Harc a dollárért

A politikusok és a média diadalmas kijelentései szerint az amerikai gazdaság szolíd növekedésnek indult és végleg maga mögött hagyta a 2008-ban kitörő válságot, mégpedig a kormányzat és a jegybank határozott közbelépésének és az energiaforradalomnak köszönhetően. A kilábalás annyira biztató – szól a gyakori érvelés – hogy a FED csökkenthette az eufemisztikusan mennyiségi lazításnak nevezett pénznyomtatást (tapering). Ahogy erősödik majd az amerikai gazdaság, úgy csökkentik majd a nyomtatott pénz mennyiségét, és hamarosan senki nem fog emlékezni majd erre a csúnya periódusra, amikor a szabadversenyes kapitalizmus hazáját csak a korlátlan pénznyomtatás óvta meg az összeomlástól.

Aki eddig nem kételkedett ebben a narratívában, az fontolja meg ezt a nemrég napvilágot látott történetet. Miközben a FED ugyebár kevesebb államkötvényt vásárol, és Kína és Japán is megszabadult egy-egy nagy kötvénycsomagtól, az amerikaiak csodálatos módon mégis növelni tudták a külföldi kézben levő államkötvények értékét. Ez úgy sikerülhetett, hogy Belgium 2013 novembere és 2014 januárja között 141 milliárd dollárnyi amerikai államkötvényt vásárolt. Ezt a hatalmas összeget a 480 milliárd dolláros GDP-vel rendelkező Belgium egyedül biztosan nem tudta előteremteni. Hogy honnan jött a pénz, arról megoszlanak a vélemények. A globalresearch-ön megjelent vélemény szerint a pénz a FED-től származott, amely e pénzmosási manőverrel akarja azt a látszatot kelteni, mintha lennének még külföldi vevők az amerikai államkötvényekre. A zerohedge szerint egy titkos alku keretében az Európai Unió segítette ki az amerikaiakat. 

Az USA tehát kétségbeesett erőfeszítéseket tesz arra, hogy fenntartsa a szolíd pénzügyek és a gazdasági kilábalás illúzióját. Erre azért van szükség, mert csak ez az illúzió tartja fenn a dollár tartalékvaluta szerepét. Ha pedig ez elvész, akkor az USA nem tudja többet finanszírozni a negatív külkereskedelmi mérlegét. Aki tudni szeretné, milyen ez a helyzet, nézze meg, mi történik Ukrajnában.

Ukrajnával áll kapcsolatban a dollár körüli harc egy másik aspektusa. Miközben az USA mindent megtesz azért, hogy a dollárt megtartsa a világ egyedüli tartalékvalutájának, Oroszország az ukrajnai konfliktus miatt mindent megtesz ez ellen. Az állami olajcég, a Transznyefty két héttel ezelőtt megegyezett Kínával, hogy az elszámolást ezentúl nem dollárban, hanem rubelben végzik majd. Ezzel egyidőben kormányszinten is megállapodás született Oroszország, ill. Kína és Irán között arról, hogy a külkereskedelemben növelik a rubel szerepét. Ez egy súlyos csapás a petrodollár-rendszerre, amely fontos szerepet játszik a dollár értékének megőrzésében. Az oroszok tehát nagyon is tudják, hogyan válaszoljanak az amerikai szankciókra.

Az USA világpolitikai befolyása, gazdasági rendszere, sőt, az átlagos amerikaiak mindennapi élete is egy hosszú távon fenntarthatatlan pénzügyi rendszertől függ. A fák nem nőnek az égig, és ez a rendszer sem fog örökké fennmaradni. Ezt jelzik előre az elmúlt hetek eseményei.

Gyorsítás a szakadék előtt

Tavaly ősszel az Egyesült Államok kormányának az adósságplafon miatt fel kellett függesztenie kifizetéseit egészen addig, amíg a törvényhozásban meg nem születik a kétpárti megegyezés az eladósodás további feltételeiről. A két hétig tartó komédia végén – micsoda meglepetés – megszületett a megállapodás, miszerint ahelyett, hogy csődbe mennének, inkább további kölcsönöket vesznek fel. Csupán néhány hónap elteltével, február végén a világ legsúlyosabban eladósodott országa újra beleütközött volna az adósságplafonba, ha a képviselőház nem hoz egy pragmatikus és bölcs döntést az újabb komédia elkerülésére: 2015 márciusáig a kormány szabadon vehet fel hiteleket, az adósságplafonról pedig ne is beszéljünk addig. Ha már így is, úgy is a szakadékba vezet az út, legalább addig élvezzük a száguldást!

