Dmitry Orlov öt évvel ezelőtt publikálta blogján az Összeomlás öt fázisa című esszéjét, azzal a céllal, hogy analitikus eszköztárat kínáljon az összeomlás jobb megértéséhez. Az esszé szerint a társadalmak összeomlásának öt fő színtere, ill. mivel ezek időben gyakran egymást követik, öt fázisa van: (1.) pénzügyi, (2.) kereskedelmi, (3.) politikai, (4.) társadalmi, (5.) kulturális összeomlás. A pénzügyi válság 2008-as kitörése óta a fejlett világ nagy része kétségkívül az első fázisban tart (kisebb része, mint pl. Görögország, már meglehetősen előrehaladt az első három fázis terén). Mivel teljes pénzügyi rendszert a jegybankok és a kormányok erőfeszítései és főként a pénznyomtatás segítségével sikerült mesterségesen életben tartani, később Orlov finomította modelljét: amikor az „unorthodox“ pénzügyi lépések elveszítik hatásukat, az összeomlás első három fázisa egyszerre fog bekövetkezni, nagyobb pusztítást okozva, mintha hagyták volna, hogy a pénzügyi összeomlás bejárja útját.
Orlov korábban is gyakran hangsúlyozta, hogy modellje nem prófécia, és nem szükségszerű, hogy a pénzügyi összeomlás után egy társadalom végigjárja mind az öt fázist. A Szovjetunió Orlov által testközelből figyelt összeomlását például sikerült megállítani a harmadik fázisnál. Továbbá, akármilyen ijesztően is hangzik, az összeomlás nem feltétlenül jár végzetes következményekkel, hiszen a múltban is gyakran megtörtént már, sőt, vannak olyan társadalmak, amelyek úgyszólván a permanens összeomlás állapotában vannak. Az összeomlás ugyan nem jó dolog, de együtt lehet vele élni.
Idén Orlov egész könyvet szentelt az összeomlás öt fázisának. Az öt fejezet mindegyike két részre oszlik. Az összeomlás adott fázisának elméleti leírását egy-egy esettanulmány követi. Az eredeti esszéhez képest ezek számítanak igazi újdonságnak a könyvben, ezért a következőkben ezekről írok röviden.
A pénzügyi összeomlást eddig csak egy ország tapasztalta meg teljes egészében, Izland, mégpedig 2008 szeptemberében (Orlov könyve még a tavaszi ciprusi sajnálatos események előtt született). Más országokkal – köztük Magyarországgal – ellentétben Izland nem mentette meg közpénzen a magánkézen hagyott bankjait, hanem állami felügyelet alá vonta őket, és nem fizette ki a külföldi, főként brit és holland betéteseket. Láss csodát, Izlandnak 2012-re sikerült újjáélesztenie nemcsak a pénzügyi szektort, hanem a gazdaság többi ágát is, amiben az is szerepet játszott, hogy a korábban a bankoknál foglalkoztatott magasan képzett és kreatív emberek más ágazatokban kerestek munkát. Izland tehát sikeresen birkózott meg az összeomlás első fázisával, és útját állta kiterjedésének. A receptet más országok is alkalmazhatnák – gondolhatnánk. Korántsem biztos azonban, hogy amit a világ pénzügyi rendszere elviselt 2008 és 2010 között egy kicsiny ország esetében, azt elviselné most, ha pl. az USA vagy Nagy-Britannia bankjai mennének hirtelen csődbe.
A pénzügyi összeomlást törvényszerűen követi a kereskedelmi összeomlás, hiszen a mai, kontinenseken átívelő ellátási láncok világában az áruk mozgatása mindig banki tranzakciókat is maga után von. Súlyos likviditási problémák vagy éppen a bankok eltűnése pedig egy időre megbéníthatja a kereskedelmet is. Ilyen helyzetekben Orlov szerint a maffia-szerű szervezetek virágzanak fel. Szerzőnk itt hazai terepen mozog, hiszen a kilencvenes években testközelből figyelhette az orosz maffia széleskörű tevékenységét. A multinacionális vállalatok és a maffiák között az az egyik lényeges különbség, hogy az előbbiekben olyan emberek működnek együtt és kötnek üzleteket, akik soha nem látták és nem is fogják látni egymást, kontinensi távolságra vannak egymástól és tetszőlegesen kicserélhetők, míg a maffiákban az együttműködés a személyes kapcsolaton és bizalmon alapul. A kereskedelmi összeomlás közepette ezért a maffiák képesek arra, hogy nemesfémekkel, olajjal, fegyverrel, sőt, élelmiszerrel kereskedjenek, bankokat és szállodákat üzemeltessenek, vagy éppen az eszközökben nem válogatva a szerződések betartásáról gondoskodjanak, ahogyan például a csecsen maffia is tette annak idején. Mindennek természetesen vannak nem kívánatos mellékhatásai, mint például a nyers testi erő kultuszát ápoló, ráadásul felfegyverzett fiatalamberek csoportos megjelenése az utcán és az erőszak terjedése. De mondta valaki, hogy az összeomlás egy fáklyásmenet?
A kereskedelmi összeomlás kiteljesedése a politikai rendszer összeomlását is maga után vonja. Gondoljunk bele: mennyi respektet éreznénk a kormányhivatalok iránt, ha nem lehetne kenyeret kapni a Tesco-áruházban? A politikai összeomlás jelei egyébiránt már jelentkeznek Európában is: Skócia és Katalónia függetlenségi törekvései egyértelműen a gazdasági válság miatt erősödtek fel. Ezekre egyelőre nem látszik megoldás, és a helyzet súlyosbodásával más országok régiói is megtalálhatják a bűnbakot a lusta többségben, amely csak elszívja az erőforrásaikat, és akik nélkül ők sokkal jobban boldogulnának.
