van közös nevező a világban észlelhető szociális feszültségek mögött, akkor az a középosztály felemelkedésének megtörése.

Minden jel arra mutat, hogy a felemelkedés esélyei a pénzügyi és gazdasági válság mélyülése miatt romlani fognak és nem javulni. Néhány intő jel, amely rövidtávon problémákat okozhat: júniusban Ben Bernanke, a FED elnöke bejelentette, hogy ha megindul a gazdasági növekedés az USÁ-ban, esetleg visszavehetnek a „mennyiségi lazítás“ (amerikai eufemizmus a pénznyomtatásra) üteméből. Erre a new yorki tőzsde nagyott esett, hiszen a tőzsdén kereskedők tudják a legjobban, hogy a részvénypiac teljesen elszakadt a reálgazdaságtól, és csak a jegybank pénznyomdájának köszönhetően szárnyal. Kínában szintén nagy tőzsdei visszaesés következett be, részben az amerikai fejlemények miatt, részben pedig azért, mert egyre világosabban látható, hogy Kína egy hatalmas ingatlanbuborékkal ellensúlyozta az exportpiacain 2008 óta csökkenő keresletet.

A megoldatlan pénzügyi problémák mellett az olajárak rendkívül magas szintje és az olajkitermelés küszöbön álló hanyatlása azt vetíti előre, hogy hosszabb távon Európában és Észak-Amerikában nőni fog a munkanélküliség. Ezzel párhuzamosan tovább zajlik majd egy másik, kevesebb figyelemre méltatott folyamat, a jól fizetett, középosztályi életformát lehetővé tevő állások eltűnése. Az Egyesült Államokban, Németországban és a mediterrán országokban már nagyon előrehaladott stádiumban jár ez a folyamat. A néhány száz dolláros vagy eurós bérből pedig nem lehet visszafizetni a diák- és a lakáshitelt, nem lehet autót vásárolni, és elérhetetlen távolságba kerül sok minden más is, amit korábban természetesnek vettünk.

Akinek alig van pénze, az otthon ül és a tévét nézi, hiszen ez az időtöltés legolcsóbb formája. A televízió pedig boldogtalanná tesz, hiszen folyamatosan azt mutatja nekünk, mi mindenünk nincsen. Így ahelyett, hogy örülnénk annak, amink van, boldogtalanok leszünk. A válság kitörése előtt ezt vásárlással orvosoltuk, ha kellett, akár az eladósodás árán is. Most, hogy pénz és hitel híján egyre kevesebbet vásárolhatunk, széles tömegekben nő a frusztráció, ami törvényszerűen önpusztításhoz (a recesszió és az öngyilkosságok száma közötti összefüggés elég világosnak tűnik), ill. társadalmi feszültségekhez és robbanásokhoz vezet.

Ez utóbbi fázishoz Európában és Észak-Amerikában még nem érkeztünk el, mert ezt a politikai szerveződés folyamatánka kell megelőznie. A tér azonban nyitva áll: Magyarországon, csakúgy mint Európa számos országában hatalmas az egyik párttal sem rokoszenvezők aránya, akik csak arra várnak, hogy valaki megszólítsa őket. A Fidesz ereje éppen ezért csak látszólag nagy: csak addig maradnak majd hatalmon, amíg az egyetlen politikailag szervezett alternatívát az MSZP, az Együtt és néhány még kisebb párt alkotják, akikben a közvélemény szemlátomást csöppet sem bízik. A teljes magyar és nemzetközi politikai paletta úgyszólván egyik pillanatról a másikra gyökeresen átalakulhat.

Fél évezreddel ezelőtt a magyar nemesek legyőzték a parasztsereget, Dózsát pedig tüzes trónon égették meg, és ezzel Magyarországot évszázadokra visszavetették a fejlődésben. Remélem, a közeljövő felkelései nem jutnak erre a sorsra, és nem az új rabszolgaság terjedésének leszünk tanúi és áldozatai.

Az orosz olajcsap

Hírül adta az újság, Oroszország júliusban csavar egyet az olajcsapon, azaz csökkenti az Európába szállított olaj mennyiségét. Ezt alig néhány héttel azután jelentették be, hogy elkészült a Kelet-Szibériát Kínával összekötő vezeték, és immár nem vasúti kocsikon szállítják az eddiginél nyilván jóval több olajat. Az összefüggés elég nyilvánvaló: az oroszok Kínát részesítik előnyben velünk szemben. A kínai olajszállításoknak természetesen nem kellene mindenképpen csökkenteniük az európai exportot, ha Oroszország képes lenne növelni az olajtermelését. De éppen itt a probléma: Oroszország már túl van az olajcsúcsán, és nem képes jelentősen bővíteni a kitermelést, sőt, rendkívüli erőfeszítésekre van szüksége a visszaesés elkerülésére. Nem nehéz belátni, milyen következményei lesznek ennek számunkra: az eddiginél is drágább lesz az olaj, így a benzin és a gázolaj is, ezáltal pedig valamilyen mértékben minden más termék is, aminek az előállításához vagy szállításához olajra van szükség. Tehát minden.

