Fukushima - update

3 év és 3 hónap elteltével már világosan látható, milyen végzetes következményei vannak a japánokra a a fukushimai atomkatasztrófának. A rákos megbetegedések száma már most a korábbi sokszorára nőtt és a jövőben csak emelkedni fog. 

 

Ilyen egy rákos pajzsmirigy (forrás)

Bizonyára sokan olvasták a Global Research-ön megjelent tudósítást a fukushimai katasztrófa következményeiről. Tekintettel a dolog jelentőségére összefoglalom a legfontosabbakat. Az atomkatasztrófa egészségügyi következményeire kíváncsi Fukushimai Orvosi Egyetem 375000 fiatalt vizsgált meg a cunami által megrongált erőmű közelében. Ezek 48%-a szenved olyan pajzsmirigy-rendellenességben, amely később rákhoz vezet. Ezen kívül már most több mint 120 rákos gyereket találtak, noha a katasztrófa előtti gyakoriság alapján csak háromra lehetett volna számítani. Azaz a növekedés mintegy 40-szeres. Ezek az adatok a rákos megbetegések pontosan olyan arányú növekedését mutatják, mint az 1986-os csernobili szerencsétlenség után.

Természetesen nem hiányoznak azok a tudósok, akik szerint a katasztrófa és a rákos diagnózisok ugrásszerű növekedése között nincsen semmilyen összefüggés. A Guardian például megszólaltatta a londoni Imperial College molekuláris biológia professzorát, aki szerint csak áltudósok kongatják a vészharangokat. Szerinte a szerencsétlenség legnagyobb hatása pusztán pszichológiai természetű, és egyetlen halálos áldozata sem lesz. Ezek a pszichológiai hatások, azaz a félelem és a depresszió – ez már egy moszkvai tudós véleménye – önmagukban is negatívan befolyásolják az emberek egészségi állapotát. Azaz, ha jól értjük, a vészharangot kongató áltudósok a felelősök azért, hogy elrontották a fukushimai gyerekek hangulatát, és ettől ők pajzsmirigyrákot kaptak?!

Kedves Olvasó, ne hagyja, hogy a bolondját járassák Önnel. Figyeljen arra, mi történik Japánban, mert így legalább tudni fogja, mi vár ránk Európában, ha ne adj isten háború lesz, és néhány félrehulló bomba egy atomerőműre esik.

Végtelen történet: Fukushima

Mindenki ismeri a történet kezdetét: 2011 márciusában földrengés és szökőár sújotta Japánt, és ebben súlyosan megsérült a fukushimai atomerőmű. Bár a japán kormány megpróbálta letagadni a baleset megtörténtét és súlyosságát, annyi mégis világos mára, hogy a történelem eddigi legsúlyosabb atomkatasztrófája következett be. Tanulságos volt ezekben a hetekben olvasni a híradásokat a fukushimai helyzetről: nem volt olyan hír, amelyről már másnap ne derült volna ki, hogy téves, és a helyzet mindig sokkal súlyosabbnak bizonyult, mint ahogy a tegnapi újság írta. 

Ahogy teltek a hónapok, a sajtó és a közönség mintha elvesztette volna az érdeklődését a fukushimai helyzet iránt. Így jóval szűkebb körhöz jutottak el a további igen aggasztó hírek. Kiderült például, hogy a japán kormány kezdettől fogva tudatában volt a helyzet súlyosságának, és komolyan mérlegelte Tokió kiürítését, de végül letettek róla (hova is ment volna a város 9 millió lakosa?). Ez egy súlyos, ám indokolt intézkedés lett volna. Arnie Gundersen amerikai atomenergia-szakértő szerint Tokióban a talaj annyira szennyezett, hogy az USÁ-ban atomhulladéknak tekintenék. Szintén nem sokan követték, hogy az atomerőművet üzemeltető TEPCO és a japán kormány újabb és újabb disznóságokat követ el azért, hogy elleplezze a probléma súlyosságát és a saját tehetetlenségét: legutóbb arra derült fény, hogy a fukushimai sugárzási adatok csak azért tűnnek olyan alacsonynak, mert a sugárzásmérő műszerek csak egy nagyon alacsony mértékig mérnek. A sugárzás valójában 18-szor magasabb. Közben napi több száz tonna erősen radioaktív hűtővíz ömlik az erőműből a tengerbe. De erre már fel se kapjuk a fejünket. Csak az eddig történtek alapján arra kell számítani, hogy a közeljövőben a sugárzás miatt Japánban a rákos megbetegedések száma ugrásszerűen nőni fog. Minél fiatalabb valaki, annál nagyobb az esélye, hogy élete folyamán kifejlődik benne a betegség. Rossz hír a japán kisgyerekeknek.