Ceterum censeo: Amerikában nem zajlik olajforradalom

A múlt héten a Shell olajtársaság bejelentette, megszünteti Colorado állambeli kutatóprojektjét, amely a helyi olajpala-kitermelést volt hivatott megindítani. Nem lehet azt mondani, hogy hamar feladták volna: 31 év kísérletezés után látták be, hogy az olajpala kitermlése majd olajjá alakítása (amelynek során kerogén tartalmú kőzetet "főznek meg" hatalmas energiaráfordítással, és így nyernek olajat) nem gazdaságos. Ezzel a Shell követi a másik nagy olajtársaság, a Chevron példáját, amely már 2012 februárjában kilépett az olajpala-üzletből. Világosan látszik, a médiában gyakran hangoztatott nézetekkel ellentétben Amerikában  nem zajlik olajforradalom, a nem konvencionális olajtermelés körüli hírverés pedig csak egy újabb buborék fújását szolgálta, a pénzügyi befektetők rövidtávú haszonszerzése érdekében.

Ha érdekli Önöket a téma, olvassák el ezt és ezt az elemzést a resilience.org-ról.

Szíria és egy birodalom alkonya

Ezekben a napokban még nem lehet tudni, Obama elnök kiaadja-e a parancsot a Szíria elleni légitámadásra. A személyes benyomásom az, hogy már letett erről a tervről és igyekszik a lehető legkisebb presztízsveszteséggel kihátrálni eredeti terve mögül. Ez az amerikai befolyás hanyatlásának egyértelmű jele, és biztosan bátorításul szolgál majd az USA valamennyi ellenfelének a Közel-Keleten. Ez pedig végzetes következményekkel jár az USA számára, hiszen egyrészt – a fracking-forradalomról szóló téves hírverés ellenére – rá van szorulva a közel-keleti olajimportra, másrészt a szövetséges arab olajtermelő országok kulcsszerepet játszanak a dollár értékállóságát biztosító petrodollár-rendszerben. Az USA gyengülése miatt pedig ezek az országok könnyen más szövetségesek után nézhetnek. 

Az amerikai befolyás gyengülése nem most kezdődött. Míg a 2001 szeptemberi terrortámadás után az USA nagy nemzetközi egyetértés és támogatás mellett rohanta le Afganisztánt, majd két évvel később még mindig nagy, noha már kevésbé lelkes szövetséges részvétellel rövid idő alatt legyőzte Szaddam Husszein iraki diktátort, addig 2011-ben már csak Nagy-Britannia és Franciaország vett részt a líbiai háborúban, amelyben végül győztek ugyan, de jóval hosszabb és hevesebb harcok árán mint korábban. 2013-ra pedig eljutottunk odáig, hogy az USA leghűbb szövetségese, Nagy-Britannia megtagadta a részvételét a támadásban, és egyedül Franciaország áll mellette (a franciák szorult helyzetéhez ld. ezt és ezt a bejegyzést). A szövetségesek elmaradásánál is fontosabb azonban, hogy Putyinnak néhány hadihajó kiküldésével, két határozott nyilatkozattal és egy szentpétervári bizalmas beszélgetéssel sikerült megrendítenie Obama harcias elhatározását. Míg az USÁ-nak a vegyi fegyverek bevetése a „vörös vonal“, addig Oroszországnak és szövetségeseinek Szíria megtámadása. Egyelőre az utóbbi vonal tűnik erősebbnek. 

A következőkben néhány hosszabb ideje zajló folyamatra szeretném felhívni a figyelmet, amely közvetve vagy közvetlenül hozzájárult e helyzet kialakulásához, ill. most új lendületet kaphat. 

Szövetség Szaúd-Arábiával 

Az amerikaiak legfontosabb közel-keleti szövetségese Izrael mellett Szaúd-Arábia. A szaúdiak a szíriai felkelők legerősebb támogatói, és így természetesen üdvözölnék az amerikai légitámadásokat. Ha elmarad a támadás, és a felkelők esetleg vereséget szenvednek, a szaúdiak valószínűleg az amerikaiakat okolják majd a kudarcért, ami aláásná a szövetségesi viszonyt, ami pedig a már említett okokból erősen megrendítené az USÁ-t. A két ország közötti szövetségesi viszon már régóta nem olyan felhőtlen, mint gondolnánk. Néhány hete látott napvilágot, hogy 2001 nyarán a szaúdiak az USA palesztinai passzivitása és az izraeli offenzíva miatt azzal fenyegették szövetségeseiket, hogy a jövőben nem veszik figyelembe az USA külpolitikai érdekeit. Ez nagy riadalmat okozott Bush kormányában, és csak a szeptemberi merénylet után kialakult nemzetközi közhangulat tartotta a szaúdiakat az amerikaiak szövetségében. A World Trade Center és a Pentagon elleni támadások tehát ebből a szempontból is kapóra jöttek az amerikaiak. A szeptember 11-i támadásokról egyébként csak egy dolgot lehet biztosan tudni: nem úgy történt, ahogyan a hivatalos amerikai jelentés állítja. A feltételezett tettesek ellen nem folyt jogilag komolyan vehető eljárás, Oszama bin Laden a hiedelemmel ellentétben sohasem ismerte be, hogy felelős lenne a támadásért, a tornyok nem dőlhettek össze a repülőgép-becsapódások okozta irodatüzek miatt úgy, ahogyan összedőltek, a WTC 7-es épület is összedőlt, pedig nem csapódott bele repülőgép, és még hosszan lehetne sorolni a tisztázásra váró kérdéseket (ld. bővebben az Architects and Engineers for the 911 Truth nevű amerikai szervezet honlapját). Ha ez megtörténik, biztosan alaposan megváltoztatja a terrortámadásról alkotott képünket. 

Az USA olajellátása 

Mint már többször szó esett róla a blogon, az amerikai konvencionális olajtermelés 1971-ben érte el csúcsát, azóta pedig kérlelhetetlenül hanyatlik. Az utóbbi években a nem konvencionális módszereknek köszönhetően megfigyelhető némi bővülés, de ez sem energetikai, sem pénzügyi szempontból nem megoldás. Az új olajlelőhelyek hozama rohamosan csökken, az ezzel foglalkozó vállalatok pénzügyi helyzete rohamosan romlik. Az USA ezért nemhogy olajexportőr nem lesz, de továbbra is rá lesz szorulva a közel-keleti importra, és ezért nem engedheti meg, hogy kiszoruljon a térségből. Mi a helyzet a Közel-Keleten? A termelés zömét adó óriás olajmezők hozama kb. évi 5%-kal csökken, mivel már hosszú évtizedek óta intenzív kitermelés alatt állnak. Szaúd-Arábia rendkívüli erőfeszítésekkel próbálja ugyan lassítani ezt a folyamatot, de a termelés ugrásszerű növelésére már aligha képes. Eközben Kína és India olajéhsége tovább növekszik, és így egyre többen pályáznak az egyre zsugorodó tortára. 

Gazdasági és szociális válság az USÁ-ban 

Az utóbbi mintegy két évtizedben az amerikai ipari termelés folyamatosan zsugorodik, nemrégiben csődbe ment az autógyártás egykori fellegvára, Detroit, csökken a teljes munkaidős állások száma – még hosszan lehetne sorolni a gazdasági visszaesés félreismerhetetlen jeleit. Ennek következtében nő a szegénység: mára csaknem minden hatodik amerikai élelmezését az államtól kapott ételjegyek (food stamps) biztosítják. Ezt a visszaesést családi, önkormányzati és szövetségi szinten egyaránt rendkívüli eladósodással ellensúlyozták, de ez mára már csak a szövetségi szinten működik, és ennek is meg vannak számlálva a napjai. Nem csoda, hogy ebben a helyzetben az amerikai lakosság nem támogatja egy újabb háború megindítását. 

Fenntarthatatlan pénzügyek 

A mai amerikai pénzügyi helyzet kialakulásában az első fontos lépés az volt, amikor Nixon elnök 1971-ben egyoldalúan felmondta a bretton woodsi megegyezést, amelynek értelmében az amerikai dollár 35 dolláros árfolyamon volt rögzítve az aranyhoz, a többi valuta pedig a dollárhoz. Nixon lépését a vietnami háború államcsőddel fenyegető költségei tették szükségessé. Az azóta eltelt évtizedekben az USA folyamatosan többet tudott költeni, mint amennyit a gazdasági teljesítménye megengedne, mert a dollár nemzetközi tartalékvaluta szerepe miatt a pénznyomtatás nem vezetett az árfolyam összeomlásához, a biztonságosnak tekintett államkötvények kibocsátásával pedig alacsony kamattal tudott külföldről forrásokat bevonni. 2008-ban az amerikai pénzügyek új korszaka köszöntött be. A bankok csak a hatalmas állami mentőcsomagoknak köszönhetik túlélésüket, és azóta a „mennyiségi lazítás“ (quantitative easing, magyarul pénznyomtatás) tartja őket életben. Az államkötvények piacán a külföldiek aránya folyamatosan csökken, és mára a FED lett a kötvények legnagyobb vásárlója. Eközben a kamatok emelkednek, amely növeli a költségvetés terheit. Az ország kb. félévente eléri a költségvetési hiány plafonját, amit aztán drámai körülmények között, az utolsó percig dúló vita után egyszerűen megemelnek, mivel senkinek nem jut eszébe más. Ez a rendszer működhet még egy ideig (néhány hónapig vagy évig, ki tudja), de nem örökké. Minél később ér véget, annál fájdalmasabb lesz. 

Katonai félsikerek 

A szíriai támadás iránti csekély belső és külső lelkesedés egyik oka abban rejlik, hogy az afganisztáni, az iraki, de kisebb mértékben a líbiai háború is csak félsiker volt. Ugyan sikerült legyőzni a diktátorokat (ahol volt ilyen) és elfoglalni az országokat, de az eredetileg kitúzött célokat sehol sem érték el. Nincs béke, a lakosság és a helyi politikai elit ellenséges az amerikaiakkal, a gazdasági fellendülés és a nyugatias demokrácia beköszöntének pedig a leghalványabb jelei sem mutatkoznak. Ahogy Dimitry Orlov találóan megjegyezte, az amerikai hadsereg képes nagy károkat okozni, de nem tudja megnyerni a háborúkat. Az ellenfél pedig jól tudja, nem kell győznie, csak folytatnia kell a harcot, és előbb-utóbb egyedül marad majd a hadszíntéren. A szíriai támadás esetén egy ilyen félsiker lenne a jobbik lehetőség: a rosszabbik más országok belépése és a háború eszkalálódása. 

Hadiipari komplexum 

A szíriai beavatkozást az amerikai gazdaság legerősebb szektora, az ún. hadiipari komplexum (military-industrial complex) támogatja a leghevesebben. A hadiipar a második világháború óta nagyon erős, és túlzott befolyása ellenmár Dwight D. Eisenhower elnök is intett híres búcsúbeszédében. Mára a hadiipar az egyetlen prosperáló ágazat az amerikai iparban. Az USA jóval többet költ a hadseregre, mint bármelyik más állam a Földön, és ennek ellenére sem képesek megynerni a háborúkat. Ez a komplexum erősen össze van fonódva az állammal, és minden korábbi intelem ellenére nagy befolyást gyakorol rá. Hogy az USA megtámadja-e Szíriát és folytatja-e a háborúkat, vagy helyette elfogadja a nemzetközi befolyásának elkerülhetetlen hanyatlását és annak következményeit, az elsősorban a hadiipari komplexum és a józanabb politikai erők harcának kimenetelétől függ. Ha az USA tovább halad a megkezdett úton, az sokunkra hozhat mérhetetlen szenvedést. Hogy érzékeltessem, mekkora pusztítást okoz egy amerikai támadás, csak egy, a médiában ritkán említett szempontra szeretném felhívni a figyelmet. Az amerikai hadsereg nagy számban vet be szegényített urán (depleted uranium) töltetű páncéltörő lövedékeket. A szegényített után az urándúsítás erősen radiaoktív mellékterméke. E lövedékek használata miatt az amerikai katonák és a célpontok környékén élők között is nagyon sok a rákos megbetegedés és a leukémia. Az iraki Fallujah-ban, amelyet különösen erősen lőttek ilyen lövedékekkel, 2003 óta a korábbinál jóval több torzszülött csecsemő jön világra. Egy Irakban a háború óta megfordult orientalistától pedig azt hallottam, hogy a környéken vannak ún. „rákos falvak“, ahol a lakosság nagy része halálos beteg. 

Összegzés 

Nem a szíriai háború okozza ugyan az USA hanyatlását, de a beavatkozás körüli tétovázás és a többi egyidejűleg zajló folyamat különösen szembetűnővé teszi az „egyetlen szuperhatalom“ gyengülését. Az Egyesült Államok nem most áll az egyedüli válaszúton. Ahogyan a múltban is többször választhatott volna másik utat, úgy a jövőben is lesz erre lehetőség. Ez azonban nem könnyű, hiszen, ahogyan a fentiekből kitűnik, Amerikának egyszerre számos súlyos problémával kell szembenéznie, amelyeket meg lehet ugyan oldani, de csak nagyon radikális irányváltással. Ennek pedig az az előfeltétele, hogy az amerikai politikai elit és a társadalom egésze megértse, a hanyatlás elkerülhetetlen, de nem mindegy, hogyan.

Egy elveszett illúzió: fracking-forradalom Amerikában

Minden médiaszakember tudja, ha elég sokáig ismételnek egy képtelenséget (legyen szó a száj ph-értékéről vagy egy politikai párt azonnali fellendülést ígérő programjáról), a nagyközönség el fogja hinni. Hasonló dolog történik az amerikai nem konvencionális gáz- és olajkészletek kiaknázásával. A média, mint erről korábban már írtam, készpénznek veszi, hogy az USA néhány év múlva már nem szorul gáz- és olajimportra. A magyar újságokban annyira magától értetődőnek veszik ezt, hogy minden különösebb magyarázat nélkül az "amerikai palagáz-forradalomat" emlegetik nap mint nap.

Persze aki egy kicsit is utánajárt a dolognak, eddig is tudta, hogy a médiakampány célja a közönség ámítása mellett az, hogy befektetőket vonzzanak a gáz és olajkitermelő cégekhez, és ezáltal rövid távon nyereséget érjenek el. 

Mostanra azonban már a nagy újságok is megírták, hogy a palagáz kitermelésével foglalkozó cégek hatalmas veszteségeket szenvednek el, és ezért csökkentik a befektetéseiket is. Az iparág kilátásai tehát egyre sötétebbek. Olvassanak el erről egy kitűnő összefoglalást az Automatic Earth-ön!

A történetben nem  néhány olajcég és befektetési alap várható csődja a tragikus, hanem az, hogy a fellendülés néhány évig tartó illúziójáért hatalmas árat kell fizetni: a nem konvencionális készletek kiaknázásához ugyanis rengeteg vízre van szükség. Amerika déli államaiban, ahol a készletek vannak, a vízhiány eddig is nagy probléma volt, de ez most tovább súlyosbodik. ld. erről a Guardian cikkét. Egy további probléma abban rejlik, hogy a frackinghez használt vizet vegyi anyagokkal keverik, és ez beszennyezheti a talajvizet. A New Scientist szerint pedig a fracking Ohióban egy év alatt több mint 100 kisebb földrengést okozott. 

A nem konvencionális olajtermelés Amerikában – a PCI jelentése

Az amerikai Post Carbon Institute munkatársa David Hughes Drill, Baby, Drill címmel részletes elemzést publikált a nem konvencionális olaj- és gáztermelés lehetőségeiről az USÁ-ban, amiről az előző bejegyzésben a blogon is szó volt. Hughes hosszú és részletes elemzésének végkövetkeztetése az, hogy ezek a módszerek nem hozzák majd el az amerikai olajbányászat és energiaellátás forradalmát. Ennek két fő oka van. Az első a hatalmas decline rate, aminek a kompenzálására a cégek állandóan újabb és újabb kutakat (jobb híján használom ezt a szót, mert nem hagyományos értelemben vett olajkutakról van szó) kénytelenek fúrni, mégpedig olyan tempóban, ami pénzügyileg romba dönti őket (innen a tanulmány címe). A második ok a rendkívül alacsony EROEI-arány. Az amerikai és nyomában a magyar médiában tehát megalapozatlanul veszik kézpénznek, hogy az amerikaiak nemcsak, hogy önellátóak lesznek olajból és gázból, hanem még importálni tudnak majd belőle. Az olajellátás a jövőben egyre szűkösebb lesz, az árak pedig magasan maradnak, eltekintve a nagy gazdasági összeomlásoktól, amelyek idején az energiaárak rövid ideig tartó zuhanása is elképzelhető. 

Akinek van ideje rá, itt olvashatja a tanulmány teljes szövegét. Egy rövidebb összefoglalás a Resilience.org-on található.

Fejtetőre áll a világ? A nem konvencionális olajtermelés a médiában

Tegnapelőtt hosszú cikk jelent meg az Index.hu oldaláról is elérhető Portfolio.hu c. gazdasági újságban az olajkitermelés Egyesült Államokban zajló „forradalmáról“, amely révén az USA hamarosan önellátó lesz szénhidrogénekből, az olcsó és korlátlanul hozzáférhető energia az iparosodás új hullámát indítja el, nem utolsósorban véget vet a gazdasági válságnak is ("Fejtetőre áll a világ"). Az olajtermelés forradalma azt is bebizonyítja, hogy az olajcsúccsal kapcsolatos aggodalmak alaptalanok voltak. A cikk a PriceWaterhouseCoopers nevű, Magyarországon is jelen levő pénzügyi tanácsadó cég elemzésére támaszkodik. A cikkben számtalan alapvető tévedése miatt nem is érdemes komoly megvitatásra, de mivel erről még nem volt részletesen szó ezen a blogon, ezt a bejegyzést ennek szentelem. 

Mielőtt rátérnék a tárgyra, szeretném megjegyezni, hogy hasonló diadalittas híradások rendszeresen megjelennek a sajtóban. Legutóbb Daniel Yergin Wall Street Journal-beli írása (There Will Be Oil) vert fel nagy port, amelyben magabiztosan kijelentette, hogy a nem konvencionális olajtermelési módszereknek köszönhetően, az olajtermelés elsősorban az USÁ-ban növekedni fog, és az olajcsúcs nem fenyeget. Yergin cikkének teljesen megalapozatlan voltát számos szakember bebizonyította, de ezek a bírálatok, talán mondanom sem kell, nem a WSJ-hez hasonlóan széles körben olvasott újságokban jelentek meg, hanem eldugott blogokon és az olajtermeléssel foglalkozó honlapokon (egy összefoglalás itt). A Portfolio híradásában semmi új nincsen a Yergin írásához képest, ami felveti azt a gyanút, hogy a PriceWaterhouseCoopers elemzői Yerginre támaszkodtak, és nem vették figyelembe a rendkívül megalapozott kritikákat. Nem tudom, mennyi pénzt kaptak ezért a munkáértért, de az biztos, hogy nem érdemelték meg. Egy további, inkább szónoki kérdés, hogy a Portfolio újságírói vajon miért nem álltak kritikusan a forrásukhoz?

Kezdjük az olajtermeléssel az „olajpalából“, amin a szerzők valószínűleg az ún tight oilt értik, amit a Nagy Síkság északi részén termelnek ki (Bakken, Eagle Ford). 2011-ben ez napi 553 ezer hordóra rúgott. Ez hatalmas szám, de ha figyelembe vesszük, hogy az USA csaknem napi 20 millió hordó olajat fogyaszt, máris nem tűnik olyan soknak, de még a napi mintegy 10 millió hordós amerikai importhoz képest sem sok. Az USÁ-nak tehát valóban egy igazi forradalomra van szüksége, ahhoz, hogy a nem konvencionális olajtermékek számottevő szerepet játszhassanak az ország olajellátásában. 

Valószínű-e, hogy ez bekövetkezik? Yergin és a PWC szerint igen, sok hozzáértő szerint nem. Melyek az ellenérvek? Az első, és talán a legfontosabb az, hogy a tight oil kitermelésének EROEI-aránya rendkívül kedvezőtlen, meg sem közelíti a konvencionális olajét (átlagosan 6:1, ami jóval gyengébb a konvencionális olaj korábbi önmagához képest alacsony 20:1-es átlagos arányával). Ennek az a fő oka, hogy a kutak rendkívül gyorsan kimerülnek. A hozam a kutaknál az első 60%-kal csökken, és átlagosan a régi és új kutaknál a veszteség évi 40% (azaz a decline rate hatalmas). Az olajtermelés itt tehát nem a konvencionális olajkutaknál megszokott harang formájú Hubbert-görbe szerint alakul, hanem lényegében a fúrás megkezsésének napjától fogva csökken, mégpedig rohamos ütemben. Ez azt jelenti, hogy a hozam fenntartása érdekében őrült tempóban kell újabb és újabb fúrásokat végezni. Ez pedig csak hatalmas energia- és pénzráfordítással lehetséges. És akkor még nem beszéltünk a kitermeléssel járó hatalmas környezeti károkról. Ezért az amerikai tight oil sohasem lesz olcsó, és sohasem lehet majd akkora mennyiségben kitermelni, ahogyan azt Yergin és követői prognosztizálják. Ezzel az olajipar nagyágyúi is tisztában vannak: az Exxon-vezér Rex Tillerson múlt nyáron azt nyilatkozta a Wall Street Journalnek, hogy a nem konvencionális gáz és olajtermeléssel a gatyájukat is elveszítik.

Az amerikai nem konvencionális olaj tehát nem fogja ellensúlyozni a konvencionális olaj kitermelésének hanyatlását. Jelenleg a konvencionális olajmezők évi mintegy 6%-kal kevesebb olajat adnak, és ez azt jelenti, hogy pusztán az olajtermelés szintentartásához, három évente egy új Szaúd-Arábiának megfelelő olajtermelési kapacitásra lenne szükség. A következő grafikonon (amely Antonio Turiel El ocaso del petroleo c. cikkéből származik), feketével van jelölve a jelenleg kitermelés alatt álló olajmezők hozamának alakulása (neonzöld az ismert, de nem művelt olajmezőké, a többi lényegében a fantázia teréke):

Mivel ez teljesen irreális, kénytelenek vagyunk szembenézni az olajcsúcs utáni világ minden nehézségével. Az Egyesült Államok, az oaljcsúcs következményeinek legerősebben kitett országa kétségbeesetten próbálkozik ennek az elhárításával. A tight oil, a biodízel erőltetése ugyanúgy része ennek az erőfeszítésnek, mint a média-kampány, amelyet Daniel Yergin és követői folytatnak. 

Amikor az iskolában történelmet tanultam, mindig izgalmasnak találtam, hogy a 2. világháború alatt a német sajtó a sztálingrádi vereség után változatlanul diadalmas jelentésekkel bombázta a közönséget, noha a német hadsereg mást sem csinált, csak visszavonult. De a visszavonulás átalakult rugalmas elszakadássá, és minden apró részsikert sorsdöntő győzelemként ünnepeltek. A propagandagépezet még akkor is működött, amikor Hitler már nem tudta elhagyni berlini bunkerét sem, a szovjet csapatok pedig már Berlin elővárosánál jártak. Most nem tudok megszabadulni attól, az érzéstől, hogy az USA valami hasonlót tesz.

Add. 2013. máj. 21: Magyar nyelven nem sok megbízható elemzést olvasni erről a témáról, de mégis van ilyen. Olvassák el például Hetesi Zsolt írását a nem konvencionális olajkészletekhez fűzött hamis reményekről.