Az olajexport csúcsa

Mint korábban felhívtam rá a figyelmet, a világ országainak többségét kitevő olajimportőrök számára nem az összesen kitermelt olaj mennyisége, hanem az exportált, azaz a világpiacon elérhető olaj mennyisége a fontos. Az importőrök helyzete tehát nemcsak attól függ, mennyi olajat termelnek ki a világon, hanem, attól is, mennyit használnak fel ebből a kitermelő országok: minél kevesebbet, annál jobb. Ezt az összefüggést írja le az export-ország modell (Export Land Model). Ha valaki kissé cinikusan ebből azt a következtetést vonná le, hogy egy olajimportőr országnak érdekében áll elpusztítani egy olajtermelő országot (persze gondosan megkímélve az olajkútjait), társadalmát visszaküldeni a középkorba, és ezáltal radikálisan csökkenteni annak belső fogyasztását, aligha jár messze attól, ami az USA vezetőinek a fejében is megfordult, amikor elhatározták Irak megtámadását...

De vissza az olajpiacra! Mindenkinek a figyelmébe ajánlom a crudeoilpeak.info c. blog friss bejegyzését. E szerint az olajexport csúcsa 2005-ben volt, kb. egyidőben a konvencionális olaj csúcsával. Íme az idézett blog szemléletes grafikonja az olajexport csúcsáról:

A grafikonról leolvasható, hogy a legtöbb termelő ország olajexportja folyamatosan csökken, vagy azért, mert már túl vannak az olajcsúcsukon, vagy azért, mert nő a belső fogyasztásuk, vagy pedig e két tényező együttes hatására. Közben számos feltörekvő ország, köztük elsősorban Kína olajszomja egyre növekszik. Ez érthető is, hiszen az ország maga évente 18 millió autót állít elő és rengeteget importál, mert tömegek ülnek át a bicikliről az autóra. Mivel az olajtermelés 2005 óta nem képes jelentősen növekedni, Kína csak mások rovására tudja növelni a fogyasztását. Ez azt jelenti, hogy az olajár tovább fog emelkedni (természetesen nem folyamatosan, mert nagy gazdasági összeomlások idején az olajár is csökkeni fog, de ez nem fogja megtörni az általánosan emelkedő tendenciát). Ez nemcsak az autósok, hanem mindenki számára rossz hír, mert az olajár emelkedése szinte minden mezőgazdasági és ipari termék, sőt a legtöbb szolgáltatás árának emelkedését vonja majd maga után, hiszen az olajra szinte minden gazdasági tevékenységhez szükség van. Mindez a kereslet csökkenése révén tovább mélyíti a gazdasági válságot. És akkor még nem beszéltünk az olaj miatt borítékolhatóan kitörő nemzetközi konfliktusokról, sőt, háborúkról...

Olajcsúcs

Ez a bejegyzés a világ olajtermelésének eddigi és ezután várható alakulásával foglalkozik. Fő tézise az, hogy jelenleg vagy a nyersolaj kitermelésének csúcsán vagy kevéssel utána tartunk. Ezért az olajkitermelés csökkenése hamarosan el fog kezdődni, vagy már el is kezdődött. Ez nagy baj. De miért? Először is mert az olaj a legjobb ma rendelkezésre álló energiahordozó, másodszor pedig azért, mert a minden szempontból létfontosságú országúti és légi közlekedésben semmivel sem pótolható (a vasúti közlekedésben már a villamosságé a főszerep, de még sok vasútvonal vár a villamosításra), ezen kívül nélkülözhetetlen a mezőgazdaságban és a vegyiparban. Egyszóval, az életünk elképzelhetetlen nélküle, és már kis mértékű hiánya is hatalmas fennakadást okoz. 