Sajnos jöhet még ennél is rosszabb. Senki nem tudja, hogyan ér véget ez a keserű történet, ha egyáltalán véget ér valaha, mert a fukushimai erőműben a helyzet korántsincs kontroll alatt. A következő nagy probléma az ún. 4. egységben van. A Globalresearch beszámolója szerint itt számos használt fűtőelemet tartanak több emelet magasságban egy erősen megrongálódott épületben (ld. fent). Az erősen sugárzó fűtőelemeket egyrészt folyamatosan hűteni kell, másrészt sürgősen el kell szállítani őket, mert egy újabb földrengés teljesen elpusztíthatja az épületet. A probléma az, hogy a fűtőelemek már most deformálódva vannak, és a munkálatok során könnyen megsérülhetnek. Mintha egy meghajlított cigarettásdobozból kellene kihúzni a cigarettákat, anélkül, hogy kiszóródna a dohány. Ha ez a művelet nem sikerül, a fütőelemek tüzet fognak, és olyan hatalmas sugárszennyezést okoznak, ami mellett az eddigi nagyon súlyos szennyezés is eltörpül. Ez egyesek szerint az emberiség létét sodorná veszélybe. Nem tudom megítélni, hogy ez valóban így van-e, de hogy a helyzet nagyon súlyos, az világos.

Milyen jövő vár így Japánra? Vajon rendeznek-e olimpiát 2020-ban?

Olajcsúcs és gazdasági recesszió, avagy miért nem lesz vége a válságnak?

Az energia, azaz a munkavégzés képessége kulcsfontosságú a gazdaság szempontjából. Gazdasági növekedés csak akkor lehetséges, ha a felhasznált energia mennyisége is növekszik, mert csak az energia révén lehetséges dolgokat előállítani és mozgatni. Mivel a világtörténelem folyamán, eltekintve az utóbbi mintegy kétszáz évtől, mindvégig ugyanazok az energiaforrások álltak rendelkezésre, azaz az emberi és az állati izomerő, a szél és a víz ereje, a gazdasági növekedés is olyan alacsony volt, hogy maga a fogalom sem létezett, mert nem volt értelme mérni. Történészek számításai szerint a gazdasági növekedés még a preindusztriális korszak legvirágzóbb periódusaiban, például a római császárkor első két évszázadában sem haladhatta meg az 1,5-2%-ot. Mai szemmel nézve tehát a történelem folyamán túlnyomórészt gazdasági recesszió uralkodott. 

A helyzet az ipari forradalommal változott meg gyökeresen, amikor a szenet elkezdték gőzgépek hajtására használni. Ez számos területen szükségtelenné tette az emberi és az állati izomerő bevetését, és ezáltal lehetővé tette, hogy rengeteg ember a főként a földeken végzett fizikai munka helyett a gépeket irányítsa vagy szellemi tevékenységet folytasson. Ez indította meg az iskolázottság szintjének rohamos növekedését és a társadalom differenciálódását, ami új lendületet kapott, amikor a 19. század legvégén elkezdődött a kőolaj kitermelése és felhasználása a gépek meghajtásában és a villamos energia-termelésben. Mivel a kőolaj energiasűrűség terén minden más energiahordozót felülmúl, és kitermelésének EROEI-aránya rendkívül kedvező volt, a gazdasági növekedés és a technikai fejlődés soha nem látott mértékben mértékben felgyorsult a 20. században. 