Exportőrök és importőrök 4: Az USA az összeomlás szélén

 

Az Amerikai Egyesült Államokról szinte csak szuperlatívuszokban beszélnek: a legnagyobb, legerősebb, leggazdagabb, a világ egyetlen szuperhatalma... Az utóbbi időben elterjedt a médiában az is, hogy a világon egyedül az USÁ-t nem fenyegeti az energiaválság, mert nem hogy önellátó, hanem energiahordozó-exportőr lesz, egy új Szaúd-Arábia, és ezért a prosperitás új korszaka köszönt az Államokra. Csak mellékesen jegyezném meg, hogy ezt a nézetet csak az amerikai kormányzat Energiaügyi Hivatala vallja, na meg azok az újságírók, akik pénzért vagy tudatlanságból kritikátlanul átveszik ezt.

Kezdjük, mint mindig, most is a köőolaj export és import arányát mutató grafikonnal:

Mint látható, az USA olajcsúcsa az 1970-es évek elején következett be, ahogyan azt M. Hubbert megjósolta. A kitermelés azóta tartó folyamatos hanyatlását csak 2010 körül törte meg egy csekély növekedés, amelyről később még szó lesz. Látható az is, hogy a belső fogyasztás a 70-es évekkét olajválságát követő visszaesés után folyamatosan növekedett egészen a 2008-as gazdasági válságig, amely az ipari termelés visszaesése és a munkanélküliség megugrása miatt valamelyest visszavetette a fogyasztást, amely azonban még így is csaknem  napi 20 millió hordóra rúg. Az USA ennek következtében állandó és nagy mennyiségű olajimportra szorul, ami jelenleg mintegy 10 hordót tesz ki. Mivel az olaj ára 2005 óta nagyon magas, ez nem kis anyagi terhet ró Amerikára. Még szerencse, hogy az amerikaiak korlátlanul nyomtathatják a pénzt...

A 2010 körül tapasztalható csekély emelkedés a kőolajtermelésben a nem konvencionális olajtermékeknek köszönhető. Mint az alapfogalmakról szóló bejegyzésben említettem, a fő probléma ezekkel a csekély EROEI. Ezért ettől nem lehet várni, hogy visszahozza az olcsó és korlátlanul hozzáférhető olaj koszakát, az pedig, hogy az USA Szaúd-Arábiához hasonlítható olajexportőrré válik, végképp a fantázia birodalmába tartozik. 

Milyen kilátásai vannak az Egyesült Államoknak az olajcsúcs utáni világban? A kihívások hatalmasak. A településszerkezet sajátosságai és a tömegközlekedés rendkívüli fejletlensége miatt az amerikai élet elképzelhetetlen az autó nélkül. A nagy távolságok és a teljes motorizáció miatt az átlag amerikai kétszer annyi energiát használ fel, mint egy európai. De nemcsak a közlekedés, hanem az áruszállítás, azon belül is elsősorban az élelmiszerszállítás is teljesen a belső égésű motorral hajtott járművekre épül. És akkor még nem beszéltünk a hatalmas és több földrészen, bár mérsékelt sikerrel operáló hadsereg olajigényéről. Az USÁ-t tehát nagyon súlyosan érinti az olajcsúcs. Nem túlzás azt állítani, hogy csak csekély mértékű olajhiány is teljes káoszt és az eddiginél is súlyosabb recessziót okozna.

Próbál-e az USA, és ha igen, hogyan védekezni az olajcsúcs hatásai ellen? Vannak biztató, de bátortalan és kétes hatékonyságú próbálkozások az olajfüggőség csökkentésére. Kétségkívül terjednek a kisebb és gazdaságosabb autók, de ez nem fogja megoldani a problémát. A fenti grafikonról leolvasható, hogy a 70-es évek olajválságai után, amikor az amerikaiak leszoktak a 20-40 litert fogyasztó hatalmas országúti cirkálók gyártásáról, az olajfogyasztás nem csökkent, hanem éppen hogy nőtt, igazolva ezzel a Jevons-paradoxon érvényességét. Szintén az olajcsúcs tudomásul vételére utal, hogy Obama meghirdette egy nagy sebességű, államokat összekötő vasúthálózat megépítését. Nem tudom, a meghirdetés fázisán túljutott-e már ez a projekt, de még ha így is van, a befejezéséhez évtizedekre és hatalmas erőforrásokra lesz szükség. A helyzet azonban az, hogy sok idő biztosan nem áll az amerikaiak rendelkezésére, mert a világ kitermelés alatt álló olajmezői évi kb. 6 %-kal hanyatlanak, és így csak a termelés szintentartásához háromévente szükség lenne egy új Szaúd-Arábiára. Az pedig, hogy az ezáltal okozott gazdasági visszaesés közepette képes lesz-e az USA annyi energiát mozgósítani, szintén több, mint kérdéses.