Az előző bejegyzésben láttuk, hogy minden olajlelőhely hozama szükségszerűen egy haranggörbe szerint alakul a kitermelés folyamán.  Ezt nevezik a jelenség első leírója után Hubbert-görbének. Mivel a világ olajtermelése az olajlelőhelyek hozamának összeségéből áll, ezért elméletileg ez is nagyjából egy haranggörbét kellene, hogy leírjon. Azért használok feltételes módot, mert a valóságban a fizikai folyamatokon kívül más tényezők is befolyásolják, az olajkitermelés tényleges mennyiségét, úgy mint háborúk, pénzügyi válságok, az olajár alakulása, politikai döntések. Ezért az elméleti modell teljes tisztaságában sohasem valósul meg, de, mint látni fogjuk, nagyjából mégis stimmel.

Lássuk tehát, hogyan alakult a világ olajkitermelése az elmúlt fél évszázad folyamán. Az ábra nem a nyersolaj, hanem valamennyi olajtermék kitermelését mutatja.

A grafikonról leolvasható, hogy a hatvanas évektől dinamikusan nőtt a világ olajkitermelése. A növekedést a 70-es évek két olajválsága szakította csak meg. Az olajválságoknak nem geológiai, hanem politikai okai voltak. A legnagyobb kőolajtermelő arab országok ugyanis a termelés visszafogásával akarták felverni az olajárakat. E válságok elmúltával a termelés újra folyamatosan bővült, bár lendülete 2000 után erősen megtört. Az első visszesés 2008 táján, a pénzügyi válság első kiéleződése (a Lehmann Brothers csődje) idején figyelhető meg. Ezután egy nagyon szerény növekedés következett. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az olajtermelés alakulása nagyon erős korrelációt mutat a gazdasági fejlődéssel (erről később még részletesen lesz szó). Még fontosabb ennél, hogy a világ olajfogyasztása (fekete vonal) az utóbbi években rendszeresen meghaladja a kitermelést (szürke oszlopok). Ez úgy lehetséges, hogy a kormányok többször felszabadították olajtartalékaik egy részét, hogy áthidalják az ellátási nehézségeket, ill. megpróbálják csökkenteni az árakat. Hogy milyen sikerrel, arra még visszatérek.

Vegyük most szemügyre részletesebben az utóbbi évtized olajtermelésének alakulását.

A grafikon a világ nyersolajtermelésének alakulását mutatja 2002 és 2010 között. 2002 és 2005 között folyamatos emelkedés volt a jellemző. 2005-ben azonban a növekedés megtört, és folyamatosan napi 72-75 millió hordó körül alakul. Ez a trend a mai napig sem változott, azaz nincsen érdemi növekedés a nyersolajtermelésben. Ez azt jelenti, hogy az olajvásárlás a nemzetközi piacokon mára egy nulla összegű játék lett: amennyivel többet vásárol egy ország, annyival kevesebb jut a többinek. Valóban ez is történik. Kína és India szükséglete ugyanis a népesség és az ipari termelés növekedése valamint az életszínvonal emelkedése miatt növekszik, Európa és Észak-Amerika felhasználása pedig a gazdasági visszaesés és az elszegényedés miatt csökken (de az egy főre jutó olajfelhasználás még mindig a sokszorosa az ázsiainak).

Vessünk egy pillantást ugyanerre a jelenségre, figyelembe véve egy további tényezőt, az olajárat is. A grafikon Tom Murphy san diegói fizikus blogjáról származik:

A grafikonon a kék vonal az olajár (vízszintes tengely) és az olajtermelés (függőleges tengely) összefüggését mutatja. Jól látható, hogy amíg az olajár 40-50 dollár alatt volt, az áremelkedés mindig a termelés nagymértékű növekedését vonta maga után. Amióta azonban 2005 táján az ár átlépte ezt a küszöböt, hatalmas áremelkedések is csak szinte elhanyagolható növekedést tudtak kiváltani. Azaz az olajkínálat elveszítette korábbi elaszticitását.

Ezek az adatok már önmaukban is arra utalnak, hogy a világ az olajcsúcson vagy utána jár éppen. Mégis ellen lehetne vetni, hogy nem az olajcsúcson járunk, hanem csak egy átmeneti megtorpanásról van szó, amilyet már korábban is megéltünk, és az olajtermelés most is vissza fog térni növekvő pályájára. Néhány dolog azonban ez ellen szól. Az első az a már említett tényező, hogy most sem politikai okok, sem nagy háborúk nem indokolják a termelés szándékos visszafogását. A második az, hogy az újonnan felfedezett olaj mennyisége folyamatosan csökken. Az ezt szemléltető grafikon újfent Tom Murphy blogjáról származik. A kék oszlopok a felfedezett olaj mennyiségét mutatják, a sárga oszlopok a jövőben várható felfedezéseket, a fekete vonal pedig a kitermelés mennyiségét:

A grafikonról leolvasható, hogy a legnagyobb olajfelfedezések a 20. század első felében történtek. Legutóbb a 70-es években találtak nagy mennyiségben olajat. Ez nem más, mint az Északi-tenger olajkicse, amelynek nagy részét Nagy-Britannia és Norvégia már kitermelte (erről később részletesebben is írok). A felfedezések mennyisége azóta nagyrészt csökken, és a 80-as évek eleje óta több olajat termelünk ki, mint amennyit felfedezünk, azaz többnyire a már ismert olajmezőkből próbáljuk kinyerni az utolsó csepp olajat is. 

Milyen jövő vár ezekre az olajmezőkre? A következő grafikon a Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) november elején publikált, és az helyzetet szokás szerint a valóságosnál jóval kedvezőbbnek feltüntető jelentéséből származik. Még az IEA is kénytelen elismerni, hogy a már ismert és kitermelés alatt álló olajmezők hozama meredeken csökken és csökkenni is fog. 

Az IEA jelentéséről és erről a grafikonról később még részletesen írni fogok (noha megtették már mások, pl. itt és itt). Ami most fontos az a sötétkék mező, ami a most kitermelés alatt álló olajmezők hozamát mutatja (a többi mező kisebb vagy nagyobb értékben a fantázia terméke). Azt láthatjuk, hogy a kb. 2002 és 2008 között tartó plató után a kitermelés meredek zuhanásba kezdett, és ezt folytatni is fogja. Biztosan lesznek új felfedezések, de mint az előző grafikonról leolvasható, ezek nem lesznek képesek kompenzálni ezt a visszaesést.

Summa summarum: A világ mára elérte a konvencionális olaj kitermelésének csúcsát, és ezután szükségszerűen a kitermelés csökkenése kezdődik. Ezt a csökkenést sem az újonnan felfedezett olajmezők, sem a nem konvencionális olaj, sem az alternatív energiaforrások nem tudják majd kompenzálni. Azaz kevesebb energia áll majd a világ rendelkezésére. Ez szinte teljesen biztosra vehető. A szintét csak azért teszem hozzá, mert egy csoda mindig bekövetkezhet, de hangsúlyozom, hogy ez tényleg csoda lenne, és egyelőre semmilyen jel nem mutat arra, hogy tényleg be is következne.

A világ olajkitermelésének alakulását nagy biztonsággal előre lehet jelezni, mert természeti törvények határozzák meg. Nagyon nehezen lehet ugyanakkor előrejelezni, hogy egyes országoknak vagy egyéneknek mennyi olaj jut majd, mert ez emberi döntésektől is függ, és még egyetlen ember viselkedését sem lehet biztonsággal előrejelzni, nem beszélve egy politikai elit vagy egy egész társadalom viselkedéséről. Mégis megkockáztatnék egy prognózist. A következő években nem az együttműködés és az igazságos elosztás, hanem az erőforrásokért folyó rivalizáció, sőt, harc lesz a meghatározó. Azaz az erős és az olajtermelőkkel jó kapcsolatokat ápoló országok ideig-óráig biztosítani tudják majd olajellátásukat. Ennek következményeképpen viszont a gyengébbeknek a világ kitermelésének csökkenése által indokoltnál nagyobb visszaesést, nem ritkán hirtelen sokkokat kell majd elszenvedniük. Hogy Magyarország melyik táborban lesz, az nincs megírva csillagokban, de nem vagyok optimista... Ahol és ameddig sikerül biztosítani az olajellátást, tartósan nagyon magas árakra kell berendezkedni. Ma a Brent nyersolaj hordóját 111 dollárért adják. Egyes számítások szerint 90 dollár a fejlett gazdaságok fájdalomküszöbe, e fölött törvényszerűen recesszió kezdődik. Magyarországon a 95-ös benzin ára 400 Ft. körül van (a legolcsóbb benzinkutaknál 390 körül). Ez a legtöbb magyar autóhasználó számára túl magas, és kénytelen kevesebbet autózni, mint amennyit szeretne (ha egyáltalán van még autója). Ez abból látható, hogy a benzinforgalom jelentősen csökkent Magyarországon az elmúlt évben, amióta tartósan 400 Ft. körül vagy fölötte jár a benzinár. A fent említett tényekből kifolyólag teljesen biztos, hogy az olajár – átmeneti árzuhanások ellenére is – alapvetően emelkedő tendenciát fog mutatni. Ennek a legártalmatlanabb következménye lesz, hogy a magán autó használatát csak a leggazdagabbak tudják majd megengedni maguknak. A távolabbi, de súlyosabb következményekről később írok részletesebben.