Az állami struktúrák nélkül csak a modern nyugati ember nem tudja elképzelni az életet: Néhány évtizeddel ezelőttig még a világnak jó néhány olyan szeglete volt, amely nem álltak egy territoriális állam fennhatósága alatt. A legnagyobb ilyen terület a 20. sz. közepéig Délkelet-Ázsia Zomiának nevezett része volt, kb. Laosztól Tibetig. Mára ugyan nem sok ilyen terület maradt, de pl. a mai Európai Unióban sem mindenhol egyformán erős az állami fennhatóság. A krétai hegyekben például megesik, hogy egy embernek két autója van. Az egyiken van rendszám, ezzel jár a partmenti városokba, a másikon nincsen, azzal a hegyekben közlekedik, természetesen fittyet hányva a közlekedési szabályokra. A legtöbb ilyen terület egyébként nem síkságon, hanem hegyekben található, és innen származik a bonmot: Civilizations don‘t climb mountains. Orlov esettanulmánya ebben a fejezetben az Afganisztán és Pakisztán határán élő pashtukkal foglalkozik. E terület effektív meghódításával megpróbálkoztak már a britek, Pakisztán, a Szovjetunió, és most éppen az USA, ill. a NATO töri bele a bicskáját. A pashtuk politikai szeveződését az ún. gyenge vezetés jellemzi. A törzsfők tekintélye nem feltétlen, és nincs módjuk arra, hogy a közösség ellenére is keresztülvigyék az akaratukat. A pashtuknak nincs a területi államokéhoz hasonló igazságszolgáltatása, hanem ezt a vitás felek közötti megegyezések, ill. ennek hiányában a vérbosszú helyettesítik.
Hogyan lehet alkalmazkodni a társadalmi összeomláshoz? Ehhez Orlov a cigányok példáját idézi fel, akiknek egy jelentős része a többségi társadalmon kívül él. Sietve jegyzem meg, hogy olyan cigányok, akikről szerzőnk beszél, Magyarországon már biztosan nem élnek nagy számban, mert elsősorban a szocializmus évtizedei alatt javarészt integrálódtak a magyar társadalomba, ill. annak az alsóbb rétegeibe, és ezzel az etnikai határvonal rendkívül elmosódott. Dél- és Kelet-Európában azonban még mindig találni olyan cigányokat, akik nem élnek teljesen letelepült életmódot, és csak alkalmanként lépnek kapcsolatba a többségi társadalom intézményeivel. Jellemző ezekre a cigányokra, három nevük van, azaz kitűnően el tudják rejteni az identitásukat, ill. mindig a megfelelőt választják. Az első nevüket anyjuktól kapják, és egész életükben titokban kell tartanuk. A második név a cigány név, amelyen a társaik szólítják őket, a harmadik, az ún gádzsó név pedig általában egy átlagos név, amelyet a nem cigányokkal való érintkezésben használnak. Mivel ez a név nem bír nagy jelentőséggel viselője számára, tetszőlegesen változtatható. A „civilizált“ ember nézőpontjából tehát a cigányok gyakran követnek el csalást, sőt kisebb bűntényeket is, de mindeközben alapvetően békések, nem hordanak maguknál fegyvert, és konfliktusok esetén könnyen továbbállnak.
Az összeomlás ötödik fázisa a kulturális összeomlás, ami nem az egyetemek és a múzeumok csődjét jelenti (hiszen ez az első fázishoz tartozik, és Magyarországon éppen most zajlik), hanem az emberi együttélés elemi kereteinek és formáinak a megszűnését, tehát a lakóhelyi, baráti és családi kötelékek felbomlását. Orlov példája erre az Uganda északi részén élő ik nép, amely Colin Turnbull brit antropológus leírásából ismert. Az ikek egykor vadászásból és gyűjtögetésből éltek boldogan, de az ugandai-szudáni határ meghúzásával elvesztették földjük nagy részét, a földművelésre nekik kijelölt terület pedig alkalmatlan volt erre. A következmény éhínség volt, ezután pedig a kulturális összeomlás. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a gyerekeket gyakran kiteszik, a lányokat prostituáltnak adják el, a a lopások és a rablások pedig nemcsak a felnőttek, hanem már a gyerekek között is állandóan napirenden vannak. Így aztán az ikek mélységesen indivualisták lettek, miután a társadalmi kohézió szinte minden formája eltűnt a világukból. A távoli ik nép példája kapcsán Orlov húsba vágó kérdéseket vet fel: vajon mennyiben különböznénk az ikektől, ha az állam csődöt mondana, és nem lenne többé óvoda és nyugdíj? Különbözik-e az ikektől az a szülő, aki a gyerekével csak felszínes kapcsolatot ápol, és a tévé előtt hagyja unatkozni naphosszat? Vajon hányan lennénk hajlandóak magunkhoz venni és eltartani szüleinket vagy barátainkat, ha más nem gondoskodna róluk? Nem vagyunk-e ugyanolyan önzők, mint ők?
Rövid ismertetésem nem térhetett ki Orlov minden inspiráló meglátására és legfőképpen nem adhatta vissza finom iróniával teli élvezetes stílusát. De az remélhetőleg világossá vált belőle, hogy Az összeomlás öt fázisa egy rendkívül eredeti és gondolatébresztő könyv. És ami a legfontosabb: az összeomlás soha nem volt ilyen érdekes!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése