Harc a dollárért

A politikusok és a média diadalmas kijelentései szerint az amerikai gazdaság szolíd növekedésnek indult és végleg maga mögött hagyta a 2008-ban kitörő válságot, mégpedig a kormányzat és a jegybank határozott közbelépésének és az energiaforradalomnak köszönhetően. A kilábalás annyira biztató – szól a gyakori érvelés – hogy a FED csökkenthette az eufemisztikusan mennyiségi lazításnak nevezett pénznyomtatást (tapering). Ahogy erősödik majd az amerikai gazdaság, úgy csökkentik majd a nyomtatott pénz mennyiségét, és hamarosan senki nem fog emlékezni majd erre a csúnya periódusra, amikor a szabadversenyes kapitalizmus hazáját csak a korlátlan pénznyomtatás óvta meg az összeomlástól.

Aki eddig nem kételkedett ebben a narratívában, az fontolja meg ezt a nemrég napvilágot látott történetet. Miközben a FED ugyebár kevesebb államkötvényt vásárol, és Kína és Japán is megszabadult egy-egy nagy kötvénycsomagtól, az amerikaiak csodálatos módon mégis növelni tudták a külföldi kézben levő államkötvények értékét. Ez úgy sikerülhetett, hogy Belgium 2013 novembere és 2014 januárja között 141 milliárd dollárnyi amerikai államkötvényt vásárolt. Ezt a hatalmas összeget a 480 milliárd dolláros GDP-vel rendelkező Belgium egyedül biztosan nem tudta előteremteni. Hogy honnan jött a pénz, arról megoszlanak a vélemények. A globalresearch-ön megjelent vélemény szerint a pénz a FED-től származott, amely e pénzmosási manőverrel akarja azt a látszatot kelteni, mintha lennének még külföldi vevők az amerikai államkötvényekre. A zerohedge szerint egy titkos alku keretében az Európai Unió segítette ki az amerikaiakat. 

Az USA tehát kétségbeesett erőfeszítéseket tesz arra, hogy fenntartsa a szolíd pénzügyek és a gazdasági kilábalás illúzióját. Erre azért van szükség, mert csak ez az illúzió tartja fenn a dollár tartalékvaluta szerepét. Ha pedig ez elvész, akkor az USA nem tudja többet finanszírozni a negatív külkereskedelmi mérlegét. Aki tudni szeretné, milyen ez a helyzet, nézze meg, mi történik Ukrajnában.

Ukrajnával áll kapcsolatban a dollár körüli harc egy másik aspektusa. Miközben az USA mindent megtesz azért, hogy a dollárt megtartsa a világ egyedüli tartalékvalutájának, Oroszország az ukrajnai konfliktus miatt mindent megtesz ez ellen. Az állami olajcég, a Transznyefty két héttel ezelőtt megegyezett Kínával, hogy az elszámolást ezentúl nem dollárban, hanem rubelben végzik majd. Ezzel egyidőben kormányszinten is megállapodás született Oroszország, ill. Kína és Irán között arról, hogy a külkereskedelemben növelik a rubel szerepét. Ez egy súlyos csapás a petrodollár-rendszerre, amely fontos szerepet játszik a dollár értékének megőrzésében. Az oroszok tehát nagyon is tudják, hogyan válaszoljanak az amerikai szankciókra.

Az USA világpolitikai befolyása, gazdasági rendszere, sőt, az átlagos amerikaiak mindennapi élete is egy hosszú távon fenntarthatatlan pénzügyi rendszertől függ. A fák nem nőnek az égig, és ez a rendszer sem fog örökké fennmaradni. Ezt jelzik előre az elmúlt hetek eseményei.

Az orosz olajcsap

Hírül adta az újság, Oroszország júliusban csavar egyet az olajcsapon, azaz csökkenti az Európába szállított olaj mennyiségét. Ezt alig néhány héttel azután jelentették be, hogy elkészült a Kelet-Szibériát Kínával összekötő vezeték, és immár nem vasúti kocsikon szállítják az eddiginél nyilván jóval több olajat. Az összefüggés elég nyilvánvaló: az oroszok Kínát részesítik előnyben velünk szemben. A kínai olajszállításoknak természetesen nem kellene mindenképpen csökkenteniük az európai exportot, ha Oroszország képes lenne növelni az olajtermelését. De éppen itt a probléma: Oroszország már túl van az olajcsúcsán, és nem képes jelentősen bővíteni a kitermelést, sőt, rendkívüli erőfeszítésekre van szüksége a visszaesés elkerülésére. Nem nehéz belátni, milyen következményei lesznek ennek számunkra: az eddiginél is drágább lesz az olaj, így a benzin és a gázolaj is, ezáltal pedig valamilyen mértékben minden más termék is, aminek az előállításához vagy szállításához olajra van szükség. Tehát minden.