A fejlődés lázában égő modern világ a második világháború után azt hitte, az atomenergia még az olajnál is olcsóbb és hatékonyabb forrás lesz, és elterjedésével beköszönt a korlátlan és ingyenes energia korszaka, mondhatni megvalósul az igazi földi paradicsom. Ennek a hiedelemnek és az atomergia iránti lelkesedésnek az egyik jellemző, és ma hátborzongatóan ható lenyomata a Disney-stúdió által készített „Barátunk, az Atom“ c. rajzfilmsorozat, amely az 50-es évek kisgyerekekeit vette célba. Az atomergiához fűzött remények azonban nem váltak be, sőt, mára a csernobili és fukusimai katasztrófák és az uránbányászat problémái miatt a nukleáris energia jelentőségének csökkenését látjuk. 

Az atomenergia kudarca eddig azért nem okozott nagy problémát, mert a kőolaj, a földgáz és a szén elegendő energiát biztosított a világgazdaság számára. Mint az alábbi grafikonon látható, a világ GDP-je (vízszintes tengely) és az energiafelhasználása (függőleges tengely) szoros összefüggésben áll egymással. 

A 2004 és 2006 között bekövetkezett olajcsúccsal azonban új korszak kezdődött. Két évszázad után először azzal kell szembenézni, hogy nem áll rendelkezésre olyan energiahordozó, amely bőségesebb és olcsóbb energiát biztosítana, mint a korábbiak, sőt, még az eddig elért szintet sem tudjuk tartani. Nem reménykedhetünk abban sem, hogy a viszonylag kevéssé energiaigényes gazdasági ágazatok, mint a szolgáltatások vagy a számítástechnika térnyerésével a rendelkezésre álló energia csökkenése mellett is fenn tudjuk tartani a gazdasági növekedést. Azért tűnhet úgy, hogy ez Észak-Amerikában és Nyugat-Európában sikerült, mert az energiaigényes ágazatokat javarészt kitelepítették Kínába. Az elmúlt hetek hírei a pekingi szmogról jól mutatják, milyen méreteket öltött ez a folyamat, amit ráadásul az súlyosbít, hogy a kínai ipar legfőbb energiaforrása a szén (mint a 19. századi Angliában). A megújuló energiaforrások sem lesznek képesek ellensúlyozni ezt a visszaesést, noha nagyon fontos szerepük lesz, mert egy idő múlva nem tudunk más módon elektromos áramot termelni. Az innovációba és a technikai fejlődésbe peig azért nem vethetünk nagy reményeket, mert egyrészt vannak problémák, amelyekre nincs megoldás (pl. egy liter víz felforralásához mindig ugyanannyi energia kell, akármilyen tűzhelyet használunk), másrészt az előttünk álló válság egyik következménye éppen a tudomány támogatásának és az iskolázottság általános fokának csökkenése (a ma Magyarországon zajló események ékesen példázzák ezt, de nem hazánk az egyetlen ország, ahol az egyetemek az összeomlás szélén állnak). 

Summa summarum: a világgazdaság tartós visszaesésre van ítélve. A hektikus pénzügyi válságok, a kétségtelen emberi hibák, politikai és katonai konfliktusok és még sok minden egyéb a helyzetet annyira kaotikussá teszik, hogy úgy tűnhet, nincs az eseményeknek világos irányuk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az említett egyéb tényezőknek nincs jelentősége, csupán azt, hogy egy lépés távolságból szemlélve az eseményeket az energiahelyzet és a gazdasági fejlődés közötti fundamentális összefüggés nélkül nem tudjuk megérteni, mi történik velünk. Sokan felhívták már erre a figyelmet (ld., mint mindig, Antonio Turiel cikkét, amelyből sokat merítettem ehhez a bejegyzéshez), de hangjuk a tömegmédia lármája közepette nem hallatszik elég messzire. 

E borús végkövetkeztetés után felmerülhet a kérdés, hogy vajon van-e mégis megoldás? Az a gyanúm, a megoldás csak a fejünkben lehet. El kell fogadnunk, hogy a stagnálás és a recesszió nem egy rövid távú eltérés a normális állapottól, hanem maga az új normalitás. Ehhez meg kell szabadulnunk a modern társadalom két alapvető mítoszától, sőt, nem túlzás azt mondani, vallásos dogmájától: a fejlődésbe vetett hittől és a technooptimizmustól. Ha ez sikerül, képesek lehetünk a depressziót elkerülve alkalmazkodni az új valósághoz.

Exportőrök és importőrök 4: Az USA az összeomlás szélén

 

Az Amerikai Egyesült Államokról szinte csak szuperlatívuszokban beszélnek: a legnagyobb, legerősebb, leggazdagabb, a világ egyetlen szuperhatalma... Az utóbbi időben elterjedt a médiában az is, hogy a világon egyedül az USÁ-t nem fenyegeti az energiaválság, mert nem hogy önellátó, hanem energiahordozó-exportőr lesz, egy új Szaúd-Arábia, és ezért a prosperitás új korszaka köszönt az Államokra. Csak mellékesen jegyezném meg, hogy ezt a nézetet csak az amerikai kormányzat Energiaügyi Hivatala vallja, na meg azok az újságírók, akik pénzért vagy tudatlanságból kritikátlanul átveszik ezt.

Kezdjük, mint mindig, most is a köőolaj export és import arányát mutató grafikonnal:

Mint látható, az USA olajcsúcsa az 1970-es évek elején következett be, ahogyan azt M. Hubbert megjósolta. A kitermelés azóta tartó folyamatos hanyatlását csak 2010 körül törte meg egy csekély növekedés, amelyről később még szó lesz. Látható az is, hogy a belső fogyasztás a 70-es évekkét olajválságát követő visszaesés után folyamatosan növekedett egészen a 2008-as gazdasági válságig, amely az ipari termelés visszaesése és a munkanélküliség megugrása miatt valamelyest visszavetette a fogyasztást, amely azonban még így is csaknem  napi 20 millió hordóra rúg. Az USA ennek következtében állandó és nagy mennyiségű olajimportra szorul, ami jelenleg mintegy 10 hordót tesz ki. Mivel az olaj ára 2005 óta nagyon magas, ez nem kis anyagi terhet ró Amerikára. Még szerencse, hogy az amerikaiak korlátlanul nyomtathatják a pénzt...

A 2010 körül tapasztalható csekély emelkedés a kőolajtermelésben a nem konvencionális olajtermékeknek köszönhető. Mint az alapfogalmakról szóló bejegyzésben említettem, a fő probléma ezekkel a csekély EROEI. Ezért ettől nem lehet várni, hogy visszahozza az olcsó és korlátlanul hozzáférhető olaj koszakát, az pedig, hogy az USA Szaúd-Arábiához hasonlítható olajexportőrré válik, végképp a fantázia birodalmába tartozik. 

Milyen kilátásai vannak az Egyesült Államoknak az olajcsúcs utáni világban? A kihívások hatalmasak. A településszerkezet sajátosságai és a tömegközlekedés rendkívüli fejletlensége miatt az amerikai élet elképzelhetetlen az autó nélkül. A nagy távolságok és a teljes motorizáció miatt az átlag amerikai kétszer annyi energiát használ fel, mint egy európai. De nemcsak a közlekedés, hanem az áruszállítás, azon belül is elsősorban az élelmiszerszállítás is teljesen a belső égésű motorral hajtott járművekre épül. És akkor még nem beszéltünk a hatalmas és több földrészen, bár mérsékelt sikerrel operáló hadsereg olajigényéről. Az USÁ-t tehát nagyon súlyosan érinti az olajcsúcs. Nem túlzás azt állítani, hogy csak csekély mértékű olajhiány is teljes káoszt és az eddiginél is súlyosabb recessziót okozna.