Nem hiszem, hogy az USA vezetése komolyan hinne ezekben a megoldásokban. Sokkal nagyobb szerepet szánnak a már említett hadseregnek, a világ legnagyobb hadseregének, az erőforrások fölötti nemzetközi versengésben. Afganisztán, majd Irak megtámadása, az AFRICOM, a hadsereg afrikai parancsnokságának megalapítása mind ezt a célt szolgálja. A probléma csak az, hogy ahogyan az afganisztáni példa mutatja, az amerikai hadsereg képes hatalmas károkat okozni, de nem képes megnyerni a háborúkat, és elfogadtatni az amerikaiak fennhatóságát. Az ellenállók Vietnam óta tudják, hogy nem kell győzniük a háborúkban, hanem elég, ha pusztán folytatják a harcot, és az amerikaiak lassan de biztosan kimerülnek, majd megalázó kivonulásra kényszerülnek.

Mindezek után fel kell tenni a kérdést, hogy stabil-e az Egyesült Államok helyzete? A fentiekből úgy tűnik, a legkevésbé sem. Ez természetesen nem az én felismerésem. Az utóbbi időben két egymástól teljesen különböző amerikai gondolkodó is megfogalmazta azt a tézist, hogy az USA olyan összeomlás előtt áll, mint a Szovjetunió a 80-as évek végén. Az egyik Dimitrij Orlov, egy orosz származású emigráns amerikai, aki a Reinventing Collapse című könyvében, valamint oldalt is ajánlott blogjának számos bejegyzésében - szerintem meggyőzően - bizonyítja ezt a tézist. A másik gondolkodó nem más, mint Zbigniew Brzezinski, Carter elnök egykori külögyi tanácsadója, a hidegháború egyik legfontosabb amerikai stratégája, aki valószínűleg Orlovnak még a létezéséről sem tud. 2012-ben megjelent legújabb könyvében (Strategic Vision - America and the crisis of global power, New York, 2012) már nem tartja lehetségesnek, hogy az USA legyen az egyetlen szuperhatalom a világon, mert, hogy diplomáciai és katonai súlyának csökkenése miatt ugyanaz a sors vár rá, mint a Szovjetunióra. Brzezinski arra az elmúlt évtizedekben tőle elképzelhetetlen kijelentésre ragadtatta magát, hogy az USÁ-nak szüksége van Oroszországra!

Az USA összeomlása elkerülhetetlen, a kérdés csak az, mikor következik be. A választ senki sem tudja pontosan, de a legvalószínűbb az, hogy akkor, ha csődöt mond az amerikai pénzügyi modell. Ez a modell azon alapul, hogy a dollár a világ legfontosabb tartalékvalutája. Ezért az USA rengeteg fedezetlen dollárt nyomtathat, illetve teremtethet pusztán elektronikus úton. Mivel ez a pénz szinte azonnal elhagyja az országot, nem okoz inflációt. A modell másik bázisa az, hogy az amerikai kormány az államkötvényekkel korlátlanul adósodhat el, hiszen egészen mostanáig szinte mindenki azt gondolta, ez a legbiztosabb befektetés a világon. Az utóbbi években szaporodnak a jelei a modell összedőlésének. Egyre több ország számolja el kereskedelmi ügyleteit más valutákban, pl. euróban vagy renminbiben, és egyre kisebb az amerikai államkötvények vonzereje is, hiszen az amerikaiak mára olyan csillagászati méretű adósságot halmoztak fel, amit biztosan soha nem tudnak visszafizetni. Nem csoda, hogy a T-bondok legnagyobb vásárlója mára a FED lett. Ha a dollárba és az amerikai államkötvényekbe vetett bizalom végleg eltűnik, az USA nem lesz képes finanszírozni az olajimportot, és általában véve a külkereskedelmi mérleg hiányát. Az összeomlás ekkor fog bekövetkezni, és, hogy utána mi történik, azt senki sem tudja. Hogy ez a pont mikor fog elkövetkezni, azt, mint mondtam, senki sem tudja, de az biztos, hogy be fog következni. Én arra tippelek - és hangsúlyoznám, hogy ez csak egy tipp - hogy a következő 3-5 éven belül.

Post scriptum: Az előző bejegyzésben írtam arról, hogy az amerikai atomerőművek üzemanyaga 50%-ban az 1993-ban kötött Megatons to Megawatts szerződés alapján régi leszerelt szovjet atombombákból származik. A szerződés idén jár le, és nem fogják megújítani. Honnan veszi majd az USA az uránt? Vagy milyen más energiahordozóval pótolja? A probléma megoldása nem kevés kreativitást igényel majd. Érdemes lesz majd figyelni, mivel próbálkoznak az amerikaiak.