Exportőrök és importőrök 3: Németország

Németország történetében az elmúlt 150 év alatt meghatározó szerepet játszott két paradoxon. Az ország rendkívül népes és iparilag fejlett, de nyersanyagokban és erőforrásokban rendkívül szegény (ill. nagyon hamar kimerültek a készletei), és ezért állandó, nagy mennyiségű és nem utolsósorban olcsó nyersanyag- és energiahordozó-importra szorul. Ezzel részben összefügg a másik paradoxon, miszerint Németország túl erős ahhoz, hogy csak egy legyen a többi európai ország között, de túl gyenge ahhoz, hogy stabil nagyhatalmi helyzetet vívjon ki magának. Ebben a bejegyzésben Németország erőforrás-helyzetéről lesz szó. Mint ki fog derülni, Németország helyzete korántsem olyan stabil, mint amilyennek Kelet- vagy Dél-Európából nézve tűnhet, és ennek az egyik oka éppen az energiahelyzet. Ezzel a német közvélemény egyáltalán nincsen tisztában, szemben a német politikai elittel. Ennek az egyik legékesebb bizonyítéka egy elemzés az olajcsúcsról és a szűkös erőforrások biztonságpolitikai következményeiről, amelyet a német hadsereg kutatóközpontja készített 2010-ben. A tanulmány, amelyből ehhez a bejegyzéshez sokat merítettem, szabadon letölthető az internetről, de rendkívüli fontossága ellenére nem érte el a mainstream sajtó és a közérdeklődés ingerküszöbét („publicado pero no publicitado“, mondják erre spanyolul).

Ma Németország kőolajszükségletének 80%-át mindössze 6 országból szerzi be, amelyek közül a legfontosabb Oroszország (35%), Norvégia (14%) és Nagy-Britannia (11%). A fennmaradó rész Líbiából, Kazahsztánból és Azerbajdzsánból származik. A Közel-Keletről a német olajszükséglet mindössze 6%-a származik. Mivel a három legnagyobb olajexportőr közül Nagy-Britannia és Norvégia politikailag stabilnak és szövetségesnek számítanak, ezért a Bundeswehr elemzése az olajimportot az Északi-tengerről – véleményem szerint indokolatlanul – problémamentesnek tartja. Ez az olajtermelő régió ugyanis túl van már a csúcsán, sőt Nagy-Britannia néhány éve már több olajat importál, mint amennyit kitermel. Ez azt jelenti, hogy Németország középtávon csak más országok rovására tud majd azonos mennyiségű olajimportot biztosítani magának. Mint egy korábbi bejegyzésben már írtam róla, Oroszország rendkívüli erőfeszítéseket tesz azért, hogy szinten tartsa olajkitermelését. A németek egyik legfontosabb nemzeti érdeke ezért az, hogy ez sikerüljön, és a kitermelt olajból változatlan, vagy szükség esetén még nagyobb mértékben részesedjenek (és az oroszok ne adják azt el másnak, pl. Kínának). 

A földgáz esetében hasonló a helyzet. A legnagyobb beszállító Oroszország, 37%-kal (2010-es adat szerint). Fontos még az EU-ból származó import (Hollandia, Norvégia, Nagy-Britannia). Mivel a földáz csúcsa a kőolajénál valamivel később fog bekövetkezni, a helyzet itt nem annyira feszült, mint az olaj esetében, de lényegében nem különbözik: erős függés Oroszországtól és a bizonytalan és drága északi-tengeri földgázmezőktől.

Németország ipari nyersanyag-helyzetének részletes elemzése helyett csak egyetlen tényezőre, az ún. ritka földek rendkívül feszült helyzetére hívnám fel a figyelmet. Sok fontos ritka föld (pl. az akkumulátorokhoz nélkülözhetetlen lítium) a kitermelés csúcsának közelében vagy már azon túl tart, áruk az elmúlt években erősen megemelkedett (néhány esetben háromszorosára), és mindennek tetejébe a kitermelés mintegy 97%-át Kína ellenőrzi. 

Ezt a helyzetet nemcsak a német iparvállalatok vezetői, hanem a Bundeswehr tanulmánya is nagyon veszélyesnek tartja. Az olajellátás visszaesése ugyanis Németországban is gazdasági recesszióhoz és állandóan magas munkanélküliséghez vezet. A következmények még ennél is súlyosabbak lehetnek, ha az olaj- és az energiaválság nem lineáris hatást gyakorol az országra, hanem egy fordulópont (tipping point) elérése után a társadalom és a gazdaság egyes részei hirtelen összeomolhatnak. Ebben az esetben annyira kaotikus helyzet állna elő, amelynek az alakulását teljesen lehetetlen előrejelezni.

Mivel a globális olajcsúcsot és az azt követő visszaesést nem lehet megakadályozni, Németországnak egyéni stratégiát kell alkalmaznia. A Bundeswehr elemzése szerint Oroszország kulcsszerepe a kőolaj- és földgázellátásban nagyon erős bizonytalansági tényező. A helyzetben két megoldás képzelhető el: az egyik, hogy más forrásból biztosítják a szénhidrogén-ellátást, vagy gondoskodnak arról, hogy a jó viszony az oroszokhoz fennmaradjon. Mivel az első út nem járható, Németország a másodikat választotta. Ezen a téren a legfontosabb lépés Gerhard Schröder volt kancellár nevéhez fűződik, aki kancellári megbizatása legvégén aláírta Oroszországgal a Balti-tenger alatt Szentpétervár közeléből Rügen szigetére vezető gázvezetékről szóló szerződést. A Nord Stream névre hallgató vezeték előnye a németek számára abban rejlik, hogy kikerüli a balti államokat és Ukrajnát, amelyek ezzel nagyot veszítettek diplomáciai súlyukból, és egészen biztos, hogy Németország nem töri majd magát, hogy Moszkvával szemben a védelmükre keljen. Nem túlzás azt állítani, hogy  mostantól Németország Oroszország anyácska keblein növekszik, ami kiélezett helyzetben az USÁ-hoz és az EU többi államához fűződő jó viszonynál is fontosabb lehet. A németek függésének árulkodó jele, hogy amint Schröder leköszönt a kancellári tisztségről, két hét múlva a Nord Stream projekt felügyelőtanácsában találta magát és azóta kifogástalan demokratának („lupenreiner Demokrat“) találja közvetett főnökét, Vlagyimir Putyint. Annyi pénzért nekem sem lenne kétségem az orosz demokráciában...

A 2011-es fukushimai atomkatasztrófa után a német kormányzat (élén egy volt fizikussal, aki jól tudja, mit jelent egy ilyen katasztrófa), elhatározta, hogy 2022-ig fokozatosan leállítják az atomerőműveket. Az így kieső villamos áramot fokozott importtal és megújuló energiaforrásokkal (szél, nap) szándékoznak pótolni. Ez azonban rögtön az áram árának emelkedését és a nagy német iparvállalatok tiltakozását vonta maga után.

Ezzel elérkeztünk a német ipar szerepéhez. Érzékelve a nyersanyag-ellátás problémáit, a legnagyobb vállalatok (olyan kaliberű cégek, mint a Siemens vagy a BMW) megalapították az ún. „Nyersanyagszövetséget“ (Rohstoffallianz). Ez a lobbi-szervezet azt követeli a német kormánytól, hogy minden áron, ha kell a hadsereg bevetésével védelmezze meg a német kereskedelmi érdekeket és az ipar nyersanyagellátását. A német média ugyan nem titkolja ezt, de igyekszik nem nagy hírverést kerekíteni neki, mert könnyen egy egykori bajszos, rikácsoló hangú államférfit juttatna az emberek eszébe...

A paradoxonnal kezdett bejegyzést egy paradoxonnal szeretném befejezni. Ha Európa és a világ sok részén gazdasági recesszió van, és csökken a energia- és nyersanyag-felhasználás, az könnyít német gazdaság helyzetén, mert könnyebben lehet bevásárolni a világpiacon. A külpiacok visszaesése azonban visszaveti az exportorientált német gazdaságot, és növeli a belső társadalmi feszültségeket. Hogy ez a paradoxon hogyan befolyásolja Németország viselkedését a pénzügyi válság 2008-as kitörése óta, az egy másik bejegyzés témája lesz.