Próbál-e az USA, és ha igen, hogyan védekezni az olajcsúcs hatásai ellen? Vannak biztató, de bátortalan és kétes hatékonyságú próbálkozások az olajfüggőség csökkentésére. Kétségkívül terjednek a kisebb és gazdaságosabb autók, de ez nem fogja megoldani a problémát. A fenti grafikonról leolvasható, hogy a 70-es évek olajválságai után, amikor az amerikaiak leszoktak a 20-40 litert fogyasztó hatalmas országúti cirkálók gyártásáról, az olajfogyasztás nem csökkent, hanem éppen hogy nőtt, igazolva ezzel a Jevons-paradoxon érvényességét. Szintén az olajcsúcs tudomásul vételére utal, hogy Obama meghirdette egy nagy sebességű, államokat összekötő vasúthálózat megépítését. Nem tudom, a meghirdetés fázisán túljutott-e már ez a projekt, de még ha így is van, a befejezéséhez évtizedekre és hatalmas erőforrásokra lesz szükség. A helyzet azonban az, hogy sok idő biztosan nem áll az amerikaiak rendelkezésére, mert a világ kitermelés alatt álló olajmezői évi kb. 6 %-kal hanyatlanak, és így csak a termelés szintentartásához háromévente szükség lenne egy új Szaúd-Arábiára. Az pedig, hogy az ezáltal okozott gazdasági visszaesés közepette képes lesz-e az USA annyi energiát mozgósítani, szintén több, mint kérdéses.

Nem hiszem, hogy az USA vezetése komolyan hinne ezekben a megoldásokban. Sokkal nagyobb szerepet szánnak a már említett hadseregnek, a világ legnagyobb hadseregének, az erőforrások fölötti nemzetközi versengésben. Afganisztán, majd Irak megtámadása, az AFRICOM, a hadsereg afrikai parancsnokságának megalapítása mind ezt a célt szolgálja. A probléma csak az, hogy ahogyan az afganisztáni példa mutatja, az amerikai hadsereg képes hatalmas károkat okozni, de nem képes megnyerni a háborúkat, és elfogadtatni az amerikaiak fennhatóságát. Az ellenállók Vietnam óta tudják, hogy nem kell győzniük a háborúkban, hanem elég, ha pusztán folytatják a harcot, és az amerikaiak lassan de biztosan kimerülnek, majd megalázó kivonulásra kényszerülnek.

Mindezek után fel kell tenni a kérdést, hogy stabil-e az Egyesült Államok helyzete? A fentiekből úgy tűnik, a legkevésbé sem. Ez természetesen nem az én felismerésem. Az utóbbi időben két egymástól teljesen különböző amerikai gondolkodó is megfogalmazta azt a tézist, hogy az USA olyan összeomlás előtt áll, mint a Szovjetunió a 80-as évek végén. Az egyik Dimitrij Orlov, egy orosz származású emigráns amerikai, aki a Reinventing Collapse című könyvében, valamint oldalt is ajánlott blogjának számos bejegyzésében - szerintem meggyőzően - bizonyítja ezt a tézist. A másik gondolkodó nem más, mint Zbigniew Brzezinski, Carter elnök egykori külögyi tanácsadója, a hidegháború egyik legfontosabb amerikai stratégája, aki valószínűleg Orlovnak még a létezéséről sem tud. 2012-ben megjelent legújabb könyvében (Strategic Vision - America and the crisis of global power, New York, 2012) már nem tartja lehetségesnek, hogy az USA legyen az egyetlen szuperhatalom a világon, mert, hogy diplomáciai és katonai súlyának csökkenése miatt ugyanaz a sors vár rá, mint a Szovjetunióra. Brzezinski arra az elmúlt évtizedekben tőle elképzelhetetlen kijelentésre ragadtatta magát, hogy az USÁ-nak szüksége van Oroszországra!

Az USA összeomlása elkerülhetetlen, a kérdés csak az, mikor következik be. A választ senki sem tudja pontosan, de a legvalószínűbb az, hogy akkor, ha csődöt mond az amerikai pénzügyi modell. Ez a modell azon alapul, hogy a dollár a világ legfontosabb tartalékvalutája. Ezért az USA rengeteg fedezetlen dollárt nyomtathat, illetve teremtethet pusztán elektronikus úton. Mivel ez a pénz szinte azonnal elhagyja az országot, nem okoz inflációt. A modell másik bázisa az, hogy az amerikai kormány az államkötvényekkel korlátlanul adósodhat el, hiszen egészen mostanáig szinte mindenki azt gondolta, ez a legbiztosabb befektetés a világon. Az utóbbi években szaporodnak a jelei a modell összedőlésének. Egyre több ország számolja el kereskedelmi ügyleteit más valutákban, pl. euróban vagy renminbiben, és egyre kisebb az amerikai államkötvények vonzereje is, hiszen az amerikaiak mára olyan csillagászati méretű adósságot halmoztak fel, amit biztosan soha nem tudnak visszafizetni. Nem csoda, hogy a T-bondok legnagyobb vásárlója mára a FED lett. Ha a dollárba és az amerikai államkötvényekbe vetett bizalom végleg eltűnik, az USA nem lesz képes finanszírozni az olajimportot, és általában véve a külkereskedelmi mérleg hiányát. Az összeomlás ekkor fog bekövetkezni, és, hogy utána mi történik, azt senki sem tudja. Hogy ez a pont mikor fog elkövetkezni, azt, mint mondtam, senki sem tudja, de az biztos, hogy be fog következni. Én arra tippelek - és hangsúlyoznám, hogy ez csak egy tipp - hogy a következő 3-5 éven belül.

Post scriptum: Az előző bejegyzésben írtam arról, hogy az amerikai atomerőművek üzemanyaga 50%-ban az 1993-ban kötött Megatons to Megawatts szerződés alapján régi leszerelt szovjet atombombákból származik. A szerződés idén jár le, és nem fogják megújítani. Honnan veszi majd az USA az uránt? Vagy milyen más energiahordozóval pótolja? A probléma megoldása nem kevés kreativitást igényel majd. Érdemes lesz majd figyelni, mivel próbálkoznak az amerikaiak.

Franciaország, Mali és az urán

A címben szereplő három egymással szorosan összefüggő dolog nagyon ritkán fordul elő egy híradásban. Ehelyett vagy csak a harci események szűkszavú és mindenféle kommentártól mentes leírását, mintha csak a beavatkozás a világ legtermészetesebb dolga lenne, vagy rosszabb esetben az "iszlám terroristák" elleni dühödt szitkokat olvasni (ez utóbbira jó példa Seres László legutóbbi kirohanása a HVG-ben, amely jól mutatja, hogy a baloldali sajtónak is megvannak a Bayer Zsoltjai). Pedig a Franciaország, Mali és az urán közötti összefüggés roppant egyszerű:

- Franciaország elektromos áramtermelésének nagy része atomerőművekből származik.

- A világ uránpiaca nagyon feszült. Az elmúlt években mindig több uránt fogyasztottunk, mint amennyit a bányákból kitermeltünk. Ez úgy lehetséges, hogy régi atomfegyvereket is felhasználnak az atomerőművek üzemeltetéséhez. Ráadásul 2013-ban le fog járni egy szerződés, amelynek értelmében Oroszország uránt szállít nyugati országoknak.

- Mali északi részén, Azawadban, amelyben tavaly iszlamisták független államot próbáltak létrehozni, eddig ki nem aknázott uránkincsek vannak. Ezen kívül Franciaország uránellátásának egy része a szomszédos Nigerből származik.

Az összefüggés elég világos, előttünk a 2013-as év első erőforrás-háborúja.